HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1848

Írás összesen: 47182

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szekelyke
2018-11-05 11:10:04

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2017-01-01

Julia 10/9

A kislány tovább rángatta édesanyja kezét.
‒ Anya! A szöszi rossz irányba fordult. El fog tévedni.
‒ Nyugalom, kincsem - szólt halkan a nagy Julia. - Neki most épp ez a dolga.
‒ Ez a dolga? De, hát ő Thomast keresi. Thomas meg itt van. Így nem fogja megtalálni.
‒ Dehogynem, drágám. De, nézz csak Thomasra! Neki most egy kis időre van szüksége. Épp jó ez így. Majd idetalál, meglátod. Tudod, akik szeretik egymást, azok rátalálnak egymásra.
‒ Azért, mert a szívükkel keresnek? - kérdezte a kislány, mintha egy leckét idézne.
‒ Pontosan - mosolygott le rá az anyja.
‒ Tehát te végig egy élő kislány voltál - motyogta Thomas elbambulva.
A nő megütődött kissé.
‒ Élő? Persze, hogy élő voltam. Még most is az vagyok. És remélem, ez még jó sokáig így is marad. Miért? Te mit hittél?
A férfi ránézett, s tekintete csak ekkor kezdett némi értelmet tükrözni.
‒ Én azt hittem, te egy... hogy te egy kísértet vagy.
A nő halkan elnevette magát.
‒ És ezt vajon miből gondoltad?
‒ Hogy miből? - fakadt ki Thomas. - Minden szavad, minden megnyilvánulásod erre utalt. Még azt is... még azt is mondtad, hogy itt laksz. Itt! Még ki is kérted magadnak, hogy az itt az itt van, és nem máshol. Meg, ahogy eltűntél... És nézd! Ott van az a síremlék is. Julia Emmanuelle Norton! Hát mégis... mégis mit hihettem volna? Úgy beszéltél, olyan érettséggel, hogy... És olyan különös voltál... túlvilági, nem is tudom. Amiket mondtál...
A nőnek ajkai elé kellett kapnia a kezét, de nem bírta elfojtani széles mosolyát.
‒ Jaj, te szegény! Jól összezavarhattalak.
A földre nézett a lába elé, bólogatott párat, mint kiben összeálltak egy kirakós darabkái, majd fölemelte pillantását, s meleg tekintettel nézett a férfi szemébe.
‒ Tudod, még mindig tisztán emlékszem a fiatalemberre, aki órák hosszat állt itt mozdulatlanul. Látod azt a tágas teraszt az üvegfallal? - kérdezte, miközben a háta mögé mutatott.
Thomas követte szemével a megjelölt irányt. Alig ötven lépésnyire valóban előtűnt egy jókora épület, amelyet hatalmasra nőtt Douglas fenyők (mi csak egyszerűen duglászfenyőknek hívjuk ezeket) határoltak el a temetőkerttől. Érthető, hogy azon a húsz évvel ezelőtti alkonyon nem láthatta meg a szürkületben, hisz most is csak útmutatás és fürkészés révén vált felismerhetővé számára. Az épület kerítése határos volt a temetőkertével. Egyszeriben minden világossá vált előtte.
‒ Ott van az az "itt" - folytatta Julia. - Ott éltem akkor, és ott élek ma is. Három generáció él együtt abban az "itt"-ben. Onnan néztelek hosszan, az üvegajtón túlról - folytatta Julia. - Idő múltával úgy tűnt, már egy örökkévalóság óta állsz itt. Odabenn dorombolt a nagy kandalló, zsibongott az élet a hátam mögött, idekinn pedig hideg volt, s te itt álltál egyedül abban a hidegben. Egyetlen társad a fülsiketítően kiáltozó magányod volt. Csak álltál, egyetlen mozdulatot sem tettél. S én sajnáltalak, mert úgy álltál itt, mint egy hatalmas felkiáltójel... akire senki nem figyel oda, pedig ott van. Az árva szó fogalma új értelmezést nyert bennem, miközben néztelek. Azután beesteledett, s te még mindig nem mozdultál. S ekkor már én voltam az, aki nem bírta tovább elviselni a te mozdulatlanságodat.
