HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1830

Írás összesen: 46632

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Haász Irén
2018-07-16 18:16:47

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2017-03-01

Mi van?!

A Cliff Lake Garden néptelenül árválkodott a langyos szellővel hívogató, kora-tavaszi napsütésben. Robosztus fái, mint megannyi méla óriás, emeltek egybefüggő boltozatot magasban összekapaszkodó, tar ágaikból az avarral behintett kopár pázsit fölé. A járdák, a padok, a libikókák mind üresen, éhesen várták, hogy valaki ma is életre keltse őket. Hiszen alkotóik nélkül ők csupán tárgyak, minden célt és szépséget nélkülözve. Ha nincs, aki járjon rajtuk, ha nincs, aki kényelmesen lehuppanjon rájuk, ha nincs, aki sivalkodva emelkedjen velük a légbe, csak hasztalan alkotmányok, akik talán nem is léteznek. De ha valaki arra jár, s megérinti őket, újra létezni-élni kezdenek. Ám az emberek most elmaradtak. Csönd honolt a park odvas oszlopcsarnokában.
A távolból járművek tompa zaja zsongott a kert felé, de erejét vesztve halt el az avarban. Az egyik faóriás égbe nyúló ágának tövében egy idegesen iparkodó mókus kis híján a mélybe ejtette az imént zsákmányolt makkot, amikor egy mord eb indulatos csaholásának visszhangja hasított a légbe. De hamar megnyugodott, mert végül a csaholás is az avarba fulladt. Úgy tűnt, a Cliff Lake Garden most senkié. Csak a tavaszi napsugarak voltak rá kíváncsiak, ők simítottak végig a járdákon, padokon, libikókákon, hogy azok ne érezzék oly céltalannak a semmi-létet.
De valami mégiscsak történik! A mókus riadtan szorította magához féltett tulajdonát, s megpróbált eggyé válni az öreg tölgy kérgével. Azután rá kellett jönnie, hogy ő nem kaméleon, így szájába kapta a fényes makkot, és szédítő iramban még magasabbra hágott. Ezt a kincset ugyan el nem veszi tőle senki! De nem ám!
Amikor már csaknem kiért a legmagasabbra nyújtózó gallyak közül, egyszeriben megtorpant. Nem mehetek tovább! Hogyne! Ha kibukkanok a gallyak közül, már nem a makk lesz veszélyben, hanem én. Az ölyvek bármikor lecsaphatnak. Maradjunk csak szépen itt! S maradt. Onnan sandított le, a szédítő mélységbe kémlelődve, ki az, aki az ő makkjára feni a fogát?
Ám odalenn senki nem törődött az ő féltett kincsével, nem is gondolt vele senki. Egy emberpár lépdelt a hálás járdán, vállaikon kedves napsugarak játszottak. Kézen fogva sétáltak, ujjaikat összefűzve. Hogy milyen korúak lehettek? Kinek fiatalok, kinek meg öregek. Ám, ha mindenki annyi idős, amennyinek a szívében érzi magát, akkor kétségtelen, hogy mindketten épp csak elmúltak tizennyolc évesek - bármilyen más értéket mutasson is ábrázatuk.
A férfi magas volt, erőt sugárzó, s épp valami olyasmire gondolt, amit e pillanatban nem akart kimondani. A nő sudár volt és boldog, táncra perdülni lett volna kedve. S ujjait ki is húzta váratlanul a férfi erős ujjai közül, s már perdült is néhányat kitárt karokkal. Hosszú haja aranyszőke fátyolként lobogott a reggeli napsugarak mosolyában, s a napsugarakkal együtt mosolygott a férfi is. A nő csak néhány pillanatra engedte el a férfi kezét, boldogság-tánca erejéig, de máris érezni akarta újra az érintést, a bizonyságot, hogy nem álmodik.
Néhány pördület után a szerelem gravitációja újra a férfi felé vonzotta, s ő nevetve ütközött belé, nevetve merült el ölelésében. Arcát a férfi kabátszárnyai közé fúrta, s mélyen magába szippantotta az illatot, mely legbódítóbb volt számára a mai reggelen. S az illattól megszomjazott. Csókra emelte hát szomjas ajkait, s addig függött a férfi ajkán, míg bele nem szédült.
‒ Hány cukorral ittad a kávét? - bazsalygott a férfi.
‒ Talán cukor kell egy kis jókedvhez? - kérdezett vissza a nő, nevető szemekkel. - Csak jól érzem magam. Ennyi az egész.
