Azt hiszitek, nincs pokol?
Csak higgyétek, ti boldogok,
és soha ne lássátok, amit én.
Reméljetek, s nézzetek előre -
se jobbra, se balra ne tekintsetek!
Ti emberek vagytok,
más a dolgotok, mint tudni, ismerni.
Nektek hinnetek kell.
Én ismerem kapuját a legsötétebb helynek.
Nem korhadt deszkákkal borított vaskeret,
mit rozsda emészt.
De förtelmes mély, sűrű keserűség,
oly anyag, olyan vegyület,
amely feloldja a lelket is.
Az olyan lelket, amely nem elég erős,
s nem elég vegytiszta már.
Azt kérditek hol találtam rá, s mi módon?
Kíváncsiság vonzott-e felé,
vagy a vak szerencse?
Annál sokkal kegyetlenebb hatalom -
a szeretet.
Miért hőköltök hátra?
Hát nem tudjátok,
hogy a legveszélyesebb fegyver
az egész világmindenség legvégső határáig,
s azon is túl, nem más,
mint a szeretet?
Persze... ahhoz előbb érezned kellene,
hogy megismerhesd hatalmát, ember.
Ébredj fel!
Van-e erősebb zsarnok, mint a szeretet,
ki megzsarol, s rávesz arra,
hogy tagadd meg tisztaságodat,
égesd föl eredeted hídjait,
s bűnöket kövess el, azt suttogva,
"a cél szentesít minden eszközt".
Ébredj fel!
Tud-e bárki annyit ártani neked,
mint az, ki szeret téged?
A világmindenség összes hatalma sem képes
oly fájdalommal marni szét lényedet,
mint annak egyetlen sóhaja,
kiben legjobban megbízol,
hiszen szeret,
s te viszont szereted őt.
Olyan fegyver ez,
amelytől nem véd meg semmiféle pajzs.
Úgy hasítja ki dobogó szívedet
ziháló mellkasodból, hogy közben
húsodon-bőrödön sebet nem ejt.
Oly fegyver ez, mely ott sújt beléd,
hol a legtöbb kínt gerjesztheti,
s ott olyan fájdalmat kelt életre,
mi soha el nem múlik.
Ezt teszi veled a szeretet, ember.
Miért mereszted szemedet?
Miért fürkészed most, kik vesznek körül?
Barátok, szülők, testvérek, gyermekek...
Most azon tanakodsz némán,
vajon hányszor árulnak napjában el?
Hányszor döfnek hátba
a szeretet borotvaéles, kétélű tőrével?
Asszony!
Hány estét zokogtál már át
férjed uralmának rabszolgájaként?
Férj, te ostoba!
Hány napot verejtékeztél már át nődért?
A szeretettért,
ki - míg te beledet dolgozod ki érte -
idegen férfit csal ágyadba,
csúszómászót, ki buján siklik
a készséggel feltört szent pecsét
szétszórt viaszdarabkái között.
Gyermek!
Hányszor kiáltottál már föl fájdalmadban
a csípős tenyér szeretetének
szent fenyítéke alatt?
Szülő!
Mennyi álmatlan éjjelen
aggódod betegre magad
felnőtt magzatod sorsán?
Szerelmes ifjú!
Mennyi csalódás kell még,
hogy tanulj végre valamit?
Letépett leány!
Hányan mocskolhatják be még
odadobott tisztaságod romjait?
Kikről szentül hiszed, gazdaggá tesznek,
rendre csak meglopnak ők.
S barát...
ó, te szerencsétlenek legszerencsétlenebbike!
Hányszor rabolták már ki szívedet
bizalmasaid, szeretetteid?
Hányszor, te balga? ...
Csak a szeretet képes arra,
mit az emberek megcselekszenek egymással.
Ti a gyűlöletet vádoljátok,
s a semleges közönyt.
De nem ők a bűnösök.
Nézz magadba!
Lásd meg, mi fontos neked,
s mi mindent tennél meg érte.
Legalább önmagadnak ne hazudj!
Hát mi ez, ha nem ragaszkodás
szeretett, dédelgetett érdekeidhez,
nevezd őket bárhogyan is:
zászló, kereszt, félhold,
asszonyod, gyermeked, házad,
jelened, jövőd, tegnapod, holnapod...
mind-mind a tiéd, s te szereted azt.
Ha fegyvert kell ragadni mindezért,
nemet mondani, igent hazudni,
mosollyal ásni vermet,
tollal-törvénnyel lopni el a másét,
vicsorogva öklöt rázni szemből,
tömegbe verődni szent igék alatt,
testet elsöpörni, életet kioltani,
mások hitén-elvén taposni kegyetlenül -
a szeretet az, mi erőt önt a karba,
hogy vívja a csatát, bírja a háborút.
S e háborúk milliárdjai azok,
mik körötted lángolnak minden napon.
Melyektől lángol a Föld,
s melyektől sötétlik az ég.
S így a szeretet az emberi kézben
a legborzalmasabb sarló.
Azt hiszitek, nincs pokol?
Hát, csak higgyétek, ti boldogok.
De, majd ha láttok egy mindent kitöltő
meleg fényességet,
s azt hiszitek,
ennél szebbet sohasem láttatok,
jusson eszetekbe -
a szörnyeteg megmondta rég,
figyelmeztetett:
abból a meleg fényességből nyílik
a legmélyebb sötétség.
S hogy ott mi vár,
az bizony érdemes a tapasztalásra.
Így zuhansz bele
a fényből a sötétségbe, ember,
ha barátod megsebez.
Ha a "jó szó" merül el testedben
éles tőr gyanánt,
ha a "jóindulat" vájja ki szívedet,
s veti a földre, lábad elé.
Ha meglátod ott a porban,
vergődni, dobogni még,
taposs rá keményen!
Te légy az, ki kipréseli belőle
utolsó szánalmas szikráját az életnek!
Te légy az,
ki követ tesz helyébe, s fölkiált -
na, ezt vájjátok ki, ha tudjátok!
Ezt hasítsátok ketté,
az ég adjon hozzá nektek erőt!
Én már kicseréltem.
Hideg kő feszül mellkasomban,
mit meg nem sebezhet senki.
S ha megtenné mégis,
fájdalmat benne nem okozhat.
Így vetettem el
a legveszélyesebb fegyvert kezemből -
a szeretetet.
Már senkinek sem kell félnie tőlem,
hisz nem fogok szeretni soha többé!
Ekképpen nem is árthatok
többé már senkinek.