HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1855

Írás összesen: 47746

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

szilkati
2019-02-14 16:50:12

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ifj. Szabó G. IstvánFeltöltés dátuma: 2007-01-31

New Orleansi pillanatok

New Orleansi pillanatok






Előjáték:



Pillanat: fogalom, tevékenység, egy állapot, mely mindenféleképpen bekövetkezik, akár akarjuk, akár nem. A pillanatokban az a jó, hogy nem tervezhető, nem befolyásolható. Csak úgy vannak. Jók, vagy rosszak? Ez már egy másik történet. Még valami: nincs két egyforma pillanat. Hiábavaló próbálkozás tehát abban reménykedni, hogy két pillanat ugyanolyan lesz. Továbbá nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az igen fontos, és cseppet sem apró tényt, hogy a pillanatok nem mindig hordoznak cselekményt, konfliktust, örömet, hanem csak úgy elmúlnak, és a sok, alighanem több ezer, millió, vagy éppen milliárd pillanatból egyszer csak összeáll egy folyamat. Ez lesz aztán a történet, a végén katarzissal, vagy éppen boldogsággal.
Egy példa: katicabogár leszáll egy virágra, a locsoló nem ontja a vizet, egy rendőr tüsszent, öngyújtó lobban a szélben, villámlik az ég, dudál egy autóbusz, sír egy kisgyermek, ordibál az anyukája, kés esik le a betonra.
Ez jelentheti azt is, hogy tavasszal a sok katicabogár hiába keresi a virágokat, ha elromlott a kerti csap a park melletti autóbuszmegállóban, ahol rágyújt egy rendőr a szeles időben, miközben villámlik az ég, s a megállóban ordibál egy feltűnően szép anyuka a kisfiával, mert ledobta a boltban imént vásárolt kését.
De jelenthet teljesen mást is.


0. Pillanat:



Dávid fia, Salamon, apja halála után elfoglalta a trónt. Hatalmát azonban csak úgy tudta közszemlére tenni, hogy véresen leszámolt az ellenségeivel. Többek között kivégeztette a trónkövetelő Adoniját és az őt támogató Joábot. A főpapot pedig száműzte. Ezután hozzákezdett az atyjától örökölt birodalom felvirágoztatásához.
Uralkodása kezdetén Salamon álmában találkozott Jahvé-val és azt kérte tőle, hogy ajándékozza meg őt bölcsességgel. Jahve teljesítette a kérését, minek következtében Izrael kivirágzott, Salamon pedig egyre bölcsebb lett. Bölcsességét híres ítéletével alapozta meg.
Egy alkalommal két asszony járult elé, akik együtt laktak, és egyidejűleg szültek. Egyikük éjszaka agyonnyomta a gyermekét, majd - mikor ezt észre vette - fölkelt, és titokban kicserélte halott gyermekét a másik asszony gyermekével. A másik anya csak reggel vette észre a cserét, de hiába követelte az élő gyermeket, a holt gyermek anyja tiltakozott: "Nem úgy van, a te fiad a halott, s az enyém az élő!"
Így vitatkoztak a király előtt is. Ekkor a király megparancsolta, hogy vágják ketté az életben maradt gyermeket, s egyik felét adják az egyik asszonynak, a másik felét pedig a másiknak. Akkor az igazi anya azt mondta a királynak, hogy inkább adják a másik nőnek a gyermeket, csak ne öljék meg, míg a hamis anya azt kiáltozta, hogy vágják csak ketté nyugodtan, mert ha az övé nem lehet, ne legyen másé sem.
Így tudta meg a király az igazságot és adhatta át a gyermeket valódi édesanyjának.



Első pillanat:



Anna a lakásában fogadta pácienseit, Dávidék szomszédságában. Nagy igyekezettel ápolta az emberek bőrét, eltüntette a szépséghibákat, leginkább a pattanásokat, de vagdosott láb- és kézkörmöket, hosszabbított meg szempillákat, és olykor nemi szőrzetek fazonigazítását is vállalta. Sok vegyi anyagot, különféle kenceficéket használt a siker reményében, melyeket többnyire ő maga állított elő. Igen, Anna kozmetikusnő volt.
Mindemellett nagyon tetszett ez a Dávid gyerek, szívesen beavatta volna a szerelem szexuális részébe, bár arról fogalma sem volt, hogy már más megtette ezt az apróságot. Úgyhogy Anna tovább reménykedett, hátha felszedi valaki. Igaz, Dominik, a fiú édesapja két alkalommal jól megdöngette, de neki nem elég havonta egyszer!
Most épp ott tartott gondolataiban, hogy talán szétvágja Braunner néni arcát a kozmetikus szikéjével, elmúlt már úgyis hetven, minek jár az ilyen kozmetikushoz? Aztán letette a szikét, és függőben hagyta arcroncsoló álmodozását. Meg nem is szeretett volna börtönbe kerülni, mert azt mondta egyik vendége, hogy ott Bent nagyon hideg van. És Anna egy fázósfajta volt.
Idegesen megrántotta a kezét. Páciense felszisszent, szeméből sugárzott a mi a jó fenének lettél kozmetikus pillantás. Anna bocsánatot kért. Felállt, bement a fürdőbe és egy rozsdás hősugárzóval tért vissza. Letette az asztalra a rondaságot.
Mosolyogva nézett az öreg hölgyre: - Fázom - mondta magyarázatképpen. Vendége nem tudta, hogy ilyenkor, ebben az enyhe télben, mikor is húsz fok körül ingadozott a külső hőmérséklet, hogyan lehet fázni. Közben Anna a masina körül ügyeskedett, nagy nehezen sikerült üzembe helyeznie, halk sercenések jelezték a hő életre kelését. Ismét leült a vizsgálószék mellé, s tovább dolgozott.
Undorral méregette páciensét, akiről a háj szinte lecsurgott az ülésről, s ott lötyögött a levegőben. Ilyenkor legszívesebben felhasította volna a zsíros tömeget, hogy a háj, mint valami borzalmasan vastag és bűzös lé, lecsorogjon a padlóra.
- Siess már! - horkantotta az öreg hölgy. - Csinosnak kell lennem, új palim van! - nézett mosolyogva a kozmetikusnőre.
- Ó, az nagyszerű! - mondta Anna és azon tűnődött, hogy mi a bánat lehet jó egy ilyen dagadt, ripacsos vénlányon. Önkételenül is a tükörbe nézett. Ott lógott vele szemben. Egészen a padlótól a mennyezetig ért. Harmincéves, kreol bőrű, ápolt nő nézett vissza rá. Jólesően nyugtázta, hogy bezzeg neki feszes feneke, formás melle, szépen kimunkált arca, hosszú szempillája, karcsú csípője van. Csakhogy Annának meg pasija nem volt. Nemhogy új, még régi sem! Anna lassan el is felejtette, milyen lehet az ágyban hancúrozni.
- Képzeld, fekete - rántotta meg a tátott szájjal álló Anna blúzát Braunner néni.
- Ühüm - mormogott Anna, egyáltalán nem érdekelte őt ez az új férfi! Keze gépiesen mozgott és elmerengett. Dávidra gondolt, arra a fiatal fiúra a házból, meg az apjára, akivel volt dolga régebben. Arca kipirult, tüdeje szaporábban vette a levegőt, s a bugyija szép lassan átnedvesedett. Ez régi baja volt, az élvezés előtt rendszeresen bepisilt.
- A Vágd Szét Minden Feketét helyi szervezetének a vezetője. Remek, mi?- mondta büszkén a páciens. Anna azonban nem ért rá odafigyelni. Képzeletében vaginák és hatalmas péniszek között hánykolódott, nyelvek nyaldosták testét, formás mellét, bimbói izgatottan meredtek előre és várták az aktust, mindegy volt már számára, hogy hol következik be, csak már hatoljon valaki a vaginájába, a szájába, a fenekébe, hogy elérjen a csúcsra, az áhított gyönyörig, hol évek óta nem járt, ő, a kozmetikusnő, aki folyton a saját szépségével van elfoglalva, és mégsem kell senkinek.
- Mondta is nekem, na melyik a jobb: a fekete fajgyűlölő vagy a zsidó náci? Engem mondjuk egyáltalán nem érdekel, pedig a nagyapám az első világháborúban harcolt, kapott is emlékérmét vagy rendet, vagy mi a bánat, de szerintem későn, ugyanis jóval előtte kivégezték szegényt. Felakasztották. Nem csinált semmit, csak harcolt, mint a többiek...vagy nem tudom...így megy ez.
Braunner néni kinyitotta a szemét, elég soknak találta azt az időt, amit Anna nem az ő szépségére fordított, s a kővé dermedt Annára nézett. A nő arca vörösen lángolt, úgy lélegzett, mint egy fújtató. Braunner néni lenézett a padlóra, majd ismét a kozmetikusnőre. Csepp-csepp. Vigyorogva felkiáltott:
- Élvezel Anna? Elélveztél? Hiszen te bepisáltál!