‒ Hát, én nem bánom. Elbűvölő vagy, amikor jó a kedved.
A nő kissé hátravetette a fejét, hogy jobban lássa partnere arcát.
‒ Miért? Egyébként nem vagyok az?
‒ Ó, dehogynem! - bólintott a férfi. - Amikor haragos vagy és kipirulsz. Na, azt nem lehet felül múlni.
‒ Azt szereted a legjobban, amikor haragos vagyok? - csodálkozott el a nő.
‒ De még mennyire! Akkor vagy a legvonzóbb.
‒ Milyen furák vagytok, ti férfiak. Én semmi vonzót nem találok egy haragos pasiban. Inkább ijesztőnek és kiábrándítónak találom.
‒ Ezt jó tudni - jegyezte meg a férfi.
‒ Nyugi, Thomas! Rád ez nem vonatkozik - mosolygott a nő, s kibontakozott az ölelésből, hogy tovább sétálhassanak.
Kisvártatva a férfi szólalt meg.
‒ Mert nem láttál még dühösnek.
A nő rákapta a pillantását.
‒ Hogy mondod?
‒ Mondom: mert nem láttál még dühösnek.
‒ Ezt most miért mondod? - kérdezte a nő valóban tanácstalanul.
‒ Csak mert azt mondtad, rám nem vonatkozik.
‒ Nem is. - vágta rá a nő, s konokul előre nézett. Nem akart erre több szót vesztegetni. Túl szép ahhoz ez a reggel.
A férfi azonban arra gondolt, vajon meddig tarthat ez a "rád nem vonatkozik"? Vajon hol van az a határ, amelyet átlépve ez a csodálatos teremtés őrá is kiábrándult pillantást vet majd, az a pont, amikor visszasüllyed a többi férfi közé, s újra csupán egy lesz az összes között. Nem volt már gyermek, nem hitt a rózsaszín mesékben.
Lassan, kellemes mélázással sétáltak bele az avarillatú, párás reggelbe. Alig múlt el a Valentin-napi zsongás, még érezték bizsergető rezgéseit. S a nő nem akarta ereszteni ezt a bizsergést. Oly szürke volt a tél, oly hosszan hideg. Ez a tavasz azonban az ő megújulásának tavasza lesz. Ragaszkodik hozzá; nem engedi, hogy másképp történjen.
S ettől a gondolattól megerősödve, hirtelen szembefordult a férfival, szorosan magához ölelte, s jó erősen megmarkolta a hátsóját.
A mókus, ki eddig a magasból árgus szemekkel figyelte őket, most riadtan ölelte még szorosabban a féltett makkot. Te jó ég?! Mire készül az a nőstény?! Itt vér fog folyni!
A férfit váratlanul érte a támadás, hirtelenjében a szusz is benne rekedt. Zavart vigyor vonaglott meg az arcán, és kissé könyörgő tekintettel nyögte.
‒ Megadom magam, ha megmondod, hogy mit akarsz.
‒ Téged akarlak, te kis buta! - mordult rá a nő, mint egy kéjsóvár párduc.
A férfiban azonnal felelt is valami a vonzó fenevad hívó szavára, ám ugyanakkor valami egyre inkább zavarba is hozta.
‒ Már megkaptál - hebegte. - A tiéd vagyok.
‒ Igen! Az enyém vagy! - mordult újra a vonzó párduc, s karmai szorítsa erősödött az áldozat hátsóján.
‒ Eh! Petty... - nyögte zavartan a férfi. - Megtennéd, hogy elereszted az izé... ott hátul. Ettől nőnek érzem magam.
A túlfűtött párduc karcsú teste megmerevedett, tekintete beleakadt a messze távol egy bizonytalan pontjába, s a játékos mosoly úgy dermedt rá az arcára, mint egy ezüsthalit lemezre. Majd végre megütközve nézett föl a férfi arcába; tekintetében megannyi kérdés tolongott. Végül, az ékesszólás bajnokaként, végtelenül változatos szókincséből a legalaposabb igényességgel merítve, elmésen így szólt:
Mi van?
Igaz is. Mi is van? - kérdezte magától a férfi, hisz ő maga sem értette, mi ütött belé. Ám zavara folyvást csak nőtt, miközben a karmok szorítása jottányit sem engedett. Egyre vékonyabb, s egyre haloványabb hangon rebegte:
‒ Az izé... a hátsóm... elengednéd, kérlek?
A nő hangja fokozatosan keményedő szigort sugallt:
‒ Hallottam, mit mondtál a hátsódról. De mit mondtál azután?
Most a férfi pillantása telt meg kérdőjelekkel. Tanácstalanul pislogott. Mit is mondott azután? Már nem is emlékszik. Annyira zavarba jött, hogy gondolatai teljesen összekuszálódtak, hirtelenjében nem volt képes kibogozni őket. S a karmok szorítása továbbra sem engedett.
