Hajnali négy óra. Hirtelen felriadtam.

Néztem körül, sötét volt, minden mozdulatlan.

Jaj, mi történt? Szívem vadul dobolt, kalapált.

Szél sikoltott, orkán rikoltozott. kiabált,

Bámult rám egy árny, a kis hálószobám zugán.

Ó, semmi se történt, csak egy álom volt csupán!


Ám még reszkettem, forró homlokomról puhán

kis gyöngycseppek gurultak le a hálóruhán.

Ébren üldögéltem, lassan magamhoz tértem

árny vigyorgott épp rám. Még egyszer körül néztem,

visszafeküdtem, jó sokáig forgolódtam

nyugtalanul, vihar még egy ideig tombolt.


Aztán aludtam. Álmomban tündökölt a Nap,

rétre szórta a verőfényes sugarakat.

Aztán felém jött egy ismerős, búskomor volt,

homlokán tajték, aztán belém bökött szóval,

tekintete lángolt, tele agresszióval.

Csak álltam sután, nem jött ki hang a torkomon.


Aztán ahogy jött a zöld mezőn, ment is tovább,

csak az én bársony szívem lett ismét szaporább.

Röpke lelki békém elillant mint a kámfor.

Ó, jaj, hányszor jártam már így, ó, jaj de hányszor!

Úgy vágytam egy kedves, jó szóra, de mennyire,

majd felébredtem, s nem emlékeztem semmire.