Második pillanat:



Dominiknek végre sikerült eljutnia álmai városába, Plymouth-ba. Mikor meglátta az első házakat, felkiáltott: - Egek ura! Bejárom az egész világot, mi több, egész Plymouth-t! Nehezen hagyta el kedvenc városát, élete csücskét, de régen dédelgetett álma volt, hogy útnak ered, s nem szándékozott letenni tervéről. Különben is, elege volt életéből, elege volt Annából, folyton azzal nyaggatta, hogy a fia hol van, mit csinál, miért nem jön fel hozzá, van-e barátnője, meg egyebek. Közben szép lassan leszedték egymásról a ruhákat és szeretkeztek egy jót, volt, hogy többször is egymás után. És közben a fiába volt belehabarodva, ő meg szégyellte magát, pedig nem kellett volna; a fiának mindig volt egy vagy két barátnője. A mostani kedves lány, Amanda, ráadásul komolynak ígérkezett. De Anna sosem hagyta békén, már betegesen kerülte a találkozásokat vele, a lépcsőházban szinte lopakodva közlekedett, nehogy kinyíljon a nő ajtaja, vele együtt szemérmes redői.
De most semmi nem számított. Itt volt. Végre! Végigszáguldott kopott Mustangján az utcákon, tekintetével mindent beivott kiapadhatatlanul dolgozó agyával. Elment megnézni a Mayflower-t, látta az árusokat múlt századbeli ruhákban, amint ósdi portékákat kínáltak a turistáknak, látta a hegedűsöket a sarkokon, a festőket a sétálóutcákban, ahogyan lemázolják a másik földrészről idevetődött emberfiák arcvonásait. Látott fényképezőgéppel felszerelt suhancokat minden apró zugban, amint titkos fényképeket készítve rohantak a gazdag vendégekhez, hogy eladják az olcsó polaroid képeiket. És vezetés közben énekelt. Ezt:

"gyorsan rohant el a láthatár felett,
gőze csak úgy füstölög,
krómja csillant, s vetett szemet
motorjára, mely dübörög.

paripaként vágtatott át dús utakon,
s szólt belőle vad rock & roll,
benne dáridó, s nem csak unalom,
és üvöltöm én: szólj, csak szólj!

kócos bujaság is a kárpiton osztozott,
és, jaj, locsolva lett vadiúj bőre,
míg suhantak el a nyugodt otthonok,
majd félve bocsánatot kértem tőle."

Dominik mindent látott, mégsem találta meg azt, amit keresett. Neki kevés volt, amit látott, több kellett a boldogságához. Eluralta zsigereit a félelem, a szégyen, hogy megint nem sikerült neki, ismét szerencsétlen volt. Keresett valamit, és nem találta meg. Felesége nagyon régen maghalt. Mellrák. Ez a szó akkor belehasított tudatába, kis idő múlva viszont már mindennapos közhely lett. Orvosok, vizsgálatok, kezelések, gyógyszerek. Mindhiába. Onnantól kezdve üressé vált élete. Csak arra figyelt, hogy felnevelje a fiát. Rendben és tisztességgel. Jó gyerek volt. Szófogadó és becsületes. Sikerült hát ezirányú terve. Közben kifehéredett bensője, nem találta a helyét, nem találta a nőket, csak kalandokat. Erős volt a ragaszkodása néhai feleségéhez. Kate. Szó, mely emlékek birodalmába, kulccsal elzárt szobákon keresztül vezet, hol megtalálható minden korábbi életéből. Tárgyak, képek, gondolatok, sóhajok, nyögések. Minden.
És most itt ül egy kopott kocsiban, rója a mérföldeket, hiábavaló próbálkozást kísérel meg arra vonatkozólag, hogy most akkor mihez is kéne kezdeni életével? Félreállt, pihentette a kocsit. Szerette ezt a járgányt. Fia után ő volt a legfontosabb. Gondozta, tisztogatta, javítgatta, és szerette. Mikor elindult, hagyott egy levelet Dávidnak. Leírt mindent benne, legalábbis remélte, hogy mindent. Pedig a levél rövid és tömör volt. Így szólt:

"Kedves fiam! Nem tudom, mit is mondhatnék neked! Mikor ezt a levelet olvasod, én már minden bizonnyal nem leszek élő személy. Ezért ne haragudj rám! Nem vagyok a szavak embere, ezt te is tudod. Remek srác lettél, igyekeztem mindenben segíteni neked. Bízom benne, hogy sikerült. Már önálló vagy és független, ráadásul jóképű és értelmes. Kívánom, hogy neked minden sikerüljön ebben az életben! Mit akartam még? Ja, igen! A harmadikon, az Anna nagyon szeretne megismerni. Gondolom, jó, ha ezt tudod. És most elfogytak a szavak. Megpróbálom lezárni, tudod, hogy nem vagyok egy nagy író! Szóval! Tavaly, emlékszel, megkértem egy asztalost, hogy készítsen neked új bútorokat a lakásodba? Négy hétig dolgozott, éjjel-nappal fúrt, faragott, vésett, csiszolt, de végül elkészült. Mikor megmutatta, én majdnem elsírtam magam. Olyan szép lett. És tudod, mit mondott nekem? Azt, hogy: - Jézusom, ezt meg hogyan készítettem ilyen szépre? Ezt mondom most én is, mikor rád és életedre gondolok. Légy jó, légy becsületes, őszinte és tiszta! Mindig.