‒ És kijöttél - mondta halkan Thomas.
‒ Igen. Hiszen amúgy is nagyon önfejű kislány voltam. Nem tűrtem semmilyen tiltás zabláját. Még édesanyámnak sem fogadtam szót, úgy éreztem, nekem nem parancsolhat...
‒ "Senki földi halandó" - idézte föl az egykori kislány komoly kijelentését Thomas.
‒ Igen. Miért lett volna hát más ez az alkalom? Kiszöktem, ahogyan máskor is. De, valami mégis más volt. Mert ide mindig azért szöktem ki, hogy magamban legyek. Ám az alkalommal azért tettem, hogy odamenjek egy ismeretlen felnőtthöz.
‒ S odajöttél.
‒ Odamentem - mosolygott az emléken Julia. - Odalopóztam, s hallgatóztam.
‒ S mit hallottál?
‒ Azt, hogy sírtál. Benn mélyen, a szívedben. S hogy nagyon egyedül vagy, magányosan állsz az egész világ közepén. De, mintha mégsem a közepén állnál, hanem... kívül mindenen.
‒ S megszólítottál.
‒ Megszólítottalak. Arra gondoltam, talán segíthetek. Azután csaknem feladtam - mondta Julia, újra csak elmosolyodva. - Mert a felnőttekkel elég nehéz szót érteni. Zárva a szemük, dugó a fülükben, nem látnak, és nem hallanak. A szívükhöz nagyon nehéz hozzáférni.
‒ De te végül is hozzáfértél az enyémhez.
‒ Végül is igen. Mert elesett voltál és sebzett. Fogékony voltál a különlegesre, a rendhagyóra. Olyan ajtók voltak nyitva rajtad, amik soha máskor. Ezeken ki-be járhatott az, aki képes a gyerekek tiszta szemével látni. Így tudott téged megérinteni egy gyermek, így eshetett meg ez a találkozás. A benned lévő szeretet erős szövete tartotta nyitva ezeket a csatornákat. Mert minden idegszáladdal valaki olyat akartál elérni, aki ismeretlen helyre távozott. S az antennád ezért kiélesedett, hogy észrevegye a jeleket, ha érkeznek.
‒ Én ebbe... egyáltalán bele se gondoltam - nézett félre Thomas.
‒ Belegondolni? Az lett volna csak a teljesítmény a te állapotodban. Nem, persze, hogy nem gondoltál bele, hisz nem is voltál a tudatában.
‒ De te igen. Mert a gyerekek még látnak és hallanak - nézett a szemébe az egyre tisztább képet kapó férfi.
Julia nem felelt, csak melegen mosolygott. Thomast nem hagyták nyugodni a találkozás emlékei, s noha nem akart megbántani senkit, mégis tele volt kérdőjelekkel.
‒ De, tudod, alaposan megtévesztettél ám. Minden újabb együtt töltött perc után egyre inkább meggyőztél arról, hogy te egy kísértet vagy. Még olyat is mondtál, hogy ha megpróbálnálak elkapni, egyszerűen, huss - elillannál. Jó, most már tudom, arra gondoltál, hogy nagyon gyorsan futsz és esélyem sem volna, ha a nyomodba erednék, s nyilván ügyesen el is tudsz itt bújni, hiszen jól ismered a terepet. De... ez a kijelentés akkor és ott egészen más benyomást keltett.
‒ Úgy érted, becsaptalak?
‒ Nem - szabadkozott a férfi. - De faggattalak, hogy kiderítsem, ki is vagy valójában. Kérdeztelek mindenféléről, és minden újabb válasz még jobban megerősített abban, hogy nem lehetsz hús-vér kislány.
Julia újra csak elmosolyodott.
‒ Igen. Kérdeztél mindenféléről. Egy dolgot nem kérdeztél meg.
Thomas kérdőn nézett Juliára. Vajon mit nem kérdezett meg akkor? A nő lenézett kislányára, csak azután folytatta.