A mókus megértette, hogy a kétlábú óriások faján belül a gyengébb nem az erősebb, és az erősebb a gyengébb. Legalábbis e pillanatban minden jel erre mutatott. Úgy tűnik, a kétlábúak között a nőstény a domináns, a hím pedig ki van neki szolgáltatva. Párzás után talán meg is öli! Sőt talán fel is falja, mint egy pók! Brrr! Hiába! Furcsa lények ezek a kétlábúak. Persze, aki nem képes a fákon élni, az nem is lehet tisztességes élőlény.
‒ Azt mondtad - szólalt meg lassan, tagoltan a Petty-nek szólított nőstény -, hogy ettől nőnek érzed magad.
‒ Ja, igen, igen - sietett a válasszal a csapdába esett hím, aki örült, hogy végre bevillant valami felismerésféle a meglepetéstől teljesen leblokkolt elméjébe. - Igen, így volt...
Mi van?! - mordult immár nagyon is vészjóslóan a párduc, s ha a mókus nem félt volna annyira attól, hogy a drága makk a mélybe hull, mindkét apró mancsát a szeme elé kapja. Egek! Itt mindjárt vér fog folyni!!!
Valahogy a hím kétlábú is erre a következtetésre jutott, s hatalmasat nyelt. Úgy tűnik, az a határ, az a bizonyos pont közelebb volt hozzá, mint valaha is gondolta volna.
‒ Nem... én nem úgy... én csak...
A párduc végre letépte félelmetes karmait áldozatáról, s hátralépett tőle.
‒ Férfiak! - hasított a levegőbe dühödt hangja, mire a mókus, feledve az ölyveket, rémületében följebb szökellt a szédítő magasságba. Jobb minél távolabb lenni egy ilyen kiszámíthatatlan bestiától! A hím kétlábú azonban csak dermedten állt.
‒ Miért? Én nem akartam semmi...
‒ Szerintetek mi nők, csak játékszernek vagyunk jók?! - vágott a szavába Petty, hevesen fellobbanó tűzzel a hangjában.
‒ Mi? Nem! Dehogy! - védekezett a férfi, aki úgy érezte ez a "szerintetek" annak a biztos jele, hogy máris vissza lett süllyesztve a férfiak globális nagy közösségébe, s immár újra csak egy ő is a sok között.
A nő tekintetében csak úgy lobogtak az égre törő lángok.
‒ Szerinted ez illetlen?! Megalázó?!
‒ Hát...
‒ Ne hápogj itt! Magunk között vagyunk. Ki vele!
‒ Izé... hát, én férfi vagyok...
‒ Ááá! Most jön az "én férfi vagyok" duma! Szóval ott megszorongatni csak nőket lehet? A nők esetében ez nem illetlen, nem megalázó?
‒ Mit? Nem értem...
‒ Persze, hogy nem érted, hisz pasi vagy!
Na, tessék! - nyelt egyet lesújtottan a hím kétlábú - Már férfi sem vagyok. Csak egy pasi.
‒ Nincs egy szavad se'?! Gyerünk! Mondj már valamit!
Úristen! - nyelt még az előbbinél is nagyobbat a pasivá lefokozott férfi - ez most direkt provokáltatja magát?
A mókus már alig bírta idegekkel a feszültséget. A hímnek mindjárt annyi lesz! Mindjárt annyi lesz neki!!! Mit vétkezhetett az a bolond? Talán elvette a nőstény makkját? Ha így cselekedett, igen ostoba lehet. Tudhatta volna, hogy a nőstényeknek mindig többet ér az összegyűjtött makk, mint a hím, aki összegyűjtötte. A fickónak vége, nem vitás. Ütött az órája.
A bajba jutott hím is pontosan így érezte, mi több, inkább annak örült volna, ha máris bevégeztetnének szenvedései.
‒ Nézd! Ismerhetsz. Te tudod, hogy én tisztelem a nőket.
‒ Ja persze! De azért ha ott fognak meg, ahol ülni szoktál, akkor mindjárt nőnek érzed magad. Vagyis nőnek lenni valami alsó szintű dolog, ugye?
‒ Alsó szintű? Miféle szótekerés ez? Én sohasem mondanék ilyesmit.
‒ Nem mondanál, az lehet. De úgy tűnik, az eszed mégiscsak ugyanarra a rugóra jár, mint a többi pasinak. Mert gondolni mégiscsak gondolod.
‒ Gondolom? Petty! Én soha, még álmaimban sem gondolnék ilyesmire.
‒ Hogy én milyen hülye voltam! - mondta vészesen halkan a nő - És vak! Minden férfi aljas piszok! Lenéztek minket. Játékszerek vagyunk a kezetekben. Nektek mindent szabad. De ti tabuk vagytok, ha úgy akarjátok.
‒ Úristen, Petty! Ne izélj már! Hogy mondhatsz ilyeneket? Én csak... Ez mégiscsak nyilvános hely, és mi nem vagyunk már kamaszok. Az ég szerelmére, hát elszoktam már az ilyesmitől.