Szeretlek!

Apád"

Eltelt a hétvége, bejárta az egész várost. Színes és pompázatos volt minden. Aztán hétfőn látta, amint a város visszavedlett egy koszos, álmosszürke egyen-maskarájába. Eltűntek az árusok, a zenészek, a virágok, a turisták, festők serege, minden eltűnt, mi ezt a helyet szentté emelte Dominik szemében. Egész éjjel körözött a kocsijával, szelte a mérföldeket, megállt tankolni, aztán megint nekivágott, csak hajtott, hajtott.
Dominiknek folytak a könnyei, rájött, ez nem az ő álma, ez a város sem különbözik a többitől, és főleg: ő sem különbözik a többiektől. Sajnálta, hogy olyan, mint egy tégla az építményben, egy törmelékdarab. De ennél többre vágyott. Ő maga akart lenni az építmény!
Rákapcsolt, tövig nyomta a gázt. A táj úgy suhant el mellette, mint életének keserű és édes és fekete és fényes pillanatai. Tovább énekelt:



"üvege megcsillant a ficánkoló fényben,
és ülései megteltek gyönyörrel,
lámpái kacérkodtak a zajos éjjel,
pirkadatot dudaszóval köszöntve

ricsajos rohanás végén ért most haza,
s betolatott a dohos garázsba,
kipufogó füstje olvadt széjjel hamar,
s én bús ajtaját óvatosan bezártam."

Könnyes szemekkel nézte a száguldó tájat, amint kihaltak a házak a városhatárhoz közeledve. Lelke összefonnyadt, kirepült a nyitott ablakon, s bensője zokogott. - Hol az én helyem Istenem? Ennyi volt a vágy? Meghalt a kaland, szemtanúja lehettem saját magam halálának. Elő-halálban volt részem! Istenem, hol az én helyem? Veszett kutya lettem őrjöngő világodban, még Téged sem találtalak meg, az örök kaland nagy Mesterét, a veszélyek ismerőjét, pedig talán Te segíthetnél! Viszont most nem vagy velem, úgyhogy mennem kell. Vigyázz az én egyetlen fiamra! Próbáltam jó apa lenni, próbáltam jól felnevelni. De elfáradtam! Legalább neki segítsél! Istenem, miért hagytál el engemet?

Kocsiját a várostól nem messze elterülő hegyoldalban találták meg késő este. Az egyenruhások hatalmas puzzle játékként rakosgatták fel egy teherautó platójára a kocsi darabjait. - Jó kis Mustang lehetett - böffentett az egyik rendőr, amint felemelte a kormánykereket a földről. Megtalálták a vezető jogosítványát, s az állt benne, hogy a kocsit valami néhai Dominik vezette. Több óráig tartott, amíg a férfi testét összekanalazták a földről, majd elvontatták a roncsot is, csak a sötét égbolt maradt ott, parányi holdfény, meg Dominik lelke, mivel az még a tragédia előtt kirepült az ablakon. A lélek körberepkedett a hegyoldalban, könnyei patakzottak, nem találta testét, nem találta meg tulajdonosát. Szégyenkezett magában, hiszen elhagyta mentsvárát, a jóságos embert a legveszélyesebb pillanatban. Idegesen nézett fel a Teremtőre. Amaz ráförmedt, hogy miért nem vigyázott rá kellőképpen. A lélek idegesen összerezzent, nem, ő nem tehet Dominik haláláról, neki csak elmélkednie kellett, azért szállt ki testéből, neki semmi köze sincs hozzá, és különben is, most mi lesz vele?
Válasz nem jött. Ott ragadt a hegyoldal mellet, susogó jegenyék és tölgyek között. Hűvös hatolt be aznap éjjel a völgybe.



Harmadik pillanat:



