A kötetet az előző számítógépemben készítettem el. Még teljesen nem volt kiadásra előkészítve, és sok bajom volt az új gépemmel, mivel nem volt jól beállítva. Ezért csak napokkal ez idő előtt került újra szemem elé. Átnéztem végig, javítottam rajta és tegnap küldtem el a Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárhoz (www.mek.oszk.hu) internetes kiadásra.
Lehet, találkoztok benne már ismert részeket is, mert a mi családunkról szól, amit átéltünk abban a nem könnyű, de nagyon érdekes korszakban.

A kötet címe: KORABELI TÖRTÉNETEK
a Finta családról és részletek életemből.
A kötetet magam állítottam össze és szerkesztettem.

(Innen már a kötet szövege következik, szépen formázva)

A vers életem jelmondata, amely életem folyamán elkísért utamon, sokszor segített bánatok és nehéz körülmények idején, éreztem, hogy az Isten sohasem hagyott el.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
†

Emberi sorsok
Eleve elrendelt az emberi sors?

AZ EMBER GYAKRAN HISZI, hogy sorsa eleve elrendelt akaraton múlik. Pedig mennyi, de mennyi mindenből adódik össze. Csak egy példa: a születés pillanata döntő fontosságú lehet a megszületett gyermek életére. Következő a hely, hogy putriba, vagy palotába pottyan valaki. De még az sem jelenthet mindenkire nézve kényelmes életet egész életre. Mi lett a Második Világháború után a grófokkal, bárókkal, gazdagokkal? Hová lett egyik napról a másikra a palota, a kényelmes élet?
Azonban az életutunk legtöbb esetben saját döntéseinken múlik. Amikor döntenünk kell, melyik vagy milyen utat választjuk, például a pályaválasztásnál, vagy szüleinktől, hogy hova küldenek az alapiskola után, mindjárt dolgozni, vagy tanulhatunk tovább?
Nem folytatom, mert ahogyan elmélkedünk a témáról: "lehetetlen kellő mélységben és alapossággal kivesézni". - Olvastam több "tanulmányt" e kérdésről.

Sorsfordulók

SZÜLETÉS - Nem mindig, de legtöbbször az is számít, hová érkezünk a világra, jómódba, jó emberek közé, vagy szegénységbe-putriba, de az se mindegy, mikor, melyik korban?
Az is számít, hogy nyugalom van-e vagy háború - és válságos idők alatt, amikor esztelenül ölnek, gyilkolnak, nehéz az élet, és amikor nem mi döntjük el, mit tehetünk a jólétünkért.
Sokat számít kik és milyenek a szüleink? Törődnek-e velünk, jól irányítanak-e bennünket? Életünket igyekeznek-e jó vágányra irányítani, vagy részeges, rosszindulatú szülő a gyermeke életét már kicsi korában elkeseríti, megrontja.
Tanáraink irányítása fontos az életben, hogyan segítenek arra a pályára, amit jónak látnak, ami megfelel nekünk?
Döntő, hogy kikkel, milyen emberekkel találkozunk életünk során?
Egyik legdöntőbb, amikor párválasztásra kerül sor, tudunk-e választani, milyen emberrel kötjük össze az életünket? Nagyon át kell gondolni, s ne behunyt szemmel válasszuk a párunkat, aki nem hozzánk való, akiben nem lehet megbízni, aki önző vagy durva.
Ha rosszul választottunk, el kell dönteni minél előbb, hogy vele maradunk-e, vagy szenvedünk tovább, ez is választás kérdése, eldönti további sorsunkat, de nem csupán a miénket, hanem a gyermekeinkét is! Utódaink sorsát mindig előnybe kell helyezni, mert a sok vita, fájdalom mellett gyermekek is szenvednek.
Tehát mindent nagyon át kell gondolni, mert sok minden befolyásolja az életet. Ezért nem könnyű az emberi élet. Ha tehetjük, mindig, minden sorsfordulónál nagyon jól gondoljuk meg, hová, merre tartsunk, mert legtöbbször majd ez fogja eldönteni, hogy okosan választottunk-e!
Utólag már nincs értelme a rossz döntés miatt magunkat emészteni, hiszen "Megtörtént dolgokat nem lehet megváltoztatni!" (Saját mondásom, sokszor használom.)
Ajánlom minden kedves olvasómnak a kötetemet, több érdekes történetet van benne összegyűjtve, olvassák szeretettel.
A kötet 2016-ban készítettem.
*-*

