Régen mondod, legyőzted már,
a természet parancsra vár,
csettintesz, s mint egy kiskutya,
szolgál évezredek óta.

Ha kell, elérsz egy csillagot,
persze csak képzelsz űrhajót,
mely messzi galaxisra visz,
fantáziád nem mind hamis.

Mától a nap ébren talál,
látod, másik szomszédban jár,
régi fotón őszt vánszorog,
most tavasz-építésbe fog.

Vörösből új aranyra vált,
életet kínál, nem halált,
frissebben kelsz, igaz, előbb,
órából kovácsolsz előnyt.

Nem napkorongra gondolok,
azt arrább tenni nem tudod,
csak szokott óramutatód
serkent korán, cseng altatót.

Dehogy van így, pihenő kor,
léptedbe rég bele nem szól,
mégis egy új hét kezdetén,
úgy érzed, kevesebb a fény,

aztán ha annak vége van,
lustábban nyúlsz el, boldogan:
örömmel hív egy jó barát,
éjre váltod nap alkonyát.

Órára nem nézel soha,
történhet még veled csoda.
Nem számít késő évtized,
szívritmusod ha kergeted

mosolyt kínáló éjjelen,
az érzés nem fogyó elem,
mely megállítja az időt,
meséld, mi is volt ezelőtt,

mesélj, mi van vagy lesz veled,
hogyan nyújtod meg életed,
szavad legyen simogatás,
alkalmi összeborulás,

időtlenül, talán lazán,
ha kell, forrón, mint jó kazán,
delelő napként lángolón,
barátként, vagy mint jó rokon...

S ha mégis számolsz perceket,
kímélve fáradt szívedet,
tervezel hasonló napot,
mit naptárad úgy elnagyolt,

és csillagfényes éjszakát,
és mindent pótló kézfogást,
és elfelejtett dallamot...
hibás órádat ne okold!