Kedvetlenül indulok el. Csak a közeli boltba készülök, megvásárolni az ebédhez szükséges alapanyagokat. Ugyan kedvem az nincs, sem a bevásárláshoz, sem az ebédfőzéshez. Kinn szürke ködbe és szmogba borult a város, a kemény mínuszok, meg a még megmaradt fekete, csonttá fagyott hócsomók, fokozzák a rosszkedvemet. Bele is rúgok mindjárt egybe, ami szembe jön velem, de azt is a lábam bánja, a kedvem meg csak rosszabb lesz.

Két ismerős közeledik. Nekik én nem vagyok ismerős, bármilyen gyakran találkozunk is, mindig felkínálják, tartsak velük a mennyországba, de nincs hozzá kedvem. A következő járókelőt is leszólítják, de ő is maradni akar.
A Biblia titkát nagyon sokan próbálták már megfejteni - mindenféle számmisztikai hókuszpókuszokkal sikerült is megállapítani a világvége pontos idejét, ami talán nem mindenkinek tűnt fel, de már több ízben is elért minket. Jehova tanúi is valami hasonlóra vállalkoztak, azzal az eltéréssel, hogy ők nem mondanak pontos dátumot. Híveik már 140 éve járják a világot, bekopogtatnak a lakásokba és közlik: itt a vég, azonban, aki velük tart, annak megadatik az örök élet.

Jehova tanúi szerint, az örök élet elnyeréséhez nem kell meghalni, csak ki kell várni azt. Ezt mondják már 140 éve. Amikor megkérdezem, mégis mit mondanának annak, aki tegnap halt meg, vagy két hete, vagy éppen tíz, húsz évvel ezelőtt, nincs rá válaszuk, azokkal már nem kell szembesülniük, csak nyomják tovább az előre betanult szöveget. Jehova tanúi nem tartják magukra érvényesnek a "kívülállók" törvényeit, így feltehetőleg a zaklatás fogalmát sem ismerik.

Jehova tanúi nem dolgoznak, a pénz sem érdekli őket. Megtermelik maguknak a paradicsomot, aztán nyakukba veszik a világot és gyűjtik maguk alá a tagokat. Igazi piramisjáték ez - élet és halál játéka.

A hangulatom egyre rosszabb, a gutaütést elkerülendő, tovább megyek. Már messziről észreveszem a szembejövő kéregető nénit. Majdnem mindennap találkozom vele, mindig itt járja a környék utcáit, tereit. Ennek ellenére ő sem ismer meg, csak egy járókelő vagyok a sok közül. Bizonyára azt sem tudja, hogy szoktam adni neki egy százast, de most nincs nálam apró. Egy kétezerforintost gyűrtem a zsebembe, amivel a boltba indultam.

A néni egy agyongyűrt vényt rázogat az orrom előtt, hogy azt váltsam ki neki a patikában. Türtőztetem magam, próbálom megmagyarázni, hogy erre nincs patika, a boltba tartok, és alig van nálam pénz. A néni nem tágít, erőszakosan követel. Elveszem tőle a vényt, megnézem a dátumot, mondom neki, hogy ezt már nem lehet kiváltani, két éve lejárt. Erre azt mondja, van másik, és egy egész csomót ráncigál elő a zsebéből. Egérutat nyerek tovább megyek, de a néni utánam jön, elkap és erőteljesen megráz, miközben pejoratív jelzőkkel illet. Pici, töpörödött néni, lefelé nézek rá, pedig magam sem daliás termetemről vagyok híres. Most már attól tartok, hogy valami csúnyát mondok neki (pedig nem szokásom), kirántom magam a karmai közül és szó nélkül, tovább megyek.

Amikor hazaérek, a lépcsőházban összefutok Margit nénivel. Itt lakik, néhány emelettel feljebb. Kedvesen rám köszön, és mondani szeretne valamit... tudom, egyedül él, jólesik, ha kiöntheti a szívét valakinek, de most nem vagyok olyan passzban... mintha menekülnék, gyorsan faképnél hagyom.

Aztán otthon elgondolkodom a történteken. Szegény Margit néni, ő aztán semmiről sem tehet, sem a ködös, hideg időről, sem Jehova tanúi zaklatásáról, sem a kéregető néni erőszakoskodásáról, s mégis rajta csattant az ostor.

Fánkot sütök ebédre. Tányérra rakok belőle néhány darabot és becsöngetek Margit nénihez. Kitörő lelkesedéssel fogad. Másfél órán át hallgatom panaszait. Miközben vigasztalom, magam is megvigasztalódom.