Elmozdultam, rögzült helyzetemből.
Most feléd, édes Kedvesem!
Kiderült - megint -, mozdítható vagyok.
A hathatósak közül Te vagy az ötödik nekem.
Az öt elmozdulásból négy szerelem.
Különböző.
Egy csupán testiség.
Egyik sem lett volna a férjem, s az előző (ek) nélkül.
Ezt akartam!
Legyen így!
Nőjön a romokon virág!
...Vagy mégse?
Máris boldogtalanabb vagyok, mert ráéreztem - most legtudatosabban éreztem rá -, milyen jó "élesben játszani".
Pedig már újra azt hittem többé nem fogok, mert nem akarok.
Mégis megszereztél magadnak, Kedvesem!
Kapható vagyok!
De annak tudása, hogy nem tudsz kinyúlni értem, most váratlanul - én naiv -, elkeserít.
Mert olyan árva lettem, mint a letört virág, akit "haza" senki sem visz - hogy vázába tegye -, még arra a - ki tudja -, kevéske időre.
Tudván tudom, én teremtem saját szenvedéseimet.
Az összes megtanult, kipróbált, begyakorolt, féltudatos eszközömmel.
Te nem vagy így, oka semminek.
Legfeljebb melegágya.
Örömömnek, szerelememnek, barátságomnak, az írásaimnak.
De kell a szenvedés is, Kedvesem!
Jobb lesz tőle a LÉLEK, az írás.
Mert én írni akarok.
Az írásnak kellek.
Kéznél is vagyok.
Benne nem csalódhatok.