A gondolatok villámokként cikáztak a férfi fejében, még teljesebbé téve ott a lázas zűrzavart. Pedig épphogy hideg fejre, s tisztánlátásra lett volna most a legnagyobb szüksége. De a felnőtt embernek gyakori sajátja, hogy tudni akar, de tanulni nem szeret, s birtokolni akar, de a megszerzéshez vezető utat legszívesebben átugraná. Innen is tudta, hogy immár menthetetlenül felnőtté vált ő maga is.
Ezt a helyet még gyermekkora örökítette át ebbe a világba. De már nem volt ugyanaz, megromlott ez is, mint minden, amihez az ember hozzáér. Bár itt még a természet volt az úr, azért mindenfelé látni lehetett a gyakorta erre portyázó kétlábúak éktelen nyomait.
A férfi valaha szerette az embereket, sokat is tett értük, és becsülte őket. Mára ez megváltozott, most már az élet volt az, amit oly nagyra becsült, s csak egyének - kevesek - kapták tőle azt a figyelmet, amelyből egykor bárkinek fenntartás nélkül adott. Most már csak annyit szándékozott visszaadni az embereknek, amennyit kapott tőlük, s inkább az életnek adózott érett értékeléssel.
Egy kedves arc jelent meg előtte, s vonzotta beljebb és beljebb az erdő mélyére. Egy kedves arc, barátságos meleg szempár, édes mosoly. Vajon hol lehet most? Hol lehet mindaz, ami abban a bájos arcban testet ölt? Milyen állapotban lehet most az az arc? S milyen állapotban lehet a mögötte lakozó lélek?
Az erdő még csak mostanában kezdte levetni nyári ruháját; a levelek makacsul kapaszkodtak még az ágakba, s csak a leggyöngébbek hullottak le az elmúlás úttalan ösvényeire. Néhol szinte esteli homály terjengett az egymásba érő lombkoronák sátra alatt. S ha olykor megmutatkozott fölöttük az ég, az éppoly komor és borús volt, mint a férfi hangulata. Ingerülten rántott egyet hátizsákja vállpántján; talán lassan kezébe kellene kotornia a zseblámpát.
Arra gondolni sem akart, amire pedig igenis gondolnia kellett: hogy lassan meg kell állnia, s el kell indulnia visszafelé. Elvégre nem ejtheti kétségbe hűséges barátját, aki fáradságot nem sajnálva támogatja őt ebben a már-már kilátástalannak tűnő kihívásban. Talán e percben már ott várakozik az autónál, s egyre türelmetlenebbül várja vissza őt. Ugyanakkor úgy érezte, azt a másikat sem hagyhatja cserben. Azt, aki felé talán épp most közelít.
Hiszen annak az ősi földvárnak a romjai erre vannak valahol. Igaz, a természet már csaknem teljes egészében visszafoglalta, de néhány szürke kőrakás és földhalom jelzi még az ősidők titkait. Igen, jártak ők ketten valaha ezeken az ösvényeken. Ők ketten... Most egyedül csörtetett az avaron, s egyedül is érezte magát.
Keze rátévedt a zsebében pihenő telefonra, s hálásan elmosolyodott. Lehet, hogy e percben egyedül van, de valahol a közelben ott van egy ember, akire számíthat. A szőkeség, akivel hosszú évek alatt sem sikerült csalódniuk egymásban. Egy igazi emberajándék.
De hol lehet az a másik?

Egyre hidegebb és sötétebb lett a világ. Vissza kellett volna indulni már, s meggyőződni arról, vajon a szőkeséggel minden rendben van-e. Elvégre bármi megeshet egy ilyen Isten háta mögötti helyen, s igaz, hogy az angyali démon tud magára vigyázni, de azért mégis... A férfi csodálkozott, hogy nem csörrent még meg a mobilja. Néha beleszökkent a késztetés a kezébe, hogy ő berregjen rá a társára, de minduntalan kirázta bizsergő markából a vissza-visszatérő indulatot. Valami húzta előre, valami nem engedte törődni sem a hideggel, sem a sötéttel.
Már nem pásztázta a terepet, csak ment a lelke után, mely átvette az irányítást fizikai érzékei fölött. Nem bámult szerte, nem fülelt, csak ment az egyre erősödő vonzás ösvényén, bozóton át, keresztül mindenen.
Amikor utoljára erre járt, akkor még szívből nevetett, s érezte, mi az igaz barátság. Beszéltek, s értették egymás nyelvét. Ebben rejlett az ő nagy titkuk. Mert a férfi már nem értette az embereket. Nem értette a céljaikat, az eszközeiket, nem értette önpusztító, másokat és mindent elpusztító önzésüket. Nem értette, hová tűnt a lélek a világból, s hová szökött az értelem. Amikor rátalált arra a ragyogó kis drágakincsre, akiben barátra lelt - igaz barátra -, éppúgy bolyongott az emberek erdejében, amiképp ebben a sűrű, sötét rengetegben csörtetett.
Ami most más volt, az a furcsa jelenség, mintha itt, a legmesszibb ismeretlenben egyszeriben pontosan tudná, merre kell mennie. Így meg sem lepődött, amikor megpillantotta a szemmel láthatóan ember alkotta földhalmokat, a szürke, mohával borított köveket, magát a szunnyadó múltat, s még nem látta, de pontosan tudta, hogy ott lapul valahol az eleven kapocs is. Egyszerre borzongott tőle, s egyszerre áradt szét benne valami boldog megkönnyebbülés. Megtalálta a romokat, s megtalálta azt is, akit három napja szakadatlanul keres.