‒ Ááá! Szóval korábban szeretted az ilyesmit! - csapott le a párduc az ostobán felkínált újabb támadási felületre. - Szóval a régi párod csinálhatta, de én nem! Mindent értek!
A férfi azonban már semmit nem értett. Tehetetlenül szemlélte, mint hullik szét a varázs, mi eddig körülöttük lengedezett, mint omlik össze az építmény, amelynek alapjait - úgy érezte - már lerakták ők ketten.
‒ Ne haragudj! - sóhajtotta - Biztosan igazad van. Rosszul fogalmaztam. De tudod, én sosem bántanám meg a nőket. Miért nem hiszed ezt el nekem? Csak zavaromban mondtam, amit mondtam.
A nő - már nyoma sem volt a veszedelmes párducnak - váratlanul közelebb lépett, egészen közel, s a férfi nyaka köré fonta karjait.
Egek ura, irgalmazz! - szörnyedt el a mókus, és a makkot most valóban kis híján a mélybe ejtette. - A nőstény elkapta! Elkapta! Most fogja átharapni a torkát!!! Menekülj! Menekülj, te ostoba! Mentsd az életed!!! Miért nem futsz már, te őrült?! Talán megbabonázta! Megbabonázta, mint egy kígyó! Nem tud mozdulni! Borzalom!!!
A borzalom azonban elmaradt. Petty ujjai gyöngéden fogták közre Thomas tarkóját, s közel húzták a fejét, hogy forró csókjával nyugtathassa meg a férfi kétségek között vergődő szívét.
‒ Miért is ne hinném el neked? Hiszen ismerlek már - mosolygott.
A férfi végképp nem értett semmit. Vagy ő hibbant meg, vagy ez a nő.
Petty visszahuppant a sarkaira, s ujjával megpöccintette Thomas orrát.
‒ Na, vonzónak találsz még?
A férfi összevont szemöldöke alól világűr végtelenségű értetlenség tátongott felé.
‒ Ejnye, drágám! Hát nem te mondtad az imént, hogy akkor vagyok a legvonzóbb, amikor dühömben kipirulok?
Az áldozatban valami szörnyű gyanú kezdett világosságot gyújtani.
‒ Micsoda? Akkor ez az egész csak...
‒ Igen, te mamlasz - incselkedett vele Petty, s maga után rántotta, hogy továbbsétálásra bírja. - Az első pillanattól. Már a markolászástól kezdve.
Thomas léptei olyanok voltak, mintha egy kőszobor próbált volna először lelépni a talapzatáról.
‒ Már a markolászástól kezdve? Te tudtad, hogy így fogok reagálni?
A nőnek nevetnie kellett.
‒ Hát persze, édesem. Hiszen ismerlek. Ti pasik olyan kiszámíthatóak vagytok. Csak beugrattalak. Mondd, tényleg olyan vonzó voltam közben?
‒ Nem is tudom - motyogta kedveszegetten a férfi. - Inkább félelmetes.
A nő még hangosabban kezdett nevetni.
‒ Te féltél tőlem?
A férfi nem nézett rá.
‒ Nem tőled. Attól, hogy... hogy most minden elromlik, és elveszítelek.
‒ Ugyan már, drágám! - simította meg a vállát Petty. - Ahhoz én túlságosan szeretlek. Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
A férfiról azonban lepergett a kedveskedés.
‒ Pedig úgy tűnt... Úgy tűnik.
A nő megtorpant, de most a férfi akart tovább sétálni. Most ő kényszerítette továbbhaladásra partnerét.
‒ Úgy tűnik? - kérdezte megkomolyodva a nő. - Miket beszélsz?
A férfi hallgatott egy sort, majd kibökte.
‒ Tudod, azért ilyesmivel tréfálkozni... Próbára tenni a másikat, csapdába csalni... utána kinevetni...
Petty most érezte először, hogy valami rosszul sült el abból, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve kifőzött. Kezdett komolyan aggódni. Ismerte partnerét, s a hang, amin szólt hozzá, azt sugallta, valóban mélyen megbántotta őt. Szorongani kezdett - talán itt és most elrontott mindent? Egy ilyen hülye tréfával? Miről beszél Thomas? Ennyi elég volt, hogy kiábránduljon belőle? Ez a tavasz mégsem az ő megújulásának tavasza lesz? Nem! Azt nem engedi! Neki szüksége van erre a férfira! Igen, neki nem egy férfira van szüksége, neki Thomas-ra van szüksége. Csakis őrá!
Pillantása megtelt riadalommal, és mindkét kezével megmarkolta a férfi karját. Mielőtt azonban szólhatott volna, a férfi megtorpant mellette.
Mi van? Most megint támadsz?
