HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 28

Tagok összesen: 1828

Írás összesen: 45585

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Cselényi P.
2017-12-15 09:26:03

Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: Finta KataFeltöltés dátuma: 2017-04-08

Korabeli történetek - I/3

Vonatunk Nagyváradra 1944. szeptember 13-án, hajnali négykor érkezett.
Rokonaink szerencsére megkapták a táviratunkat, Tiszike várt bennünket. (Guszti bátyám menyasszonyának nagybácsija, aki magas rangú papi tisztséget töltött be a Nagyváradi Püspökségen.) Olyan ember, amilyennek elképzeltük Ilike és Guszti elmondása alapján. Kedvesen fogadtak, mint rokonokat. A Püspöki palotában pazar lakosztályt jelöltek ki számunkra.

A háromnapos fárasztó és zűrös utazás mocskát igazán jól esett lemosni magunkról a fürdőszobában, utána a fehér, puha ágyban kialudni fáradságunkat. Mindennel elláttak bennünket, mindenről gondoskodtak, amire szükségünk volt. Kényelmes szállásunkon - Nagyváradon, szeptember 14-25-ig semmiben nem szenvedtünk hiányt. Felszolgálták az ételünket.
A nagy ebédlőben rendelkezésre álló zongorán gyakorolhattam, Bandi öcsém is élt a lehetőséggel. Gyönyörködhettünk a falon függő, Erzsébet királynét ábrázoló festményben, Mária Terézia képében és Ferenc József fehér márványszobrában, amelyet egy kis állványra helyeztek. A hatalmas ablakok a patakra nyíltak, ahol csodás nagy fák zúgtak, meséltek, mintha éreznék, hogy ismét piros vérrel festett történelmi idők következnek.
Tiszi végig igyekezett elfeledtetni velünk a bajokat, földönfutó sorsunk valóságát. Gyugyiról hír érkezett, Apukától is kaptunk egy lapot. Csak a légiriadók ne zavartak volna... reggel... délután... Az esték különösen félelmetesnek bizonyultak: idehallatszott Szatmárnémeti bombázása, szinte még itt is rengett a föld, fények cikáztak az elsötétített város sötét éjszakájában.
A püspökségi épület alatti hatalmas pince szolgált óvóhelyül. Oda futottunk le minden alkalommal. Nagyon sokan jöttek a környéken lakók közül, mindig megtelt a hatalmas térség. Az emberek vérmérsékletük szerint reagáltak a légiriadók okozta félelemre. Némelyikük imádkozott, mások siránkoztak, vagy riadt szemmel néztek a semmibe.

A riadók után gyakran megnéztük, milyen pusztítást végeztek a bombák a városban. Békeidőben nehéz elképzelni, milyen szörnyű rombolással járt egy-egy bombatámadás. A püspökségi épület mögötti részen szőnyegbombázás pusztított. Az ott haladó villamos sínek magasan feltekeredtek, úgy meredeztek az ég felé, mintha csupán dróthuzalból lettek volna. Utcák tűntek el, azt se lehetett megkülönböztetni, hol álltak a házak. Egy helyen olyan bombatölcsér tátongott, hogy belefért volna egy lakóépület.
Minden reggel fél nyolckor átmentünk Tiszihez, ott vártuk, hogy a sziréna megszólaljon, ami mindig pontosan riasztott.
Egy levelet postára adtam Lászlónak, Keszthelyre, akivel nyáron Nagyilondán ismerkedtem meg. Tájékoztattam, hogy elhagytuk Marosvásárhelyt. Vajon megkapja-e soraimat? A postára nem lehetett panaszunk, mivel a rettenetes háborús zűrzavar ellenére, esetleg időnként kissé késve, de a küldemények mindig rendben megérkeztek. Azonban erre a levelemre választ mégsem várhatok.
Ki tudná megmondani, hova visz bennünket a végzet?
Biharszentandrási szőlősökbe mentünk, hogy kialudjuk magunkat - ott csend volt. - Sajnos, csak három napig maradhattunk ott, mert a helyzet súlyosbodott. Szegény Ilike (Guszti bátyám eljegyzett menyasszonya), sokat aggódott, mert vőlegénye már a fronton teljesített katonai szolgálatot.
Vasárnap vártuk Tiszikét, úgy beszéltük meg, hogy velünk ebédel és estig velünk lesz. Amint megérkezett, már láttuk a komor arcán, hogy gondok lehetnek. Visszament Váradra, s ígérte, ha újabb rossz híreket hall, azonnal értünk jön. Nem kellett sokáig várnunk, néhány nap után jött.