‒ Tíz éves voltam, Thomas. Nem beszéltem még a felnőttek kitekert, mindenféle zagyvalékkal összefertőzött, hazugságokkal, kertelésekkel, hátsó szándékokkal, önös érdekekkel teletűzdelt nyelvét. Ha azt akartad tudni, kísértet vagyok-e, úgy azt kellett volna megkérdezned. Egyenesen, zsigerből, ahogyan a gyermek kérdezte meg tőled, miért vagy szomorú. Mert egy tíz éves kislánynak az igen az igen, a nem az nem, és a kísértet jelenti a kísértetet. Tudom, felnőttként ez már nem ilyen egyértelmű. Ezen a téren elbeszéltünk egymás mellett. S végül ez a tapasztalat nyilván annyira eltért a megszokottól, hogy nem is tudtad beleilleszteni a mindennapi történések sorába. Így vitted magaddal. Ez teljesen érthető.
‒ Igen - bólintott Thomas, teljes megértésre jutva. - Érthető. Akkor tehát ő - mutatott az ódon síremlékre - nem te vagy.
‒ Nem, nem én vagyok - felelt Julia. - Ő az 1891-es nagy influenzajárvány egyik áldozata volt. Sokan áldozatául estek abban az évben a pusztító járványnak az egész térségben. Oroszországból indult előző évben a pandémia, és a tengerészek hazahozták. Itt kezdetben senkinek nem tudott védekezni az új, ismeretlen törzs ellen a szervezete. Sok gyermek és idős halt meg azon a tavaszon.
Thomas megértéssel bólogatott, miközben a kislány újra édesanyja kezét rángatta.
‒ Anya! Én is voltam már influenzás, de én nem haltam meg. Ők miért haltak bele?
Julia rámosolygott, s megsimogatta buksiját.
‒ Tudod, akkor ez még nagyon nehezen leküzdhető betegségnek számított. És sokan nem is magába a betegségbe, hanem az azzal járó szövődményekbe haltak bele. Az orvostudomány még nem volt olyan fejlett és felkészült vele szemben, mint napjainkban. Ma már sokkal többet tudunk az emberi szervezetről és az azt támadó vírusokról is. Az influenzát is feltérképezték és kiismerték mára. Már vannak védőszurik, meg mindenféle hatékony orvosságok, és anya nyugodtan alhat. Ha pedig mégis elkapod a suliban az influenzát, te már hamarabb le tudod győzni, mert a testedben maradtak nyomai az előzőnek, a szervezeted emlékszik rá, s már kidolgozott egy védelmi mechanizmust ellene. Ezért, ha újra elkapod az influenzát, csak elmegyünk a dokinénidhez, ő felírja a megfelelő gyógyszereket, anya kiváltja, és itthon szépen kikúrál téged.
Thomasnak tetszett, ahogyan Julia megfelelget a kislánynak. A nő egyenrangú félként kezelte a gyermeket, s nem lépett át megnyilvánulásai fölött azzal, hogy "te ezt még úgysem értheted." Azonban most neki is volt hozzá egy pár szava.
‒ Na, és te, kis csibész? Te viszed tovább a családi hagyományt? Te és édesanyád a megtévesztés nagymesterei vagytok; te is jól megvezettél ám! Még, hogy az irigy Marilla a múlté? És vámpírokkal ijesztgetni egy szegény védtelen felnőttet...
A kihívott kislány durcásan lépett egyet előre, s széles kaszáló mozdulattal suhintott a levegőbe.
‒ Marilla Chadbert a múlté! Öri-bari vége! Mióta ragasztót öntöttem a samponjába, azóta már nem árulkodós. De vele akkor is vége! Örökre! És a vámpírok... te mondtad, hogy még nem láttál egyet sem. Én meg azt mondtam, akkor már ne is akarj! Csúnyák. Láttam a Frászkarikát. Nem vagyok kíváncsi több vámpíros filmre.
‒ July! - hápogott a kislány édesanyja. - Mit műveltél te Marilla Chadbert samponjával?
A kislány elvörösödve nézett Thomasra.
‒ Látod, mit csináltál?! Most elárultam magam miattad! Nem megmondtam, hogy erről nem beszélhetek?!
‒ Ide hallgass, ifjú hölgy! - rántott egy finomat kis kezén a nagy Julia. - Erre még majd visszatérünk.
A kislány fölemelte rá durcás arcát, majd meglátva anyja rosszallását, elővillantotta ápolt, hibátlan fogsorát, hátha az meghatja őt. A nő nemtetszéssel megcsóválta a fejét, de egyelőre félretette a témát, és Thomas felé fordult.