Lelassította lépteit, s mint egy óvatos ragadozó, körbejárta a földvár maradványait. Maga sem tudta elképzelni, hogyan sikerült mindezt a legkisebb zaj nélkül véghezvinnie, de végül is saját idegeinek nagyon jót tett vele. A körséta végén mégis olyan nyilallást érzett áthasítani a lelkén, amihez foghatót még soha nem tapasztalt. Mert ott volt! Ott volt előtte! Ott remegett egy kis sötét folt a rideg sziklatörmelék között, s bár teljességgel fölismerhetetlen volt alaktalanságában, a férfi mégis tudta, hogy Ő az.
Végre megtalálta! Hát él még, lélegzik és tiltakozik az az apró, önmagába menekülő lény, akit embernek sehogyan sem nevezhetnénk. Egyrészt mert legkisebb hasonlóságot is nehéz volna fölfedezni lénye és az emberek között, másrészt - s ez a rész a fő - mert Ő nem is akart hasonlítani rájuk. Levetkőzni, leszaggatni, kitépni, eldobni vágyott mindent, mi csak emberi, olyszerű gúzs és teher.
A férfi mindezt jól látta, s nagyot sóhajtott a fölismerésen. Aggódó szemei fölmérték az utat, mely az ösvényről, ahol állt, elvinne a romokig. Nem nagy út. Ahhoz képest, mit eddig bejárt a kis szökevény nyomtalan nyomát kutatva, semmiség. Mégsem maradt már jottányi erő sem a lábaiban.
Egy mozdulat maradt benne csak, s mint erős ütés, rántotta össze a testét; leguggolt, s vállával a fölébe tornyosuló nyárfa moha lepte kérges törzsének támasztotta magát. Örömmel vegyes izgalom lüktetett benne; értesítenie kell a társát! Előkotorta mobiltelefonját, azután kis híján keserveset káromkodott. Semmi térerő! A világ végéig sodródtak hát mindketten. Oly távolinak tűnt most minden, ami civilizált, emberi. S távoli is volt.
Ott guggolt, a fának támasztva lelkének minden nyomasztó terhét, tagjaiban három éjjel és három nap kínzó fáradtságával, s egyszeriben valami furcsa tehetetlenség érzete támadta meg. Újszerű aggodalom kezdett hatalmaskodni fölötte. Mint amikor valaki hosszan, gyötrelmesen és nagyon akarva dolgozik, erőt, időt s önmagát nem kímélve valamely célért, s a munka végeztével még sincs vége küzdelmének. Mintha várna rá még egy végső megmérettetés, melynek árán végül is megszerezheti az áhított jutalmat - avagy elveszítheti végleg és örökre. S ez az aggodalmas izgalom nem engedte most cselekedni. Csak guggolt, néhány szökellésnyi távolságban a földvár rejtekében kuporgó alaktól, maga is összekuporodva, s minden lélegzet remegve futott benne végig.
Napok óta tanakodik magával, vajon mi űzi, mi vonzza el az ilyen sebesült lelket a saját életétől? Azt nem hihette, hogy a gyávaság, hisz nem ismert bátrabb lényt annál, akit ő a kis szökevényben keresett. S azt sem hihette, hogy az önzés, önsajnálat vagy hasonló, mert Nála önzetlenebb lénnyel nem volt még szerencséje találkozni. A fájdalom... Nem jött válasz tanakodó önfelétől, ami jelenthetett rábukkanást a megfejtésre éppúgy, mint akár az eddigi leggörbébb melléfogást.
De mit merjen ő most tenni? Napok óta űzi, kutatja, visszakapni akarja az elveszettet, de arra egyetlen pillanatban sem gondolt, mitévő lesz, amikor megleli végre. Egyszeriben igen tanácstalanná lett. Felkészült a legrosszabbakra, de a legjobbra nem. S most, hogy látja Őt, megfejthetetlenül, ismeretlenül, fogalma sem volt, mi tévő legyen.
Azt tudta, hogy hamarosan cselekedni fog, csak azt nem tudta még, hogy cselekedete méreg lesz-e, vagy orvosság. Nemrégiben hallotta egy nálánál jóval bölcsebb és műveltebb ember szájából, aki pályatársai körében elismert pszichológus hírében áll, hogy aki lemond az életről, a saját életéről, az nem gyávaságában teszi ezt, hanem épp bátorságában. S a tévhittel ellentétben az olyan ember, ki eljut egy ilyen sötét döntésre, nem a halál után vágyakozik, mindössze az élet elől menekül. Mert már nem bírja tovább elviselni azt, amivé kihíznia sikerült magát az életül kapott kis előlegnek - most hát visszaadja.
S belényilallt. "Jogosan guggolok én most itt, az Ő világába tolakodva? Hiszen ezt az utat Ő választotta, s nem kívánja, hogy bárki is elkísérje, avagy épp elvegye tőle ezt az utat, s vele a döntés jogát. Vajon ki dönti el, hogy az Ő akarata a szentebb-e, avagy azoké, akik vissza akarják rántani abba a világba, amelytől oly elkeseredetten menekülni próbál? Van nekem jogom semmibe venni az Ő legmélyebb vágyait, s megfosztani Őt attól a szabadságtól, amelyet ilyen bátran keres?" A férfi tanakodó önfele azonban továbbra is hallgatott.
Mégis megtörte valami a feszültség ködterhes csöndjét. Egy hang, amely minden materiális törvényt meghazudtolóan erős volt, szinte vaskos, és élesen hideg. Mégis volt benne valami, amibe bele lehetett kapni, mint egy utolsó szalmaszálba.
− Látlak.