HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1846

Írás összesen: 46516

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

F János
2018-06-17 09:46:36

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: HayalFeltöltés dátuma: 2007-01-27

A komp


1.


Negyven éves vagyok.
Te alig múltál tizennyolc, de Isten látja lelkem, szeretlek. Anyád gyűlöl ezért, azt mondogatja, a férje lehetnék... igaz, még nála is idősebb vagyok egy évvel. Talán apád is összeverne, ha élne még.
Kinn a földön, amikor belemarkolok a kukoricába, és az véresre vágja a kezem, Te jutsz eszembe. Mintha csak szőke hajadba markolnék, az is összekarcol belül, megmarja a szívemet. Letépem a kukoricát, s úgy kívánom, hogy a Te nyakad is örökre az enyém legyen, örökre az én ölembe temesd a fejed.
Elválaszt minket a folyó, de a komp elvisz néha Hozzád.
Nem láthatod, csak sejtheted, mikor mögötted állok, de ahogy felém fordulsz vízkék szemeddel, mindig azt mondod "láttalak".
Soha nem értettem ezt, míg egyszer meg nem pillantottalak a révésszel beszélgetve a folyón átjönni.
Azóta sokszor kérted, meséljem el, hogyan láttalak.
"Teljes fényedben" -feleltem.
Elmosolyodtál a válaszon, s ajkaidon felkelt a nap.
Most elmesélem.
Kinn voltam a földön, naplemente közeledett. Utolsó kukoricát téptem le aznap, de az egyszeriben úgy összevágta a kezem, hogy arcomba freccsent a vér. Koszos volt a tenyerem, de a vér tiszta, piros. Elővettem a zsebkendőmet, s rátettem a kezemre, de hamar átázott.
Megszédültem, s leültem a földre.
Felnéztem a napra, láttam, hogy úgy izzik, ahogy a kezem. Felé fordítottam a tenyerem, hátha megalvasztja fénye a véremet.
Nem tudom, mennyit feküdtem ott, de nem álmodtam semmit, csak feketét. Fekete szín volt előttem, semmi más. Olykor azt képzeltem, lehet más szín is a szemem előtt, mikor álomba zuhanok, de végül mindig a fekete maradt. Szerettem volna akkor és ott vöröset látni, de nem láttam. Talán fiatalabban még sikerült volna.
Arra keltem, hogy megremegett a kezem. Mintha életre kelt volna, pedig csak a zsibbadás tette. A vér is megalvadt már, a nap is elhagyta a látószöget.
Kiabálást hallottam.
Azt hittem, a vérveszteségtől képzelődöm, de hirtelen ott termett mellettem a szomszéd és vadul ütlegelni kezdett.
"Ébredj te marha, meghalt az a szegény kislány!"
"Kiről beszélsz némber?" -kérdeztem dühödten, mert fájt minden porcikám a verésétől.
"Hát a szőkédről!"
Megpofoztam.
"Hazudsz, te balga!"
"Nem hazudok..."-mondta halkabban, talán a nyakleves térítette észhez.
Meg akartam ölni. Elkaptam a torkát, és a földre vágtam egész testét. Belenéztem a szemébe, de nem láttam semmit, csak rémületet és igazságot. Nem akartam látni, ezért letéptem egy kukoricát, és úgy éreztem, menten kivájom a szemét.
Végül elengedtem.
Négykézlábra ereszkedtem, és kezemet belevájtam a földbe. Elfogott a rémület, hogy nem látlak többé. Megfogtam egy maréknyi földet, és a számba tömtem. A szomszéd értetlenül bámulta, hogy mit teszek, de én csak nyeltem a port, s lehunytam a szemem.
Itt dolgoztam egész életemben, ennek a földnek az illatát szívtam orromba minden áldott nap, ennek porát nyeltem kora hajnaltól naplementéig. Most le akartam nyelni, s ezzel eltüntetni az
egészet. Azt hittem ezzel visszahozlak, azt hittem, ha visszamegyek a múltba és elnyelem a földemet, s Hozzád költözöm, a folyó másik partjára, akkor visszajössz hozzám.
Fulladni kezdtem. A szomszéd hátamat veregette, de az semmit sem segített, talán csak rosszabb lett, ahogy a por lejutott a tüdőmig.
Nem fog eltűnni a föld...talán a folyót kellene meginnom, hogy ne legyen köztünk. Köhögve felálltam, és futni kezdtem a folyó felé.
Éreztem az illatát, s messziről már láttam a kompot. Úgy éreztem egy hatalmas sziklát húzok magam mögött, s ezért ömlik rólam a víz, de csak a fájdalom áztatott el. Odaérve lehajoltam a folyóhoz és kezemmel kimertem belőle annyit, amennyivel arcomat megöntözhettem.
A komp a túloldalon volt.