Közben becsomagoltunk; besötétedett, amikor beértünk a városba, de minden összeesküdött ellenünk: Őssiben a villamosra fél óráig várakozni kellett, vissza kellett mennünk, ismét a szőlőben éjszakáztunk. Éreztük, hogy itt is egyre rosszabb a helyzet, ezért ki se csomagoltunk, nem mertünk messzire menni, pedig kellemesen éreztük magunkat a szabadban Ilike és Tiszi társaságában. Finom őszibarack és egyéb gyümölcs érett a szőlőben.
Rossz hírekkel jött nemsokára Tiszi. Nincs remény rá, hogy visszatérjünk Marosvásárhelyre, tovább kell indulnunk. Már besötétedett, amikor Váradra érkeztünk.
Nem fordult jobbra a helyzet, nem gondolhattunk rá, hogy Marosvásárhelyre visszatérhetünk, megállás nélkül itt is hallatszik már az ágyúdörgés, a közelgő front ijesztő moraja. A leventéket innen is hátizsákkal felpakolva indították Nyugat felé.

Úgy néz ki, hogy a két fiú-testvérem nem maradhat velünk tovább, csak mi, anyukával várhatnánk még valamennyi ideig. Igen ám, de ők kikötötték, hogy nélkülünk nem hajlandók továbbmenni. Apuka lelkükre kötötte, hogy mindenképpen együtt kell maradnunk! Ezért végiggondoltuk a helyzetet, eldöntöttük, hogy mind a négyen együtt megyünk tovább szülőföldem felé, s - ahogy apukával megegyeztünk, - a háború befejeztével ott találkhtunk.

Szeptember 25-én kevéske holminkat összepakolva indultunk az állomásra. Anyuka ismét érdeklődött az otthon föladott poggyászaink iránt. Sajnos, a nagy zűrzavarban pontos fölvilágosítást sem tudtak adni. Lehetségesnek tartják, hogy a szerelvényről, amellyel érkeztünk, valahol lekapcsolták a teherszállítmányt; mert most az emberek mentése a legfontosabb. A szolgálatban levő tisztviselőnek anyuka otthagyta a leendő címünket azzal a kéréssel, ha megtalálják a hatalmas csomagokat, irányítsák utánunk. Szomorúan vettük tudomásul újabb veszteségünket, nem sok reményünk maradt arra, hogy valaha is viszontlátjuk értékeinket. Most már az összes vagyonunk egy-egy kicsi kézipoggyász, váltás fehérneművel és néhány aprósággal.

Guszti bátyám menyasszonyát, Ilikét hívtuk, tartson velünk, de nem jött, neki Józsikára kell vigyáznia. Sírva búcsúztunk el tőlük, megköszönve, a pazar szállást. Zuhogott az eső, a repülőktől és bombázástól égen-földön amerre elláttunk, minden villogott körülöttünk...
Az ágyúzás már ide is nagyon közelről hallatszott. Istenem! Vajon kiérünk-e ebből a pokolból? Szinte percről-percre közeledik a front. Megint abba a helyzetbe kerültünk, mint Marosvásárhelyen, hogy azt sem tudjuk, kiérünk-e a vonattal előbb, mint ahogy az ellenség beszabadul a városba? Este kilenc óra tájban vettünk búcsút szeretteinktől. Józsi bácsi megígérte, hogy élete árán is megvédelmezi Ilikét.
Még éjfélkor is ott állt a szerelvény Nagyvárad állomásán.
(Nem olyan régen keresett meg az Internetről valaki, aki egy irodalmi honlapon egyik novellámban olvasott az utazásunkról, és közölte velem, hogy édesanyjával, mint kisgyerek, ugyanannak a szerelvénynek a tetején menekült ki Nagyváradról, amelyen mi is utaztunk. Levelezés útján megbarátkoztunk egymással.)