Salamon atya, két emelettel Dávidék lakása alatt épp egy könyvet olvasott a Hit és a Pokol kapcsolatáról. Szemei már le-lecsukódtak, későre járt. Estére várt valakit, akiről csak annyit tudott, hogy hitetlen. Salamon atya kimerülten olvasott, de úgy érezte, kötelessége bármikor végezni a küldetését, főleg ha egy hitetlen megtérítéséről van szó.
Fáradt volt, kinézett az ablakon, a friss szellő megcsapta arcát. Dávidot látta, amint dülöngélve leroggyan az egyik padra. Ahogyan elnézte, egy papírt tartott kezében. És sírt. Ezt nem lehetett nem észre venni, mert teste vadul rázkódott, reszketett. Meg is jegyezte magában: mit keres ez ilyenkor az utcán? Ráadásul ebben az állapotban. Elhatározta, hogy amint végez, felmegy a fiúhoz és beszél vele. Hátha jól fog esni neki egy-két baráti szó. Amúgy az édesapját nem nagyon szerette, noha már tíz éve voltak szomszédok, mert keveset járt templomba. Rögtön hozzátette, hogy titkos barátnője, Ingrid, szintén nem járt templomba. Az atya nem szerette a templomkerülő emberek. Ritka kivételek persze akadtak. Ilyen volt Ingrid.
Viszont jóban volt Dominik fiával. Ki tudja miért, még ő sem értette, de nagyra becsülte a fiút. Tetszett az atyának, hogy Dávid művelt, tájékozott volt. Ezt tetőzendő, még rendszeresen eljárt a vasárnapi misékre, havonta átlagosan kétszer. S ez nem jellemző a mai világ fiatalságára. Meg öregségére, tette gyorsan hozzá. Persze a fiú növekedésével párhuzamosan ritkultak a kettejük közötti beszélgetések. Azért időnként megpróbált híreket kicsikarni a ház többi lakójától. A múltkor azt hallotta a szeméttárolóban - éppen egy kibelezett rádiót talált, s mivel pappá válása előtt nagyon érdekelték a technikai csodák, jól megnézte a húsz éves, csöves szerkezetet, de rögtön hozzátette, hogy a rádió nem tartozott ezen csodák közé -, szóval azt hallotta, hogy Dávid elköltözik innen örökre. A lelkész gúnyosan nevetve legyintett a két öregasszony felé:- Ugyan, ugyan, már megint pletykálkodunk?
Nagyot ásított, keserű szájjal gondolt a holnapi napra. Egy dagadt papot kellett helyettesítenie. Salamon atyának szent meggyőződése volt, hogy André atya addig fog zabálni, mígnem egy nap nem tud felkelni az ágyából, csak hemperegni fog tudni a földön. Legyintett magában, tovább olvasott, de szemei nem bírtak a betűkkel. Gyermekkorára gondolt.
A lelkész arról ábrándozott kiskorában, hogy - szüleivel ellentétben - ő igen sokat fog vattacukrot enni, eljár majd görkorcsolyázni, megnézi a legújabb mozifilmeket, eljár jéghoki meccsekre, eszeveszett tivornyákon fog jól berúgni, fogdosni fogja a lányok nuniját, és egyszer ő lesz a pápa. Hamarosan rájött, hogy mindez együtt lehetetlen, sőt, felettébb bizarr.
Csengettek. Ránézett az órájára, elhúzta a száját, s megjegyezte magának, hogy majd holnap folytatja kiskorú emlékei boncolgatását. Kiment az előszobába, résnyire kitárta az ajtót. Egy narancsszínű tökbe bújt gyerek állt a küszöbön, kezében műanyag kasza. Az atya kis híján elsikoltotta magát az ijedségtől. Nagy lendülettel bevágta az ajtót, s dühösen fújtatott:
- A kurva életbe, nincs is Halloween! - aztán hozzátette még: - Bassza meg! Salamon atya egy furcsa szerzet volt. Néhány perccel később leült a konyhaasztalhoz és imádkozott. Elmondott egy Miatyánkot, keresztet vetett. A tökfejes gyermekre gondolt, meg Dávidra, meg magára, meg szülővárosára, és azt mondta maga elé: - Könnyű a jók felett uralkodni.
Aztán megjött a hitetlen. Az atya vízzel kínálta, leültette a nappaliban, elővette a Bibliát és olvasni kezdett. Már késő éjszaka volt, a csillagok nehezen pislákoltak a város felett, az utcákról halk sóhajok kúsztak szét, a járdaszegélyekről is csak a csend kopogott.
A hitetlen figyelte, mit olvas fel neki a lelkész. Hirtelen zajok verdestek be a nyitott ablakon. Tüzelő nőstény sikkantott nagyokat, ijedten kereste a neki rendelt kandúrt. Az atya összerezzent. Lassan elhalkult a lárma is, a cirmos elkelt.
Már három órája olvasott az atya, a betűk kezdtek összefolyni szemei előtt, nem tudta már, hogy mit kell keresnie a betűk mögött, nem tudta, hol vannak a máskor oly' fényes jelentések. Megdörzsölte szemeit. Aztán megkérdezte a hitetlentől, hogy eleget hallott ahhoz, hogy megbeszéljék a hit kérdését. Azt felelte, igen. Meg azt is mondta, hogy sokat hallott. A hitetlen beszélni kezdett.
- A világ rendjének semmi köze Istenhez. Sőt, Isten sem részese a világ dolgaiban! Mert minden a természetes körforgás szülötte. Ennek oka pedig igen egyszerű! Nincs Isten. Csak ravasz, szemfüles papok találták ki, hogy az embereket félrevezessék, becsapják őket Ővele. Mert az emberek többsége buta és babonás, mindig mindent valami Fenti lénynek tulajdonítanak. Ez nem igaz. Nincs semmilyen fenti lény! Meg vámpírok, ördögök, angyalok, kísértetek. Ez csupán hókuszpókusz az embereknek, akik nem hisznek a saját erejükben, a leleményességükben, s Istenben menedéket találnak. Pedig hogyan is várhatták el, hogy majd az Isten megtesz helyettük mindent, majd ő miatta lesz nagyobb a termés, a hozam, a kamat, meg satöbbi. És ne csak a szép világról beszéljenek, maguk papok, hanem nézzenek szét körül a világban, lássanak! Nem bántom magukat, mert Önökre nagy szükség van. Csak ne vizet prédikáljanak, hanem tartsanak olyan miséket, amelyek után az emberek megerősödve, saját magukba vetett hittel jönnek ki a templomból!
Az atya nem szólt semmit, egy mondás jutott csak eszébe. Nádra támaszkodik, ki hálára épít. Megköszönték egymásnak, amiért ilyen későn is rendelkezésre álltak gondolataik kicseréléséhez. Az idegen letrappolt a lépcsőkön, a falak visszaverték cipőinek surrogását. Salamon atya bezárta a lakásajtót, bement a konyhába és megivott egy pohár konyakot. De volt még tennivalója, jutott eszébe. Kinézett az ablakon. Dávid éppen elindult a ház felé. Elhatározta, hogy várni fogja a lépcsőfordulóban; s a jelek szerint hosszú lesz az éjszaka.
Jóval éjfél után tértek nyugovóra. Dávid a vendégszobában feküdt le a kanapéra. Salamon atya a helyén hajtotta álomra a fejét, sokáig forgolódott, s mikor végre lecsukta szemeit, nagyon mélyen aludt és Istenről álmodott. Meg az Igazságról. De nem találta meg álmában.
Reggel tíz órakor ébredt fel, csuromvizes volt a pizsamája; tekintete az asztal fölé siklott, ijedten fedezte fel, hogy a feszület leesett a falról. Kicsit félrebillenve állt az asztalon egy pohárnak támaszkodva. Salamon atya elmondott egy Miatyánkot, kinézett az ablakon és a Hunter és a W.Courtland street kereszteződésében magasodó Central Presbiterian templomban megkondultak a harangok. Elkésett.



Negyedik pillanat:


Évekkel ezelőtt Evergreen-ben John Spikes hat lövéssel kioltotta felesége életét. Verőfényes délután volt. A harangok éppen megkondultak, mikor a lövések belefúródtak az asszony testébe. Az emberek nem tudták mire vélni a dolgot. Spikes rendes ember volt, becsületesen dolgozott.
Spikes a bíróságon azt mondta, hogy felesége megcsalta őt a barátjával. Az ügyész megkérdezte tőle, hogy miért nem inkább a barátját lőtte agyon? Erre azt felelte Spikes, hogy: - Kurva jókat sörözgettünk együtt!
Evergreen harangjai búskomoran zörögtek minden mise előtt. Két hét múlva a harangtartó híd leszakadt a toronyban, de senki nem mert hozzányúlni. Úgy gondolták az emberek, hogy valami köze lehet a harangoknak a gyilkossághoz. Ezért még évekig járta át poros csend a padlást. A földön, a deszkapadlón, a harangok egymáshoz bújtak bronztestükkel, s a régen eldördült lövések félve ölelték át halk formájukat.
A bíró megkérdezte a tárgyaláson, hogy talán hisz-e Istenben Spikes? A gyilkos azt felelte, hogy hát persze, ez csak természetes!
Többet senki nem ment fel a harangtoronyba. A bírónak hála, Spikes-t nem sokkal később kivégezték, testét a tátongó sírhely meglepve nyelte el a pusztai csendben. Csak a homok mézédes cuppanásait lehetett hallani. Senki nem volt a temetésen, csak három sírásó. Izzadtak. Pedig nulla fok volt.
Varjak jártak azon az estén a templomtoronyban. Vétket loptak.