Családomról röviden
CSALÁDUNK történetét vizsgálva, nem kétséges, hogy vérzivataros éveket kellett átélnünk; szüleim a 19. század végén jöttek a világra, alig nőttek föl, máris jött az első világháború minden szenvedésével.
A háború nyomorát még ki sem pihenték, fiatal éveikben beköszöntött a húszas évek végén az első világválság - ami több mint tíz évig tartott. Az élet azzal "köszönte" meg a nehéz éveket, hogy Apámat a románok Erdélybe, szülőföldjére 20 évig be se engedték Édesanyját meglátogatni (mivel a háborúban kitüntetéseket kapott, ráadásul verseiben sosem dicsérte a románokat.)

Nehéz idők jártak. Édesapám az első világháborút végigharcolta, kitüntetésekkel főhadnagyként még utána is hét évig hadi-szolgálatot teljesített. A katonaságtól leszerelve a csonka hazában telepedett le, tanítói képzettségét Erdélyben szerezte meg. A Nógrád megyei kis faluban kapott állást, megbízták az elemi iskola szervezésével. 20 évig tanított a faluban, de nem csupán az iskoláskorúakat, hanem a felnőtteket is, legalább a fontos alapismeretekre, mivel ott korábban nem volt tanítás.

Anyukám, aki a történelmi Nagy-Magyarország északi részén, a Felvidéken született és élt, szüleit korán elvesztette, nagyszülei nevelték, fiatalon ő is a csonka hazába jött, itt ismerkedtek meg édesapámmal. A nehéz élet országútján találkoztak, házasságot kötöttek.
Szüleim hattagú családot tartottak el, apám fizetését ezért a százcsaládos méhészet jövedelmével és saját termesztésű besztercei aszalt-szilva eladásával pótolta.

Bár küszködni kellett a megélhetésért, mégis boldog gyermekkorom volt; békés családban nőttem fel, otthon emberségre neveltek, jóra tanítottak, szerettük és segítettük egymást. Jól éreztem magam, mert három fiútestvéremmel mindenhová elmehettem, akkor nem kellett félni erdőben, mezőn járkálni, megismertük a természet minden szépségét, a fákat, növényeket, állatokat, bogarakat és madarakat.
Gombát és erdei gyümölcsöket gyűjtöttünk, tiszta forrásból ittunk vizet. Apánk tanított meg bennünket is az alapiskola tantárgyaira. Utána kor szerint különböző bentlakásos iskolába kerültünk.

Fiatal voltam még, a harmincas évek második felében a középiskola alsó négy osztályát Pásztón bentlakásos iskolában végeztem el.
Amíg mi tanultunk és szórakoztunk, addig Lengyelországban már kegyetlen dolgok történtek, nem figyeltünk arra, mi történik a világban, miközben 1938-ban Európa fölött sötét viharfellegek gyülekeztek. Kitört a második világháború.

Mi, gyerekek nem sokat törődtünk azzal, ami akkor történt máshol, és abban az időben vidéken rádiót is kevesen hallgattak, előbb nekünk is csak egy detektoros kis fülhallgatós rádió szolgált arra, hogy a világesemények eljussanak hozzánk. Később már egy hangszórós rádiót is lehetett kapni, amit apuka időnként bevitt az iskolába, amikor esténként a felnőtteknek előadásokat tartott. Csodálkozva hallgatták a híreket, vagy a zenét, mert akkor az ott, még inkább csodának számított a rádió.

Erdély egy részét a csonka hazához csatolták, öröm volt a családban, mert 1940 karácsonyán Apukát a következő év iskola-indítástól kezdve áthelyezték Marosvásárhelyre, az elemi iskola felső tagozatát tanítani. Ő kérelmezte, mivel három gyermeke még különböző helyen tanult bentlakásos középiskolában.

Izgatottan készülődtünk mindnyájan, mert én és a két testvérem a következő iskolai időben már ott tanulhatott tovább, naponta otthonunkból indulva iskolába.
Legidősebb testvérem akkor már megszerezte a tanítói képesítést Miskolcon, őt Erdélyben Nagyvárad közelében lévő Barátkára nevezték ki tanítónak.

*.*-*.*