Álmodtam.
Rosszat.
Mezőn dolgoztál.
Nem egyedül voltál.
Hívtalak.
Mondtad: most, a depressziós barátnődre kell költeni.
Vitaminokat kell neki venni.
Hiány van. Zsebed nincs teli.

A látszat olyan volt, mintha pénzt akarnék Tőled kérni.
Valamire.
Bármire.
Pedig nem akartam.
De azt gondoltam: feltételezed, hogy kellene a pénzed.
Rosszul esett.
Keserű voltam.

Ébren gondoltam: felhívlak napközben, hisz a mezőn nem hallja senki.
De félő, hogy érzem majd: nem vagy enyém. Ennyi.
Másról gondoskodik dolgos kezed.
Mint mindig.
Pedig, szerelem vermem még nyitva áll neked.
Lefedetlen.
Addig botorkálnék utánad, míg beleesnék hóttan.
Kórtan.

Vonz ez a hidegség.
Vonz ez a távolság.
Beszippant az elérhetetlenséged.

Míg nem vagyok magamé, Tiéd sem.
Csak voltam, csak leszek; senkié.
Míg hagyod: szívem - karom foglya, szíved - karod.
Míg benne élek, még kicsi vagyok. Nem félek. Remélek.
Hogy mindig, csak így lesz.
Egyre-egyre!
Míg Isten hidege meg nem vesz, mielőtt melegedne!
Vagy míg nem lesz, mi ezen változtatni tudna.
Álmom vagy.
Énem.
Tudod? Vagy hiszed?
Mer' én, nem!