Ötödik pillanat:



Kedves Istenemre mondom, szép ez a város, bizony szép! Talán nem is ez a legjobb szó a szűk jellemzésre, hanem az, hogy hangulatos. Mintha a város lélegezne, beszélgetne, táncolna, lüktetne mindenhol; úgy veszi körül a benne élőket.
Egyik délelőtt nekivágtam gyalogosan turistasétámnak. Még soha nem éreztem magam olyan szabadnak, feloldódottnak, mint akkor. A bejárónőnk pedig utamra engedett.
- Addig készítek neked finom gumbót, Dávid!
Kint találtam magam az utcán. Érdekes módon, lefelé menet a lépcsőházban eltűntek az éjszakai szemtanúk, a züllött csendéletek. Vagy csak én tulajdonítottam nagy jelentőséget a lélekkel rendelkező tárgyaknak? Mindegy. Rögtön a forgatagba vetettem magamat. Lesétáltam az Iberville street-en, s földbe gyökerezett a lábam. A Vieux Carré déli határán ölelkezik a várossal Amerika csodás folyója, a Mississippi. Ez még valahogy elviselhető tény, de már maga a látvány lenyűgöző: pöfögő gőzös hajók, motorcsónakok, nagy szállítóhajók, s megannyi, zsákmányért vízre csapó madár.
A lenyűgöző látványt pedig nem volt más, mint az a földrajzi tréfa, hogy az utcákat jó hosszú és magas töltés óvja a folyó mentén. Ez rendben is van. Árhullámkor azonban a gát belső oldalán állva a hajók szemmagasság felett úsznak. Elállt a szívverésem. Az volt az első gondolatom, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhat a hatalmas víztömeg, és a hajóóriások végigszánkáznak először a vasúti síneken, majd a védtelen óváros utcáin, egészen behömpölyögve a belső kerületekbe. Mindemellett a folyó illata, keveredve a város ízes szagával, elkábított rendesen. Jobb, mint akármelyik kábítószer, ezt elhihetik!
Szóval csak álldogáltam, és néztem a százméteres üvegpalotát, az International Trade Mart Towert, nem értettem, miért pont ideemelték a gigantikus épületet, de ne értem rá okfejtésekkel foglalkozni, mert édesapámra gondoltam, szürke hangulatára, morcos tekintetére. Ma reggel elmegy, ezt mondta. Nem baj, legalább lesz egy nyugodt hétvégém.
Egy eldugott utcában sárga mellényes, copfos kislány állította meg a forgalmat, amíg az általános iskolai osztály eleven, ugrándozó rosszcsontjai átértek a túlsó oldalra. És az autósok türelmesen vártak. Közben a lakásokból, a nyitott ablakokon keresztül mindenhonnan szólt a zene, leginkább blues és rock and roll. Jó idő volt. Zengett-bongott a környék. Tündökölt a Nap.
Az erkélyeken színesebbnél-színesebb szoknyák, nadrágok, blúzok, ingek száradtak lengedezve. Kint, a házak előtti padoknál piros nadrágos, széles karimájú kalapot viselő ficsúrok beszélgettek, mellettük fiatal asszonyok panaszkodtak egymásnak, nem titkolták rejtett hálószobai titkaikat: "Tegnap sem volt jó az ágyban, úgy mozog, mint egy lajhár!"
Él ebben a városban minden!
Utam során dzsesszt bömbölő bárak sokasága terült el egymás hegyén-hátán. Bejárataik előtt italtól eres szemű, kérgesedett arcú, nyugdíjba vonult földművesek álldogáltak szótlanul, mindegyik kezében cigaretta, vagy szivar; csak a sercenő parázs hangját lehetett hallani.
Bármerre is mentem, az utcák hömpölyögtek, zenéltek, táncoltak, nyugalommal vettek körül. Némely házfalon színes falrafirkák tudatták a környékbeliekkel profán üzeneteiket, mély értelmű gondolataikat, szerelmes vallomásaikat. Találtam olyan iskolát is, melynek falait a béke, a barátság és a környezetvédelem jegyében gyerekek festményei, kezdetleges rajzai díszítették.
Már szédültem, szinte elkábultam, mikor a harangok delet kongattak. Kísérletképpen megálltam egy étterem előtt, bár tudtam, ma otthon kell ennem, mert megígértem. Azért bámészkodtam egy sort. Az étterem falán hatalmas betűk hirdették: Antoine's Restaurant, alapítva ezer8száz40. Hatalmas volt az épület, s gyönyörű, kovácsoltvas erkélyek pompáztak utcára néző oldalán. A felső szint erős rózsaszínűre volt festve, míg az utcai oldal halovány narancssárga színben tündökölt. Az erkélyeken különféle zászlók lengedeztek, ki tudja mennyi náció járhatott már itt? Egy pillanatra eszembe jutott, mi lenne, ha betoppannék az étterem ajtaján, mikor oldalba bökött egy néger férfi. Ősz szakállt, fekete cowboy kalapot, szegecsekkel kivert farmernadrágot és farmeringet, meg szomorú szemeket viselt. Fáradtan nézett rám:- Nem neked való ez a hely, itt csak a gazdagok esznek - mutatott a vendéglő felé, majd folytatta: - Menj haza, otthon vár a finom halleves! - Megemelte kalapját, kacsintott egy haloványt, felvette eddig földön fekvő akusztikus gitárját, s ruganyos léptekkel odébbállt. Fekete western csizmája mindentudóan kopogott az aszfalton.
Hazafelé vettem az utamat, s azon elmélkedtem, hogy ennek a hullámzó életnek, korda nélküli szabadságnak, gigantikus zsúfoltságnak negatív oldalai is lehetnek, nevezetesen az elidegenedés, a bábeli zűrzavar - hogy csak a leghíresebbet mondjam -, és a lassan, de biztosan ható Kafkai elszemélytelenedés. A bolygó ezredvégi kedvenc foglalatossága.
Hazaértem felderítő körutamról, és a lépcsőház - ugyanúgy, mint reggel - most sem varázsolt el. Pedig ez az én birodalmam volt. Ismertem minden centijét, tégláját, mocskát. A faliújságon azt tudatták, hogy lomtalanítás csak a karnevál után lesz, ne tegyük ki ósdi kacatjainkat a ház elé! A házban csend honolt, sehol egy lélek. Csak a postással találkoztam - hús-vér élőlény! -, intettem felé, s azt mondta nekem:- Azannyját, egyre sűrűbbek leszünk, ma sem érek a végére!
Otthon a bejárónő, becsületes nevén Matilda, már megterített, éppen kimerte a finom illatú levest a tányérokba, miközben izgatottan, örökké mosolygós tekintettel magyarázta, hogy ez a gumbó tulajdonképpen ikrával sűrített halleves, orleansi recept alapján.
Puhaszirom-halkan kúsztak be tudatomba a szavak, és azt mondtam magamban: - Igen, anyu, tudom, halleves.