A szavak alaposan mellbe taszították a nőt.
‒ Támadni? Hogy érted?
‒ Támadni, úgy értem - változott a férfi hangja feltűnően határozottá. - Ahogyan az előbb. Most taktikát változtattál? Most más irányból fogsz bekeríteni? Elvégre a férfiak mind olyan kiszámíthatóak - mondod. Mi vagyok én neked? Egy fonalgombolyag, amivel kedvedre játszadozhatsz?
A nő immár komolyan megijedt. Tekintetében fájdalmas kis szikrák kezdtek megvillanni. Te jóságos ég! Mindent elrontottam! Tényleg megbántottam, és észre sem vettem! Milyen hülye tréfa volt ez, az ördögbe is!
A mókus izgalommal szemlélte a fejleményeket a magasból: ez az, állj ellen neki! Ne hagyd magad! Csak egy életed van, küzdj érte, küzdj érte! Rázd le magadról azt a bestiát, és menekülj! Még megúszhatod!
‒ Thomas, te most komolyan...? Én nem akartalak megbántani. Csak egy hülye vicc volt - fogta sopánkodóra odalenn az imént még oly nagy fölénnyel domináló bestia.
‒ Ha vicc volt, hát tényleg elég... rossz vicc volt - mondta a hím bosszúsan, félrenézve.
‒ Nézd! Ne haragudj! Kérlek! Mit tegyek, hogy megbocsáss? - húzta közel magához a nő, s tekintete telve volt könyörgéssel.
A férfi hangja egyszeriben megváltozott; gyöngéden suttogta:
‒ Azt, hogy megcsókolsz.
S mielőtt Petty bármit mondhatott volna, rátapasztotta szerelmes ajkait a nő puha rózsa-ajkaira.
Te jóságos tölgyerdő!!! - szörnyülködött a megdöbbent mókus. Micsoda fordulat! A hím ügyesebb, mint hitte! Mégiscsak ő harapta át a nőstény torkát! Hihetetlen! Hogy csinálta? S izgatottságában komolyan fontolóra vette, hogy közelebb merészkedjen, de ekkor a hím fölemelte a fejét, s elővillant a nőstény arca. Nem vérzett a torka. Mi van?! - kérdezte immár harmadikként a mai reggelen. De hát hogyan védte ki a harapást? Hiszen ő látta, hogy most vége a bestiának! Ellenállni sem volt ideje! Mégis mi történik itt?
Petty szólni sem tudott a meglepetéstől. Thomas így föltehette a pontot az i-re.
‒ Beugrottál!
A nő előbb elvörösödött, azután vonzó arca elkezdett megduzzadni, amint arcürege megtelt a feszültség levegőjével, végül visszafojtott mindent, amit mondani szeretett volna, és csak a levegőt fújta ki. Azután nagy levegőt vett, majd hozzá szippantotta még az összes férhető belégzési tartalékát is, s így kimerítve a maximális vitál kapacitását, újra csak kifújta a levegőt. Ezalatt elhatározta, egyetlen szót sem szól - mára ennyi épp elég volt a leckékből oda-vissza.
Thomas engesztelően átölelte.
‒ Figyelj! Olyan szép ez a reggel. Méltó a nagy ígéretekhez. Ígérjünk meg egymásnak valamit!
A nő nem felelt, csak tekintetével ösztönzött a folytatásra.
‒ Ígérjük meg egymásnak - folytatta hát a férfi -, hogy soha többé nem ugratjuk egymást ilyen ostoba módon. Nem vagyunk már gyerekek, ne is viselkedjünk hát akként. Mit szólsz?
Petty elhatározta, hogy a nap hátralevő részében nagyon jó kislány lesz. Mert ez a tavasz az övé kell, legyen. Az ő megújulásáról kell, szóljon. Nem történhet másképp. Azt nem engedi!
Fölemelte jobbját, s bal kezét a szíve fölé tette.
‒ Ünnepélyesen fogadom!
A férfi halkan nevetett. Nem, nem gúnnyal, vagy fölénnyel, dehogy! A szeretet nevetése volt ez. Lassan a nő is csatlakozott hozzá, s vele nevetett halk megkönnyebbüléssel.
Folytatták a sétát, s Petty nem állhatta meg, hogy könyökével oldalba ne bökje Thomas-t.
‒ Te gazfickó!
A mókus még sokáig kísérte tanácstalan pillantásával a kétlábú párt, amint azok belesétáltak az egyre mosolygósabban derengő reggelbe. Különös szerzetek ezek a kétlábúak - gondolta. De hát, nem is lehet tisztességes földi halandó az, aki nem a fákon él. S miután efölött így elmorfondírozott, eszébe ötlött a makk, amit még el kell rejtenie. S a többi makk is, amit még össze kell gyűjtenie. Mára elég volt a kétlábúakból meg a butaságaikból; munkára fel!