Felnéztem, s hirtelen éreztem, hogy rajta vagy a kompon. Éreztem, hogy eljössz hozzám, életedben először, még ha apád el is verne érte, ha élne.
Fényes volt a hajad, megcsodálta az esti szél, ahogy hozzá ért.
Ajkadon ismét ébredt a szunnyadó nap, kezedet összecsókolták a hullámok.
Alig múltál tizennyolc, de úgy szerettelek, mint soha senkit sem. Láttam Benned azt, amit más talán sosem fog. A rezdülést a szemedben, mikor elfutotta a pír az arcod, az eltévedt sodrást hajadban, mikor megcibálta a vihar, a vörös színt a szívedben, mikor rám néztél.
Ezt a vörös színt akartam látni magam előtt, mielőtt elragad az álom.
Kívántalak, úgy, ahogy más talán sosem fog. Ismertem tested minden ívét, minden repedését, dombját, völgyét, mit belevéstek az évek, s minden hajló mozdulatát, mi elhalt mielőtt megszülethetett volna. Hallottam kibontakozni járásod andalító dalát, ahogy leírtad lábnyomoddal az utad. Éreztem minden elfojtott simogatásod, s tudtam, hogy akarsz, szeretsz, úgy ahogy én, csak Benned még ott éltek a törvények, a gátak, s olykor talán örültél, hogy van egy komp, ami elválaszt minket.
Láttalak a kompon. Hittem, hogy mosolyodból fakadó édes pillanat még megérinti a szívemet, ahogy átjut a folyón.
Beleittam a vízbe, de tudtam, hogy kiinni nem tudom a folyót, bármennyire szeretném.
Odafutott hozzám egy asszony, rémülten hajolt fölém:
"Mi lelt, jó uram?"
Ránéztem, s kerestem a válaszokat a szemében. Sötét szeme volt, mint egy fa törzse, fáradt, vágásokkal teli.
"Meghalt mondd?"
"Meg... hát te vagy az, te vagy a szeretője? Öreg vagy te már, mit akartál attól a lyánytól?
"Mondd el, mi történt!"- kértem az asszonyt.
"Szamár vagy, ha azt hiszed, szeretett az téged! Olcsó fruska csupán."
"Mondd el mi történt!"- kiáltottam, s láttam, hogy összerezzen hangomtól.
"Elmondom hát... ülj fel, a végén még te is belefúlsz a Szamosba! Nekem is csak a révész mesélte el. Szegény lányka, biztosan szép jövő állt előtte, ahogy a szépségét emlegetik. Ide igyekezett a faluba, azt mondta a révésznek, hogy keres valakit....talán bizony te voltál az."- megremegtem a gondolattól, hogy van egy mondat, egy szó, egy hang, amit nekem mondanál, de már sohasem hagyhatja el ajkadat.
"Futva érkezett a komphoz, ott a túloldalt, s még ki sem kötött a komp, ő már suhant is le, s felugrott rá. "- előttem van lágyan lépkedő alakod, ahogy lesietsz, fejedben ezer gondolattal, ezer gonddal, s fellibbensz a régi öreg gépre. Talán ez a komp még soha nem látott olyan kecses lábat, mint a Tied.
"Siettette az indulást mindenáron, sürgős volt a dolga. Itt sem futott még be komp, mikor ki akart ugrani a partra... nem érte el a sziklát, s a vízbe esett szegény. A révész nem látta, a súlyos láncokat fogta épp. A sikoltását hallotta csak később, de akkor már ott volt, a fák alatt, odáig sodorta a víz."- sikoltás... soha nem hallottam a sikoltásod, mégis itt cseng a fülemben.
"Örvénybe került, s lehúzta víz. A révész megpróbált kötelet dobni utána, de már késő volt.
Sokat nem szenvedett."
Szenvedtél, tudom. Hallom utolsó elfúló sóhajod a víz alól, mikor utoljára még a hajad megérinti a hullámok felszínét, majd az is elmerül örökre.
Vajon mit mondhattál akkor, és azelőtt? Vajon mi volt az utolsó szó, ami elhagyta napfényes ajkadat? Talán engem akartál? Vagy anyádat talán? Apádat sirattad? Vagy magadat, s levegőt kértél?
Megragadtam egy kődarabot, s belevágtam vele a kezembe, oda, ahol a kukorica is elvágta. Talán ezt érezted? Fájdalmat? Érezted, ahogy megtelik a tüdőd vízzel? Érezted, ahogy elragad a folyó, és egyetlen örök táncra kér?
Negyven éves vagyok.
Te nem múlhatsz el már tizenkilenc, s megriaszt a gondolat, hogy mégis többet tudsz, mint én. Tudod mit jelent nem élni, míg nekem csak az életem maradt, ahol nélküled nincs értelme létezni.
Lehunytam a szemem.
Felderengett valami halvány vörös, csak egész sejtelmesen, mintha Te súgnád: "itt vagyok, látlak."
Én pedig itt maradtam a valóban, élet nélkül.