Kedves Istenemre mondom, néha eszembe jut anyu, s legszívesebben sírva fakadnék. Nem tudom, mit csinálhat ott fent, egyedül, pusztai magányában. Istent kérem, vigyázzon rá, óvja meg a felesleges harcoktól, védelmezze őt a múlttól, melyet senki sem tud megváltoztatni, és arra kérem ezt a várost, ahol én is felnőttem, hogy ne engedje elszabadulni a halotti csenddel bíró bánatot. Szeretem apámat, bármi is történt régen. Talán levelet kellene írnom neki? Hogy megnyugtassam, milyen jó volt vele felnőni! Apu nem az az érzelgősfajta. Tudom, mennyire szerette anyut. És mennyire hiányzik neki még most is. Nem, azt hiszem, a jelenlegi helyzetben a levél felérne egy fekete partecédulával.
Pedig csak azt szeretném tudatni édesapámmal, hogy nem érdekel a múlt, nem érdekelnek mások véleményei, csak az, hogy boldog vagyok, jól érzem magam. Egyszer azt mondta nekem New Orleans poros csendjében, hogy ha ketten ugyanazt teszik, az már nem ugyanaz! Érted, apa, most is érted?



Hatodik pillanat:



Kora este Tom Store a St. Luis street-en álldogált a temető előtt. Tom valaha szakács volt, előtte rajztanár és porszívóügynök. Szeretett főzni. Szerették a főztjeit. Hetven éves lesz három hónap múlva. Bőre ráncos lett, lábai sajognak, a háta meg úgy megfeszül éjjelente, hogy fát is lehetne rajta vágni. Megöregedett. Manapság a legfontosabb tennivalója: bejárni élete helyszíneit. Hogy megkeresse azokat a helyeket, tárgyakat, melyek sokat jelentettek neki a múltban. Fiára gondolt, és feleségére. De rég volt! Itt hagyta őt az asszony, mert már nem lángolt a szerelem, a tűz. Magával vitte a hétéves kisfiát is. Azóta nem találkoztak, nem beszéltek. Pedig lett volna mit mondani, vagy legalábbis így érezte. Mindegy. Az élet már csak ilyen, kibogozhatatlan események szövevényes hálója. Felnézett az égre. A felhők egymásba gabalyodtak. Meleg szél táncoltatta meg őket. Nagyot sóhajtott, és úgy gondolta, ideje pillanatokat is keresni. Azt hitte, talán akad egy, melyben felfedezi ifjúságát, gyermekkorát.
A szél finoman borzolta a fák sűrű lombjait, beletúrt Tom hajába is. Friss sírhelyek illatát repítette a szellő az utcára, a nyugdíjas burkolót tömjénszagra emlékeztette ez a furcsa, édes-savanyú valami. Tom éppen ráért, nem akadt dolga sehol. Letette hátizsákját a földre és nekidőlt a kerítésnek. Nem messze tőle idős nénik árulták csenevész virágaikat; a halottaknak úgyis mindegy. Egy mentőautó robogott el sebesen az orra előtt, szirénája jajveszékelve bömbölt. Újabb áldozat - gondolta, és jobbra nézett. Innen pontosan rálátott a rendőrség főépületére. Egyenruhás emberek mozogtak mindenfelé, alakjuk tekintélyt parancsolóan emelkedett ki a környezetből. Majd körbenézett, de nem látott semmi fontosat. A szemközti házban hajlott korú patikus zárta be kicsi boltját, hóna alatt aktatáskája szorongott, benne a holnapi tennivalókkal. A másik ház alatt kerthelységes cukrászda ricsajozott nagyokat, a sütemények mézesmázosan fogytak a díszes tányérokon. Szokásos orleansi pillanatok. Úgy döntött, odébbáll. Éppen felvette volna a hátizsákját, mikor hirtelen előbukkant a semmiből egy rongyos kabátba, és szakadt nadrágba bújtatott öregember. Áporodott illatot és szakállt viselt. Szemei szomorúan néztek Tom-ra. Halkan megkérdezte: - Maga?
- Én - válaszolta Tom meglepetten, ennél jobbat nem tudott kitalálni.
- Én is - szögezte le az ismeretlen. Ezután sokáig álltak egymás mellett, szinte kézen fogva nézték az utcai jelenteket. Gyerekek ugrándoztak az úttesten, Tom ereiben megfagyott a vér. Mögöttük feltűnt egy Oldsmobile, tülkölve súrolta végig törékeny testüket. Eszébe jutott, hogy milyen apró véletleneken múlik minden. Mellette az öreg helyeslően bólogatott, mintha tudná, mire gondolt.
- Fűszeresnél dolgoztam - szólalt meg csendesen az idegen. - Kemény volt ám, nem lazsálhattunk soha, mindig volt meló. Mindössze három ünnepnapot ismertünk. Eze a Hálaadás napja, Karácsony első napja és a Függetlenség napja - mondta, miközben ujjain számolta a pihenőnapokat.- Hm, nem is voltam soha szabadságon.
Leült a kerítés mellé egy kőlapra, rágyújtott valami iszonyúan büdös cigarettára. Tom sűrűn pislogott, a füst folyton a szemébe ment. Jobban megnézte az öreget. Nem tudta miért, de érezte az öregemberből áradó megtörtséget, fáradságot. Hiába, mondta magában, ez az én korosztályom, nekünk nem jutott a szórakozásból, csak a munkából.
- Miért jött hozzám?- tette fel költői kérdését. Különösebben nem zavarta az öreg jelenléte, legalább nem érezte magát egyedül. Közben a rendőrség épülete előtt bilincsbe vert fiatalt rángattak egy villogó járőrkocsiba. Ide hallották az egyenruhások durva kiabálásait. Az öreg kiköpött az útra.- Finomabban! - mondta mély hangon Fent az égen a nap szép lassan pályát változtatott, alámerült a felhők hullámaiban. Magányos lámpák keltek életre az utcasarkokon, rovarok rajzottak mindegyik körül. A két férfi már három órája figyelte az Életet, közben nem szóltak semmit. Az öreg folyamatosan rágyújtott, Tom meg a széliránynak megfelelően változtatta pillanatnyi helyét. Fények költöztek a városba, melegen és hidegen, izgatóan és közömbösen lepték el az utcákat. Tom úgy érezte, eleget látott már, felvette a hátizsákját, és kissé zavartan megérintette az ismeretlen vállát.
- Megyek - mondta Tom.
- Én nem.
- Minden rendben?- kérdezte Tom. Az öreg bólintott, nem nézett fel. Tekintete messze révedt. Ő is keresett ebben a forgatagban valami, csak nem tudta magát kifejezni. Tom elindult mackós járásával a North Claiborne avenue felé. Már tisztes távolságban volt, mikor megszólalt az öreg: - Hé, holnap is jöjjön el, most már sokáig leszek szabadságon, majd jókat beszélgetünk, úgy, mint ma!
A mondat végét elnyomták a suhanó autók zörejei, így Tom keserűen fordult gondolataiba. Sajnálta az öreget. Meg mindenkit. Tom sajnáló-gépezetté változott. S az jutott eszébe, hogy a világ meg egy tökéletes önpusztító-gépezet. - És mégis mozog a Föld! - brummogta az orra alatt. Bambán sétált hazafelé. Hirtelen fékcsikorgásra lett figyelmes. Rendőrautó fékezett a túloldalon, majdnem belerohantak egy parkoló kocsiba. Két rendőr ugrott ki a kocsiból, már kezükben volt a pisztoly. Tom hitetlenkedve nézte, amint berohantak egy pizzériába. Hangos kiabálás szaladt ki az utcára. Utána egy dörrenés. Aztán halotti csend. A pizzéria ablaka csörömpölve hullott ki a járdára, a szilánkok még sokáig pattogtak az aszfalton, némelyik egészen egy háztömböt repült, mint egy kő, hogy aztán megpihenjen, örök tanulságot hátrahagyva maga után: megvágtak egy életet.
Az egyik járókelő halkan megjegyezte, hogy nem nagy baj, úgyis a közelben temető, van ott elég sírásó, sok földet rá, és a karma majd ítélkezik.
Vadludak kis csapata szállt egészen alacsonyan a házak felett. Kecsesen szelték a levegőt, felhők fodros kócaiba kapaszkodtak, ahogyan csak repültek, repültek messzire. Még ők is láthatták a testet, pontosabban a fejet, a szétlőtt fejet, amint ott vérzett a járdától húsz centire, s az üvegszilánkok, akárha vánkost alkotnának, ott pihentek a szétlőtt fej alatt. Tom-nak eszébe jutott a régi mondás, ahogyan a vadludakat figyelte: ilyenkor esős nyarunk és kevés termés várható. Feljebb nézett, egészen a napba, s megleste a gomolyfelhőket. Tom boldogtalan volt.