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1143
Időpont: 2017-03-03 06:02:17

válasz Bödön (2017-03-02 16:31:26) üzenetére
Kedves Bödön!

Örülök, hogy "kikémlelted" ezt a tipikusan kétlábúakra jellemző jelenetet, onnan a lombok magasából. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ha választanod kellene a három szereplő közül, melyikük bőrébe bújnál legszívesebben. Hát akkor, "mint a mókus", minta mókus! :)
Örülök, hogy tetszett az írás, köszönöm értékes észrevételedet.

Üdvözlettel: Laca :)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7939
Időpont: 2017-03-02 16:31:26

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Maró gúnnyal megírt szatírádban én voltam a mókus fenn a fán, én kérdeztem mókusszájjal, értetlenül: "mi van"? És én vontam le a végső következtetést: elég volt a kétlábúakból, a butaságaikból. Remekül szórakoztam ezen a történeten, jó az expozízió, a szövegek, a párbeszédek, tetszettek a leíró részek! Üdvözlettel: én

Legutóbb történt

szilkati alkotást töltött fel A nyárhoz címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Vallomás Másának című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Rossz időzítés című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Itt vagy című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A veréb című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) Memorian című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) Csendben álmodozni című alkotáshoz

Kedves bejegyzést írt a(z) Nyári zápor című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Csak egyszer című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Fáradt tánc címmel a várólistára

Pecás alkotást töltött fel Hullámok címmel a várólistára

Susanne bejegyzést írt a(z) Törött álmok című alkotáshoz

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Wilhelm Busch:Ärgerlich címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)