2.

Keletre menekültem a téli homályban, mikor már befagytak a tavak, s senki nem követett. Csak rémhíremet hallottam suttogni az utcákon öreg asszonyoktól, akik megpillantottak:
"Biztos ő az!"- mondták nemegyszer- "Neki volt ilyen sötét hosszú haja!"'- keserűen elmosolyodtam, vajon hány meg hány asszonynak van sötét hosszú haja? Talán a szememből láthatták, hogy valóban én vagyok.
Szememből... ma már lélekmetsző tekintetű, barázdákkal övezett szemem tekint a világra, melyben örökké látni fogom, ahogy végigcsörgedeznek az elfolyt embervér cseppjei s, hogy csupa piros patak futja át a szemfehérjém helyét. Mintha csak egy albínó szemét viselném...
Hajnalban ujjaim között megfagytak a napsugarak, magamba szívtam a közeli víz illatát, s fáradt torkom alig várta az enyhítő forrás jöttét.
Elérve a vadul sodró folyót lehajoltam egy sziklánál, és ajkamat beleérintettem a vízbe. Ekkor éreztem meg igazán, hogy milyen erősek a hullámai, szinte felhasították ínyemet.
Felnéztem, s láttam, hogy furcsa, párás levegő terjengett a folyó felett.
Árnyak suhanását éreztem a bőrömön, mintha körbeölelne a köd, s a vízbe csábítana.
A halál illata telepedett meg orromban, s éreztem a saját halálom illatát is, mikor láttam, hogy a hullámok felkapnak egy nagyobb füstgomolyagot, s megpörgetve elmerítik... az én testem is egy füstfelhő csupán... könnyen elmerülne, ha a folyóba zuhanna.
A homályban alig láttam el a folyó túloldaláig, de a hangok még eljutottak a fülemig-a súlyos láncok zuhanása, a víz csobbanása- egy komp, ami talán már az ezredik útját teszi meg a folyó két partja közt.
Tekintetemet végigfutattam a zúgó folyón: hullámai közt ott úszott ezer remény, álom, megannyi ki nem mondott szó, s halott napsugár. Vajon hányan kapaszkodtak volna az öreg gép valamelyik láncába, mielőtt elkapta őket folyó, vajon hány ajak súgta el utolsó segélykérő szavát a komposnak, mielőtt végleg a hullámok rabjává vált?
Talán megérdemelném gyilkos tetteimért, hogy én is a suttogók között legyek...