Hetedik pillanat:


Kedves istenemre mondom, jó volt az ebéd. Matilda elmosogatott, rendet rakott. Mielőtt elment volna, egy levelet nyújtott át nekem. Azt mondta, ezt apám hagyta itt, nekem címezve, olvassam el, de csak este. Hogy miért, kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy azért, mert ez volt apu kérése.
Délután elmentem sétálgatni, egyedüllétre vágytam. Szomorúan baktattam a járdaköveken, agyhullámaim visszaverődtek a falakról, csak az tudott megvigasztalni, hogy hamarosan eljön az este és Amanda. Ő volt a legújabb lány életemben. Nem mondom, sok lánnyal összegabalyodtam már, de ő más volt. Különleges. Néha úgy éreztem, egy húron pendülünk, egyek voltak gondolataink, érzéseink, kedvenceink. Szerettem. Nagyon. És ős is engem, ezt éreztem. Ahogyan egymáshoz bújtunk, simogattunk, csókoltunk! És a csend is jó volt vele! Elmosolyogtam magam.
Lementem az óvárosba, körülöttem mindenfelé színes lámpák, lampionok, szalagok lógtak. Valamilyen ünnepségféle lehetett az éjszaka, és a tárgyak, mint megkopott tanúk, most üresen, alkonyodva himbálóztak a szellő karjaiban. Mindennek olyan ásításszaga volt. Észrevettem egy épületet. Szemben velem meredek lépcsősor vezetett egy kiszolgált, valaha kisebb rezidencia szerepét betöltő épület kapujához. A hatalmas, megannyi ékes faragással megmunkált kapun óriási vaskilincs árválkodott. A ház falai málladoztak, az idő vas és penészfogai szép lassan emésztették testét. Kedvem lett volna felmenni, s jó erősen bekopogtatni, hogy meglepetésemre ott álljon előttem a kitárt ajtóban egy főkomornyik kedvesen mosolyogva:- Mit óhajt a fiatalúr, kit jelentsek be?
Dávid vagyok, a város díszpolgára, egykedvű múltkutató, szerető és lelkes személy! - felelném. El is képzeltem.
A főkomornyikon szmoking feszült, kék csokornyakkendőt viselt, meg szarukeretes szemüveget, haja pedig olajjal volt bekenve, csak úgy csillogott a szebbnél-szebb gyertyatartókon pislákoló viasz rudak fényében. Beinvitált és azt mondta, hogy várjak a hallban, mindjárt keres valakit, aki hajlandó szóba állni velem. Fejemmel biccentettem, tudomásul véve a ház szokásait. Miután távozott, jobban szemügyre vettem a várószobát. Nem különbözött egyetlen kastély halljától sem, mindenhol barokk bútorok, Velencéből származó álarcok, bábuk, kecsesen hajlongó kalaptartók és egy finoman megmunkált könyvespolc ölelte át a területet. Szemem megakadt az Isteni színjátékon. Elmosolyodtam. A falakon a csodás festmények, váltogatták egymást. Hol Antonio Broccardo képmása nézett rám Giorgione ecsetéből, hol Bruegelnek Keresztelő Szent János prédikációja, vagy El Greco bűnbánó Magdolnája meredt szemembe, vagy éppen Tiepoló csodás alkotása, amelyen is Szent Jakab apostol legyőzi a mórokat. Szédültem, körbe-körbe forgolódtam a hallban, minden sarokban akadt valami, ami elkápráztatta az ide betérő, gyanútlanul kíváncsi embert. Szívem vadul dobogott. Az egyik sarokban különböző történelmi figurákkal díszített perzsaszőnyegen nyugodva állt egy dohányzóasztalka. Rajta szebbnél-szebb pesarói majolikák sorakoztak. Az edények szélén jellegzetes pikkelydísz csillogott a halovány fényben, egyiken arckép, a másikon valamilyen mitológiai jelenet, a harmadikon meg egy család címere mutatkozott. A másik sarokban sötétbordó pianínó állt, előtte smaragdzöld bársonnyal borított szék fogadta az arra érdemes zenészt. És mennyi könyv! Szájtátva álltam, megfeledkeztem a körülöttem lüktető világról, mikor hangokat hallottam valahonnan a távolból. - Mit akar! - dörrent rám egy erőszakos bariton. Hebegtem, habogtam, izé és bigyó, meg, hogy szeretnék találkozni valakivel a hallban, aki szépen elbeszélget velem, akármiről, csak beszéljen hozzám. Merthogy rossz érzésem van, s benyúltam zakóm zsebébe. A levél. Érintésére összerezzentem. - Hé, mit akar itt, hallja-e?
Kinyitottam a szemem. Széles vállú, jól megtermett portásféle tornyosult előttem. Még a kilátás is megszűnt innen, ahol én álltam. Hátra pillantottam, a lépcső megkopva vonult le az utcára, ahol a lampionok fáradtan lengedeztek. Nagyot sóhajtottam és belebámultam a férfi arcába. Tekintete teljesen zavarodott volt, éreztem, hogy mondani szeretne valamit, ami frappáns, szája mégis csukva maradt, arcizmai rángatóztak csupán. Oldalra néztem, és felismertem a kilincs melletti kis táblácskát. Múzeum. És: Két hétig zárva! Aztán megjött a portás hangja. Ez abból állt, hogy elmehetek a fenébe, meg hogy ne álljak itt, mint a bálám szamara, keressek magamnak valami sokkalta jobb és érdekesebb elfoglaltságot. És hogy nyomatékot adjon ezeknek a kéréseknek, elkezdett taszigálni lefelé a lépcsőn.
Hazafelé vettem utamat. A Barackfa utcán szándékoztam végigsétálni. Közben gondolkodtam. Nemsokára vége az egyetemnek, után abbahagyom a részmunkaidős állásomat Brett dohányboltjában, s azt terveztem, hogy Amandával kiruccanunk vidékre, egy hétre, hogy teljesen egymáséi lehessünk. Mosolyogva bandukoltam tovább. Szemben velem indián-, Chaplin-, bohóc-, utcalány-, Drakula jelmezbe bújtatott suhancok hangoskodtak. Készültek a Karneválra. A kovácsoltvas lámpák felsercegtek. Esteledett.



