"Talán nem is valóság az élet. Mindenki csak álomban él. Valakinek az álma a mi életünk... Egy gyönyörű szép, furcsa álma ez a jó Istennek..."*

Elnyomott gondolat, melyet felszínre engedtem.
Elnyomott volt, mert előtte, azt éreztem, Nagyot veszíthetek.
(Téged! Mert mi marad? Csak az emléked, ha engedek neki!)
Kérdezem magamtól.
(Szabad-e szeretni?)
Szabad-e szeretnem Téged férfiként?
Nem bűn-e az, ha táplálom magamban ezt az érzést?
Mely lehet nem Istentől való,
mint ahogy én azt gondoltam, s gondolni szeretném.
(De létezik-e, a világon valami, ami nem Istentől való?)
Hisz mind a ketten kapcsolatban élünk.
S mindegy hogy milyenben.(?)
Akkor is hűséggel tartozunk,
mindegy mit kapunk,
s kapunk-e valamit cserébe.(? )
Míg köt a szavunk,
míg így maradunk,
hazugságban elsorvadunk.(?)
Élő halottak vagyunk.(?)
Szellemünk, szívünk, vágyunk, vérünk,
nem áramolhat szabadon.(?)
Két Úrnak nem szolgálhatunk.(?)
Két nőt, két férfit nem szerethetünk.(?)
Fedhetetlenek csak így lehetünk.(?)
Próbálom meggyőzni magamat,
ezért mormolom-e szavakat,
Rád gondolva késő éjjelen.
De reggel, íme, a pontok helyére,
jórészt kérdőjelet tettem,
majd, vissza a pontot is.
(S a kérdőjeleket pedig, zárójelbe.)

Vaj'hol lakik az Isten?
A szentlélek, az ihlet,
a szeretet, a szerelem,
bennem otthonra talál-e
- még a bús alkony előtt,
(az előkészített helyen)-,
hogy új pirkadat jöjjön el?