Éjjel két óra lehetett éjfél után, amikor végre elindult a szerelvény. Micsoda "Luxus" - vagonokban utazni! Ugyanis marhaszállító vagon a lakosztályunk. Borzasztó hideg, kellemetlen az idő, amilyen talán máskor szeptemberben még ritkaság. A vagon oldalain-tetején helyenként beesett az eső. Legmelegebb ruhadarabom a szép világos, homokszínű tavaszikabátom, abban dideregtem egész éjjel. Mindnyájan nagyon fáztunk.
Berettyóújfaluban sebesült katonák szálltak be hozzánk, akik szintén Váradról indultak. Úgy eresztették el őket, men¬jen, ki merre lát! Mindenki didergett a hidegben. Többen igyekeztek új helyet keresni maguknak. Mi is átköltöztünk a postakocsiba, amely tele volt újságokkal. Abból készítettünk fekhelyet, azon aludtunk. A katonák takarókkal, köpenyeikkel takargattak bennünket.
Elemózsiánk sem bizonyult elegendőnek, mivel Váradon az utolsó nap nem sütöttek kenyeret. Mi sem tudtuk, mikor indulnunk tovább. Így aztán az útitársakkal szalonnáért cseréltünk kenyeret.

Sokszor kellett vesztegelni az állomásokon. Aggódni kezdtünk, hogy nem lesz elég az útravalónk. Sötétedéskor megágyaztunk és lefeküdtünk. Megállapítottuk, hogy a legpuhább derékalj a "Vasárnapi újság" és a "Függetlenség", ezért én azokon helyezkedtem el. Sok helyen a vonatot másik vágányra irányították, s volt, hogy ott három napig kellett időznünk, mert a hadi-szállítások előnyt érkeztek.
Később jobb helyet kaptunk, mivel a vonat katonai része egy századoshoz tartozott. Amikor tudomására jutott, hogy apukám katonai rangja főhadnagy, jobb helyet ajánlott fel nekünk, egy külön vagonban. Így történt, hogy a családunk egy tanítónővel elfoglalhattuk új helyünket, amelyik valóban jobb és tisztább volt az eddiginél, a századostól kaptunk egy meleg plédet, ezért éjszakánként már nem fáztam. Szeptember 5-én érkeztünk Monorra.

Ahogy visszagondolok az előző napra, eszembe jut: hiába minden, ha menekülünk is, azért szép a természet, most is süt a nap, a fák levelei szép őszi színekben pompáznak, mi pedig sétálni indulunk a szerelvény körül. Először végigmentünk a vonat elején, egy lépcsőn megpihentünk, majd átmásztunk a túlsó oldalra. Innen is szép kilátás nyílik a falura.
Itt már végre csend van, nem halljuk a háború zaját, mintha nem laknának a közelben emberek
Nem messze tőlünk egy erdő tarkállik gyönyörű színes falevelekkel. Mi meg békésen sétálgatunk, mintha minden a világon a legnagyobb rendben volna.
Vonatunk mostanában elég jól halad. Bár nappal sokat álldogáltunk, de éjszakánként rendes ütemben megyünk előre, közeledünk célunk felé. Séta közben sokáig beszélgettünk Zoltánnal. Anyukámnak azt mondta, hogy így, ahogy vagyok, engem szívesen magával vinne és sajnálja, hogy ilyen rövid volt az út, amit együtt tölthettünk.
Hü, de kapós lettem egyszerre! Még hogy rövid volt az út? Lassan egy hónapja, hogy Marosvásárhelyről elindultunk! Délután is ott állt a vonatunk.
Anyukával együtt meghívott uzsonnára. Utána megkínált Tokaji borral - finom volt, mondhatom - bár csak egy likőröspohárral ittam belőle. Később hallgattunk a rádiót, majd hármasban elmentünk egy vendéglőbe, és kirúgtunk a hámból, vagyis ittunk egy-egy hosszúlépést, - igaz, én és anyukám alig kóstoltunk belőle.
Visszafelé menet egy bódéban hatalmas fasírozottakat sütöttek a szabadban, vettünk belőle vacsorára. Olyan jól esett a sok száraz étel után, hogy még most is érzem finom ízeit. Zoltán megígérte, hogy vacsora után átjön értem és sétálunk egyet.
Már besötétedett, változott a program, inkább a "szobánkban" beszélgetett a társaság egy ideig, utána a vagon ajtajában bús magyar-nótákat énekeltünk (lásd a fényképen), és sokáig társalogtunk. Az "ifjúság" a tanítónőkkel kártyázott.
Úgy tájékoztattak, hogy még az éjjel beérünk Budapestre. Ezért csak úgy, ruhástól feküdtünk le, mert már mindent összecsomagoltunk."

