Versek:
Ilyen az élet, (Három nemzedék)
Unokákkal a temetőben
Megbocsátás?
Szülőfalumba látogattam

1. ILYEN AZ ÉLET
Kicsi gyerek izeg-mozog gond nélkül,
ha jó a kedve eszik, iszik játszik,
gondja semmire sincs, kacarászik,
hamar fárad, szemét hunyja, s lecsücsül.

Iskolások szívesen csak játszanak,
a tévé előtt megpihennek ülve,
csak ímmel-ámmal veszik kézbe
könyvüket ezért hamar fáradnak,

Szüleiktől félnek, de nem értik meg
"őseiket", kik szeretettel veszik
körül őket. Fel sem fogják, mért kell

óvni tini gyermeküket, úgy hiszik,
hogy ők már rég' felnőttek, értetlenül
bámulnak, majd később ráéreznek.

2.
Bámulnak, majd később ráéreznek:
az élet nem fenékig-tejföl! Akkor
látják és értik meg őket, és az
időseket, ha szüleik gyengülnek,

a nagyszülők szemüveget hordanak,
bottal járnak, lepihennek délután,
nem szeretik a hangos zenét, csak a
csendességet, szobába behúzódnak.

Ilyen ez az élet: ha megszületünk,
kisgyermekként sokat játszunk és lassan
növekedünk, iskolába járunk,

felnövünk, majd később szülők leszünk,
nemsokára ráncosodunk, azután
lassan járunk, fáj a lábunk, öregszünk.

3.
Öregszünk, lassan járunk, fáj a lábunk,
botunkkal is botorkálunk, vastag
szemüveggel is homályosan látunk,
ezért figyeljetek, kik most vagytok

gyerekek: jár az óra, lassan ti is
felnőttök, nemsokára szülők lesztek,
eljön az idő, hogy megvénültök
és bottal járva, botorkálva, alig

látva, tán' nagyothallva, metróra vagy
buszra szállva ülőhelyet kerestek,
s akkor majd ti sem értitek, hogy a

tinik mért nem adják át nektek a
helyüket? Ha majdani egészséges
ifjak (mint most ti) kibámulnak az ablakon.

4.
Ifjak majd kibámulnak az ablakon,
mintha észre se vennék a megfáradt
öreget, úgy tesznek, mintha már állni
sem bírnának, talán nem is látnának.

Ha ezt végiggondoljátok, már most
másként cselekedtek: tisztelitek az
időseket, mert ti is azok lesztek!
Látjátok: ők elfáradtak, ti pedig

magatokat még jól bírjátok! Nos, majd
akkor megértitek, kedves tini
gyerekek, hogy ilyen könyörtelen az

élet. Ti pedig ezek után az
idős, fáradt emberekkel szemben majd
megértők, udvariasak legyetek!

5. UNOKÁKKAL TEMETŐBEN
Megértőek, udvariasak lesztek!
Csendes eső szemerkél, egy délután
talpunk alatt a temetőben lehullt
piros-sárga-barna- és zöld színes

falevelek ropognak. Két oldalról
mellettem kis unokáim kézen-
fogva figyeljük, milyen sokféle
helyeken a már elhunytak nyugszanak.

Miért van temetőkben olyan sokféle
sírhant? Nyugszanak díszes sírboltban,
fényképekkel, lámpákkal és szobrokkal,

márványból épült kriptákban. Máshol
sokan csak egyszerű kicsi sírban és
tövis-rózsabokor alatt álmodnak.

6.
Álmodnak tövis-rózsabokor alatt.
Mondd nagymama, kérdi tőlem unokám:
ők ott is lakótelepen laknak?
Elhunyt szeretteimnél pihennek most

gondolataim, hullanak fejünkre
ázott falevelek. Emlékezetem
a múltba visszaröppen: amikor ők,
kik itt vannak elhantolva, együtt

járt utunk, kezünket összefonva.
Már csak emlékezetünkben élnek ők:
szülők, akik egykoron velünk voltak,

kik bennünket neveltek, a testvérek,
rokonok, akiket mindig szerettünk.
Nagyon sok ártatlan kisded is ott nyugszik.

7.
Az ártatlan kisdedek ott nyugszanak,
kiknek élete-virága még ki sem
nyílhatott hervadt bimbójába. Az
ismerősök s jó barátok sírjánál

megállunk, kikkel egykoron jóban-
rosszban osztoztunk és a szerelmünk
sírjánál, akit sohasem feledünk.
Most csendes esőben rájuk gondolunk,

sárguló avarban, a lehullt színes
faleveleken lépegetve, a sírjuk
előtt, meghatottan állva mécsest,

gyertyát gyújtunk, őket imába zárva
szomorú szívvel emlékezve rájuk,
kik most ránk tekintenek odaátról.