Felléptem a kompra, s ránéztem a révészre: középkorú férfi volt, arcát sűrű ráncok szelték, izmait a vasláncok emelései edzették keménnyé. Néha meghúzott egy rozsdás flaskát, amelyből már méterekről éreztem a kiáradó pálinka szagát.
Ahogy felszálltam, ő a szememet fürkészte, s talán megtalálta, amit keresett, mert hirtelen megkérdezte:
"Mondd, nem Te vagy az a lány?"
"Én?"- elmosolyodtam- "Ha én volnék, megijednél? Vagy talán át sem vinnél a szabadság oldalára? Nem érdemelném meg?"
Köhintett egyet, s hosszan beleszívott a frissen gyújtott szivarjába.
"Nem tudom..."
Csendben figyelte a folyót, a távoli madarak hangját, a jégdarabok összekoccanását.
"Enyém a bűn, s nálad a szabadulásom."- mondtam neki.
Ironikusan húzódott szét ajka, s ennyit felelt:
"Mindenki bűnös."
Hosszan beleszívott a szivarjába, tüdeje megfeszült, s füstjét olyan erővel fújta ki arcom felé, hogy beleszédültem a dohány illatába. Fejemhez kaptam, s mikor kinyitottam szemem újra éreztem az idegen alakok suhanását. A szürke homályban ködös árnyak úsztak mellettünk, mintha lányok teste lett volna. Odakaptam az egyikhez, hogy megérintsem, de a kompos megragadta a kezem, még mielőtt elérhettem volna az egyik nő selymes ruhájának anyagát. Felnéztem a férfira, de ő csak szüntelenül fújta ki a füstöt, s a kábulattól hamarosan a komp széleit sem láttam, a folyónak is csak a hullámverését hallottam.
"Kik ők?"- kérdeztem tőle.
"Lányok, akik át akartak utazni a szabadság oldalára."- megremegtem, mikor visszahallottam mondatomat az ő dohányszagú szájából.
Elfordultam tőle, s belekapaszkodtam a komp korlátjába. Tenyerem megérzett valami puhát a korláton, leemeltem, s arcomhoz simítottam. Egy szőke hajfonat volt, fényes, s ragyogó.
"Tedd vissza!"- mondta szigorú hangon.
"Miért?"
"Mert az enyém. Ezen a kompon minden az enyém, még te is az enyém vagy, amíg itt utazol.
Én döntöm el, hogy át jutsz-e, vagy sem."
Nem szóltam, csak visszahelyeztem a hajtincset a korlátra, s figyeltem, ahogy belekap a szél. Talán akkor is fújt, mikor itt utazott a lány, s ugyanígy cibálta a haját...
"Nem engedted át igaz?"
Nem felelt, de talán már úgyis láttam, amit látnom kellett. Benne volt minden egyes kifújt füstcsíkban a holt szőkeség érintetlen teste, illata, fénye.
"Ha én lennék az a lány, másodszorra átengednél?"
"Talán. De te nem lehetsz ő. Te csak az albínószemű maradsz örökre."
Elkaptam szivarját, beleszívtam, s ráfújtam az arcára a füstöt. Szeméhez kapott, s a csípő érzéstől dörzsölni kezdte. Majd mikor résnyire kinyitotta, láttam a rémületet elkábult tekintetében. Közelebb lépett hozzám, megérintette szőke hajam, mire elmosolyodtam... csak a képzelete játszott vele.
"Itt vagyok, most átengedsz-e? Egyszer már elkaptál, hagysz- e most futni?"
Nem mondott semmit, de éreztem, hogy ujjaival megszorítja a hajtincsemet.
"Engedj el."
"Megmondtam, ha velem utazol, az enyém vagy."
"Nem, csak a káprázat elfeledteti Veled, hogy ki vagyok valójában."- s belefújtam a köztünk terjengő füstbe, éreztem, ahogy tisztul a levegő és visszatér a valóság.
A komp nekiütődött a partnak.
A férfi hirtelen belekapott vissza-sötétülő hajamba, s megszorított:
"Menj innét albínószemű! Soha ne gyere vissza!"
Rámosolyogtam, s szabadulva szorításából lefutottam a kompról.
Visszafordultam még egyszer, s láttam, hogy eltűnnek a füstös árnyak, s újra hallottam a folyó tiszta, hullámzó vizét.
"Mondd, hány éves volt?"- kérdeztem utoljára.
"Talán alig múlt tizennyolc."- felelte és ismét útnak indította a kompot. Soha többet nem nézett rám, s én sem rá. Fülemben zúgtak a komp hangjai-láncok zuhanása, hullámok csapkodása. Orromba szívtam a folyó illatát, s megéreztem a szabadság ízét. Útnak indultam újra, zsebemben a szőke hajfonattal, mely egykor nem juthatott át ott, ahol a bűnösök igen.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Hayal
Regisztrált:
2006-10-07
Összes értékelés:
925
Időpont: 2007-10-29 14:07:43

Nagyon köszönöm Gyula, hogy elolvastad! Elég hosszú egy ilyen oldalra, jó érzés, hogy "vetted a fáradtságot" és végigolvastad. Annak meg mégjobban örülök, hogy tetszett!
H.
Alkotó
amazonasz
Regisztrált:
2006-08-10
Összes értékelés:
215
Időpont: 2007-10-27 09:41:20

Nekem is nagyon tetszett. Változatos, sejtelemes, ami az íráshoz szegezi az embert.
Gyula
Alkotó
Regisztrált:
2006-04-08
Összes értékelés:
127
Időpont: 2007-04-07 10:16:06

Valami sokkal nagyobb bontakozott ki ebben az írásban, mint amit az elején vártam. Nagyon tetszik, ahogy írsz, és jó volt, hogy a két részben összekapcsolódnak képek, mozdulatok..
Tetszett, nyomot hagyott bennem :)

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Hayal bejegyzést írt a(z) Művirág című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Felejtésre című alkotáshoz

Janó Nataniel Dávid alkotást töltött fel Üzenet címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Nemlétezés című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Dunán című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Egyszer volt... címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Hazudhatnám című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...HK IV/4,5,6. című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) A szigeten című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Rózsa című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Címtelen című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Verstöredékek, két szólamra című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Hazudhatnám című alkotáshoz

Hayal bejegyzést írt a(z) Igen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)