Ó, BUDAPEST! - hogy látlak viszont! Szomorú gyászünnepre virradtunk, - igazán borúsra. Reggel a Nyugatiban ébredtünk. Készülődni kezdtünk, és útitársainktól a viszontlátás reményében búcsúzkodtunk - bár ebben egyikünk se bízott. Hordárra vártunk, majd taxin mentünk át a Keletibe. A csomagokat beraktároztuk, majd elindultunk körülnézni Pesten. Mivel a pénzünk fogytán volt, Anyukám arra gondolt, megpróbálja fölvenni Apuka esedékes illetményét. De sajnos, nem sikerült. Mindenütt - hol udvarias formában, hol kimérten - visszautasították. Közölték, hogy csak ott lehet szó róla, ahol majd letelepszünk.

Testvéreim kihasználták az alkalmat, elmentek fürödni, s megborotválkozva úgy felfrissültek, alig ismertünk rájuk, amikor visszatértek. Tisztálkodásra nekem már csak a Keleti pályaudvaron nyílt alkalmam. De az is jó volt.
Sokan jöttek át Erdélyből. Átmentünk Budára, közben több marosvásárhelyi ismerőssel találkoztunk. Rokonoknak leveleket írtam, és Lászlónak is itt adtam postára, abban a reményben, hogy hamarabb megkapja. Pityuval moziba mentünk; egy könnyű olasz film ment, a címe: "Maga lesz a férjem", felüdültünk, amíg néztük. A Rákóczi úton benéztünk egy eszpresszóba. Olyan furcsa Pest, este, így elsötétítve.
Éjjel légiriadó volt, szerencsére nem bombáztak. Vonatunk csak reggel indul tovább, ezért még ma is vagonlakókként, vonatban aludtunk.
Utunk - némi megszakítással Nagyváradon - majd' egy hónapig tartott, mert a vonatszerelvényt gyakran a hadi-szállítások miatt, mellékvágányra irányították. A háború, a front félelmetes moraja utazásunk alatt majdnem végig kisért(-ett) bennünket.
Szomorú gyászünnepünk hajnalán, október hatodikán érkeztünk Budapestre. Ezt a napot életem folyamán addig, és a későbbi időkben is,sokszor csak magamba, de sohasem mulasztottam el megünnepelni. Azonban a mostani, többszörösen is gyászünnep számomra:
Hősi halottaink mellett most félig lerombolt Csonka hazánkat, elsötétített, romos Fővárosunkat és Erdély ismételt elvesztését gyászolom..."

