Érdekes napon túllépve, itthon pedig netre fellépve arra lettem figyelmes, hogy az egyik osztálytársnőm jelentkezik be, aki nem is olyan régen összejött az egyik osztálytársammal. Namost, csak azért osztom meg veletek ezt a röpke eseményt, mert eszembe ötlött a bűntudat magva, ki vagyok én, hogy megítéljem a kapcsolatukat? Hogy őszinte legyek, a fiúval nincs valami jó viszonyom, igazság szerint nem is ismerem annyira, mégis, egyszerűen unszimpatikus az alapján, ahogy másokkal viselkedik. Pedig tényleg semmi okom nem lenne rá, becsületes, esze is van, néha igaz, kicsit fárasztó, de egyébként semmi baj nincs vele, nekem mégis taszító a viselkedése. Itt jutott eszembe a másik kérdés, hogy miért is vagyunk mi előítéletesek az emberekkel szemben? Mert ugye, itt van például ez a srác is, a lányt jobban ismerem, és ahogy rájuk nézek, sajnos az jut eszembe, hogy vajon mit eszik a lány azon a fiún? Nem azért, mert irigylem a boldogságukat, nagyon boldog vagyok a barátnőmmel, úgyhogy ez eléggé ki van zárva. Nem is azért, mert tudom, hogy az illető egy rossz, mocsok fazon, sőt, tudom róla, hogy körülbelül ugyanannyira megbízható mint én, tehát az sem. Mégis, pusztán azért, mert az egyik fél nem éppen szimpatikus, elítélem az egész kapcsolatot, és ez valahol nagyon gáz. Mert ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi jó a másiknak? Ki vagyok én, hogy megmondjam, helyes-e amit csinál, vagy nem? Mégis, nap mint nap ezzel szembesülök az utcán, vagy akárhol. Csak meglátunk valakin egy kitüremkedő jelet, egy színes sapkát, egy fura frizurát, vagy egy kicsit dekoltáltabb felsőt, és rögtön elkönyveljük valaminek, mikor nem is tudjuk, mi lapul a felszín alatt. Tény, vannak fura dolgok, amik tényleg teljesen felborítják a megszokott rendet, vagy azokat az íratlan szabályokat, amik behálózzák az életünket, de mégis, miért szólok én bele abba, hogy mit csinál a másik, amíg ő úgy jól érzi magát? Legutóbbi ilyen eset reggel ért a szokott 49-es villamosomon, ahol is reggeli rituálé szerint az utolsó kocsi legvégében, a vezetőfülkének támaszkodva utaztam, amikor is a Csóka utcánál felszáll egy pár. Eddig nincs is semmi probléma, a lány leül (lehettek vagy 25-27 évesek, szóval a hölgy talán túlzás), elindul a villamos. Egyszer csak félrehúzza az öléből a táskát, a srác meg lazán az ölébe ül. No itt akadtam ki, ugyanis nálam a fordítottja tartozik a rendes, megszokott kategóriába. Aztán elfordítva tekintetem, azon kezdtem gondolkodni, hogy miért kell nekem fennakadni az ilyesmin? Miért izgat engem, mit csinálnak mások? Amíg jól érzik magukat, nem mindegy? Dehogynem. Ehhez képest, minden nap, szinte minden percben elítélünk embereket külsőségek alapján, emlékszem, egy barátom pont ma mondta : "Ez a csaj is milyen igénytelen...hogy nem kell fogszabályzó, mert az milyen csúnya...mér, az nem csúnya, hogy a fogaidat minden reggel fésülni kéne?". Akkor és ott jót röhögtünk a dolgon, mégis, ha mélyebben leások a dologba, az előítélet nem jó dolog. Délután a vonaton olvastam egy firkát a koszban, ami a falon volt, és nagyon megragadt: "Ha nem ismersz, ne ítélj meg!". Mondjátok meg, nincs igaza?