8.
Kik most odaátról ránk tekintenek
fáj, hogy elmentek, siratjuk őket, kik
minket gondok közt itt felejtettek.
Lelkünk bánattal csordultig megtelve,

szemünk szomorú könnyekkel tele.
Az Égbe' száll most hozzájuk az imánk,
ahol már tudhatják, majd mi vár miránk,
ha elérkezik az óránk. Odafenn

nem titok, hogy az égi mezők fényes
kapujában ki fog várni majd ránk.
Kis unokáim jusson eszetekbe:

odaát igazság van, ki idelenn
jó volt, megkapja jutalmát, s a halál
órája sem gazdagság szerint jár.

9.
Halál órája se gazdagság szerint
jár, kincsekkel nem lehet megváltani.
Ott gazdagoknak luxus-lakás nem jár,
nem úgy, mint idelent a Földön, mert

szegény- és gazdag egyformán osztoz.
Úgy kapja ott mindenki a jussát,
ahogyan élte földön mindennapját.
Igazságos Isten kegyét úgy osztja:

ki jót tett itt, kit szeretet vezérelt,
szegénynek adott: megleli jutalmát,
de a dölyfös és gonosz vezekelhet,

szenvedhet, lelkének nem lesz nyugta,
ne számítson túlvilágon jólétre,
sem igazságos Isten irgalmára!

10. MEGBOCSÁTÁS?
Ne számítson Isten irgalmára!
Akkor jut eszünkbe, mit kellene
tenni, mikor késő, ha szeretteink
itt hagynak, s többé nem jönnek vissza.

Emlékszem, szorosan fogtam a kezét,
fájdalmát akartam átvenni tőle,
szeméből letöröltem keszkenőmmel
könnyét, ne lássam kínját, szenvedését.

Nemsokára betegen várt rám megint,
siettem hozzá vigasztalni, gondját
viselni: megmosdattam, fésültem és

étellel kínáltam. Arra kért engem,
ha legközelebb megyek hozzá: azt
vigyek neki, amit szeretne enni.

11.
Amit szeretne enni, vigyek azt,
neki szerezni örömöt akartam.
Egy kora hajnalban bekopogtam
hozzá, sivár-üres házat találtam,

ahol engem senki sem fogadott. Mért
nem várt meg engem? Talán elkéstem?
Örök magányba ilyen sietősen
miért ment el? Akkor jut eszünkbe, hogy

még mit kellett volna tenni, amikor
már késő a bánat, ha szeretteink
lelke oda száll, ahonnan már vissza

soha nem jő. Hiába, bármily' nagy a
bánat, rajta változtatni nem lehet!
Imádkozunk értük, annyit tehetünk!

12. SZÜLŐFALUMBA LÁTOGATTAM
Annyit tehetünk, értük imádkozzunk!
Erdők alatt bújik meg a kis falu,
mindig tiszta főutcája, s mint Duna
a fővárost, átszeli egy kis patak,

meszelt házak sorfala áll kétfelől,
gazdák maguk tisztítják utat-udvart.
Az ifjúság városokba vándorolt
onnan is, ahonnan szülők életet

nem kapnak, mint a fákon csicsergő
madarak. Egészen más lett minden,
mint amikor itt éltem szüleimmel

a faluban, most csend ül mindenhol.
Iskola mellett tanító-lakásban
ott éltem én is három testvéremmel.

13.
Ott éltem, három fiútestvéremmel.
Minden más volt, nem féltünk mi senkitől,
erdőt-mezőt jártuk, epret ettünk,
mint Jancsi és Juliska gombát szedtünk,

s éltünk, mint mesében: a madarakat
figyeltük, fogtunk szarvasbogarat,
kígyót-békát, megmásztuk a fákat,
nyuszi után futkostunk, s az iskola-

udvaron métáztunk. Tanulni kellett,
mert szigorú tanítóként bennünket
apánk oktatott, s nem kivételezett.

Kinőttük az iskolát, vidám élet
megszakadt, szülőföldnek búcsút intve
városi középiskolába mentünk.

14.
Városi középiskolába mentünk,
beborult az ég felettünk, világban
háború dúlt, az országhatárunknál
front fenyegetett, vészes idők jöttek.

Minden épkézláb férfit besoroztak
katonának. Az élet nehezedett,
nem tudták elviselni az emberek.
A front elől menekülni hiába

próbáltak, mindenhol harcok folytak,
az ellenség mindent lerombolt, az
iskola találatot kapott, majd

idő vasfoga falait szétmarta.
Most rajtam kívül nem hiányzik másnak,
üres helyén (csak) én állok meghatódva.

15. MESTERSZONETT - Család, szeretteink

Kicsi gyerek izeg-mozog, gond nélkül,
bámulnak, majd később ráéreznek:
öregszünk, lassan járunk, fáj a lábunk,
ifjak (mint most ti) az ablakon kibámulnak.

Megértőek, udvariasak legyetek!
Álmodnak tövises rózsabokor alatt,
az ártatlan kisdedek ott nyugszanak,
kik most odaátról ránk tekintenek.

Halál órája se gazdagság szerint jár,
ne számítson Isten irgalmára!
Vigyek neki, amit szeretne enni.

Imádkozunk értük, annyit tehetünk!
Ott éltem, három fiútestvéremmel,
míg a városi iskolákba mentünk.

**-**