*.*-*.*

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2017-05-09 18:14:42

válasz T. Pandur Judit (2017-05-09 17:31:15) üzenetére
Kedves Judit!
Tudom, több anyagot olvastál tőlem. Lehetséges, máshol is rátaláltál erre, hiszen benne van az Életem regényében és más anyagokban is. Nem tehettünk mást, vissza kellett a csonka hazába, mert Apukám katona volt, mindkét világháborúba besorozták, már az elsőből is magas ranggal és kitüntették, húsz évig a románok nem engedték be látogatásra. Apámnak gyönyörű, szakszertű, csodálatosan szép versei vannak. Én egyetlen megmaradt, már széthullott kötetét megtaláltam, és betűpontossággal ellátva átdolgoztam, testvéremmel együtt életrajzát elkészítettük, az is bekerült az új kötetbe. Kérésemre az én köteimhez tették, s ott van a legelső sorban... Ő gyönyörű szakszerű verseket írt. Azért kellett visszajönnünk Marosvásárhelyről, ahol én legalább a középiskolát majdnem végigjártam, az utolsó évet kellett háború után itt befejeznem. Évekig alig tudtunk valamit bepótolni, a csodálatos könyvtárunk is ottmaradt. Ilyen az élet, néha kegyetlen, csak háború soha többé ne legyen!
Kata
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
4498
Időpont: 2017-05-09 17:31:15

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!

Olvastam már a menekülésetek történetét, de most újraolvasva is megrázó volt. Ha arra gondolok, hogy mindent hátrahagyva el kellene mennem valahová a vakvilágba, nem tudom képes lennék-e rá.


Judit
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2017-04-11 18:06:00

válasz Klára (2017-04-10 10:44:37) üzenetére
Kedves Klára!
Mondhatom, hogy feledhetetlen menekülés volt az, ami majdnem egy egész hónapig tartott Marosvásárhelytől a kis faluig, ahol születtem. De fiatal voltam, és leszámítva a kényelmetlenségeket, mégis jól éreztem magam. fél ország városain és falvain keresztül utazva.
Köszönöm kedves válaszodat, mindig szívesen látlak.
Szeretettel: Kata
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
11647
Időpont: 2017-04-11 17:57:01

válasz Bödön (2017-04-10 07:56:03) üzenetére
Kedves Laci!
Köszönöm a részletes, értő válaszodat. Jól látod, hogy történelmi időket kellett átélnünk, és nehéz éveket. Azért megbirkóztunk vele. Csak az a baj, hogy most már nincs háború, mégis nehéz éveket kell átszenvednünk.
Köszönöm kedves soraidat: Kata
Alkotó
Klára
Regisztrált:
2012-08-19
Összes értékelés:
2213
Időpont: 2017-04-10 10:44:37

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata!

Nagyon érdekes, olvasmányos az írásod. Egy szuszra elolvastam, nem tudtam abbahagyni. Annak idején apósomék mesélték hasonlóképpen menekülésüket Erdélyből egészen Németországig, ahonnan Kanadába vitték volna őket, de végül Magyarországon telepedtek le. Az is ilyen élménydús volt a háború sok-sok fájdalmas részletével.

Szeretettel: Klári
Alkotó
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
7610
Időpont: 2017-04-10 07:56:03

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Kata! Milyen jó a cím! Korabeli történetek. Jó, mert visszafogott, sokat sejtető! És valóban, amiről ez alatt a cím alatt írsz, az a magyar történelem legtragikusabb, legsötétebb korszaka a tatárjárást és a mohácsi vészt is beleértve. A háborút elvesztettük, jönnek az oroszok, mindenki menekül amerre lát, illetve, amerre tud! Egy tisztességes, becsületes polgárcsalád hányattatásain keresztül mutatod be, mit kellett kiállni akkoriban az embereknek: nem csak az otthon veszett el, hanem a Haza is! Lebilincselő olvasmány, örülök, h olvashatom!!! Szeretettel: én

Legutóbb történt

Cipike alkotást töltött fel Szerelemkút címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Otthon a család című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Mindhiába című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Félelem-TESZT (részlet) című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) Bár tudnám merre jársz című alkotáshoz

Cselényi P. bejegyzést írt a(z) A lakás című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Szakadt szövetkabátban címmel a várólistára

Szalki Bernáth Attila alkotást töltött fel Wilhelm Busch:Glaube címmel

F János bejegyzést írt a(z) Út a Paradicsomba 2/2 című alkotáshoz

Árvai Emil alkotást töltött fel Szereplők címmel a várólistára

F János bejegyzést írt a(z) Otthon a család című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Az utolsó nap című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: A szemérmetlen címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Mindhiába című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)