‒ Az én hibám, ami történt. Tudod, csuda engedetlen kislány voltam. Mindig elszöktem anyukám mellől és itt bujkáltam, játszottam. Itt soha nem zavart senki. Anyám persze egy idő után már beletörődött ebbe, és hagyta, hadd kirándulgassak kedvemre.
‒ Lassan beletörődött abba, hogy nem lehetsz többé "az ő icipici leánykája" - bólogatott Thomas.
‒ Sajnálom, hogy félrevezettelek - mondta Julia, s baráti ölelésre tárta ki fél kezét. - Ne haragudj, nem volt szándékos.
‒ Ugyan! - rázta a fejét Thomas. - Haragudni? Dehogy! Csak azt hittem... húsz éven át azt hittem...
S jólesőn ölelte át a pici Juliát. A kislányt, ki időközben nagyra nőtt, gyönyörű, érett nővé. De, aki az ő szívében már örökre a bölcsesség és önállóság kicsi szimbólumaként fog élni, a két égővörös copfjával.
Mennyire szerette volna megölelni akkor, húsz évvel korábban. De, ha megteszi, a kislány nem is tudott volna elszaladni a temetőőr felbukkanása miatt. S akkor Thomas egészen más impulzusokat vitt volna magával a hosszú útra, amely húsz éven át tartott, s itt ért véget. Itt, ahol elkezdődött.
Így álltak egy hosszú pillanatig, összeölelkezve. Még a kis July is bekapcsolódott a kontaktusba, ő is átölelte a bácsi derekát, mert úgy érezte, biztosan megérdemli. Ha egyszer anya is megöleli őt... S e pillanat erejéig mindenki tökéletesen megfeledkezett a közeledő Pettyről, ki időközben rálelt a helyes irányra.
Az alaposan meglepett nő döbbenten lassította le lépteit, s végül teljesen lecövekelt. Apró félelem bujkált a hangjában, amikor meg tudott végre szólalni.
‒ Thomas! Kik ezek?
Az embercsoport minden tagja megdermedt, s mindenki rámeredt valakire. A kis July a nagy Juliára pislogott fel, mint a megoldások mindenkori és megkérdőjelezhetetlen forrására, Thomas Pettyre bámult, a szőkeség a gyönyörű vörös hajú nőre, az pedig ide-oda cikáztatta pillantását a pár két tagja között. Mintha mindenkiben benne rekedt volna a szó. Valami furcsa feszültség szabadult fel abban a pillanatban. Petty lenézett a kis July-ra, s tekintetében valami fájdalmas, apró gyanú kezdett éledezni; fátyolos hangon kérdezte:
‒ Thomas! Neked van egy eltitkolt gyermeked?

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1339
Időpont: 2017-01-02 04:26:23

Kedves Bödön, üdvözöllek!

Örülök, hogy kitartottál a végéig, és a fordulattal együtt is megmaradt tetszésedben az írás. Köszönöm az eddigi olvasást, és az észrevételeket is. :)

Üdvözlettel: Laca :) (Aki bújt, aki nem, BÚ(jj)ÉK!)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8032
Időpont: 2017-01-01 17:57:52

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Itt jelzem, h olvasom, tetszik, s várom a folytatást, illetve a befejezést! Boldog Új Évet kívánok, szeretettel üdvözöllek: én

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) A hősök őse az ősök hőse című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Ugrándozó című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 3. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Jose Martinez vitorlázós történetei 2. című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Félelem címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Néma csönd című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Szállj el, szállj el... című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)