Ha megláttam volna az Anyukám szenvedését, ha megjelent volna lelki szemeim előtt, s nem csak akkor, mikor már késő volt - talán meg tudtam volna bocsájtani neki. Talán, nem veszek revánsot, s akkor most, csak szeretetet éreznék, hálát, s nem újra bűntudatot.

Gyerekkoromban
az én szenvedésem,
az övének lenyomata volt.
A "rám ütő tenyér", égő,
vöröslő lenyomata.
Én nem láttam a felemelt
kéz mögött a szenvedőt,
csak a magam fájdalma által
szereztem, jutottam
- valami, valami -, egészen maradandóhoz.
S most a világnak,
csak azért adom tovább,
hogy a végén szamárnak,
ne én maradjak.

József A. Eszmélet /részlet/

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Íme, a megoldás képlete!

Tünet voltam, szüleim házassága
krónikus betegségének makacs tünete.
Egyensúlyi mérlegüknek serpenyőjében,
az egyetlen, drága díszkavics.
Anyukám nem bírta megbocsájtani nekem
- gondoltam -, hogy amit ő elveszített, vagy vágyott,
de nem kapott meg, azt mind, nekem kell megadnia.
Mintha kötelessége lenne.
Nekem, az érdemtelenebbnek,
kinek rossz a vére, másik, kétes vérvonal.
Ez volt életének réme: Egy "elfajzott", egy kiközösített,
aki a család szégyene volt, s vesztemre leány.
Csoda-e hogy életre hívta,
megteremtette bennem, saját félelmeit.

Anyukám hatása voltam. Ő, az ok. De ok lettem én is.
Ő, legvégül saját halála előtt, miattam - oly engesztelhetetlen voltam,
megbocsájtott a mostohájának is. Én, neki, az Édesnek, akkor még nem bírtam.
Ő, ebben is jobb volt nálam.
Sőt, rajtam, készséggel gyakorolta a megbocsájtást, már előtte is, mert előfordult, hogy kértem rá.
"Megbocsájtotta" azt is, hogy "nem tudtam megadni", ami hiányzott -
a "kis árvának" - neki. Nem tudtam. Nem tudtam Őt, kárpótolni mindenért.
A korán elhalt Anyáért - a számomra ismeretlen Nagymamámért -, aki Őt szerette,
akit szeretett. Az elveszett lehetőségekért, az iskolákért, miket ki nem járhatott.
A bizonyítványokért, amiket át nem vehetett. Az orvosi munkáért, amit soha nem végezhetett.
Egy szépreményű, másik életért.

Ez az én nagyon nagy hibám.
Bűnöm. Hogy nem fogtam fel, nem értettem meg az ő sorsát, áldozatát. Hogy hálátlannak érzett, mert nem tudtam kimondani: Köszönöm Édesanyám, amit értem tettél. Hogy felneveltél, hogy taníttattál, hogy anyagiakban nem szenvedtem hiányt. S hogy mindezt ketten cselekedtétek Apukámmal. Köszönöm, Drága Szüleim!
Próbáltam, de nem tudtam ezeket kimondani. Féltem, hogy elérzékenyülök, hogy elutasításban lesz részem, hogy talán hamisan cseng, és nem fogják elhinni. Csak egyszer, egyetlen egyszer, levélben mertem megírni, messziről.
Nem tudtam kimondani.
De, halála előtt, mikor kértem, mégis megbocsájtott. Mert jó szíve volt.
Ez, számomra is láthatóvá vált, mikor megszűnt a vele szembeni ellenállásom, amit önvédelem gyanánt fejlesztettem ki.
A jószívűségemet tőle örököltem.
A makacsságomat Apukámtól.
Ez az egyvelegem.