Pillanathalmaz:



Anna kinézett az ablakon. Rákönyökölt a párkányra, figyelte az esti életet. Ábrándozott. Közben hallgatta a ház zajait. Az egyik lakásban éppen veszekedett a férj és a feleség. Szokványos vita volt, hogy ki hol volt, mennyi pénzt költött, és hogy nem marad a rezsire. A gyerekek közben videojátékoztak. Egy másik lakásból feszült nyögések hallatszottak ki, ez az első "rendes" randevú. A hatodikon zene bömbölt, az egyik idős hölgy unokája múlatta az időt vad és kemény ritmusokkal. Szinte beleremegtek a falak. Anna visszament a nappaliba. Kevert egy koktélt, és azon elmélkedett, hogy talán ki kéne kapcsolódnia egy kicsit, elmenni egy táncos szórakozóhelyre. Már nagyon vágyott egy igazi kapcsolatra, elege volt a futó kalandokból, a munkájából, mások bőréből, körmeiből. Kisvártatva a tükör előtt álldogált és szépítkezett. Csak szolidan kente és fújta be magát. Egy gyönyörű kosztümöt vett fel, hozzá illő magas sarkú cipővel. Haját kibontotta, és némi töprengés után bezárta maga mögött az ajtót. Lerohant a lépcsőn, a koszos falak mintha ragyogtak volna előtte, annyira izgatott volt. A kapuban majdnem fellökte Dávidot. Amaz mormogott egy sziát, és nyomban el is tűnt. Annának az volt az érzése, mintha a fiú sírt volna, meg is torpant egy pillanatra, de aztán elgondolkodott, hogy ugyan mit is akarhatna tőle, és továbbment. A Magnólia utcában várja őt az éjjeli élet!
Salamon atya az imént arról értekezett Ingriddel, hogy talán nem kellene annyit találkozniuk, nem szeretne a püspök színe elé járni, hogy gyónjon egy jó hosszút. Nem szerette a gyónásokat. Némelyek olyan bűnöket is elárultak neki a fülkében, hogy a háta is beleborsódzott. Ingrid csak nem hagyta abba, folyton azzal védekezett, hogy talán nem ő akart saját magára mászni, hanem fordítva. Az atya félig figyelt oda csak, látta, amint az imént Dávid bejön a házba. Vele egy időben távozott az idegen és, ha jól látta, Anna is. Feltűnően szép volt a kozmetikusnő, állapította meg. Ingridnek gyorsan mondott egy nemsokára találkozunk és megbeszéljük elköszönést, s letette a telefont. Kinyitotta a lakásajtót. Éppen akkor ért fel Dávid. Szemei könnyeztek, arcán a ráncok hirtelen ötlettől fogantatva meggörbültek. Szíve tele volt keserűséggel és kérdésekkel. Felnézett. Salamon atya megértő tekintettel állt a lépcsőfordulóban. Úgy állt ott, mintha már időtlen idők óta várná. Biccentett egyet. Majd átnyújtotta a levelet. Kezei remegtek. Az atya elolvasta és elsírta magát. Ismerte a családot, tudott a tragédiájukról. És most szégyellte magát piszlicsáré problémái miatt. Ügyetlenül a fiú felé intett, s félre állt, hogy be tudjon menni. Dávid habozott egy darabig, de mivel úgysem volt kedve különösebben sehova mennie, az üres lakásba meg végképp, ezért nagyon lassan, de bement az atya lakásába. Lábai reszkettek. A nappaliba invitálta az atya. Ízlésesen volt berendezve a szoba. Középen két szalmafonatú karosszék ásítozott. Mellette mahagóni íróasztal, rajta míves tolltartó, könyvek és jegyzetek, továbbá egy ezüst gyertyatartó. Az egyik sarokban márványozott festésű kandalló pihent. A kandalló öblében kétfelől vastalapzatokban egy-egy velencei váza díszlett. Az atya itallal kínálta és leült az egyik karosszékbe. Dávid a másikba. Egymás szemébe néztek. Próbáltak erőt meríteni a másikból. Féltek. Válaszra vártak. Hogy most mi lesz? Salamon atya megfogta Dávid kezét, ujjai úgy érintették meg, hogy abban egy üzenet volt: - Eddig minden rendben, eddig minden rendben! És Dávid elkezdett zokogni.
Evergreenben helyrehozták a harangtornyot, immár vadonatúj léc tartotta a hatalmas fémöntvényeket. A munkálatokból tevékenyen kivették részüket Spikes agyonlőtt feleségének gyermekei. Négyen voltak. Mindannyian egészséges, művelt és társasági emberek. Ketten jogászok voltak, egyikük író, a negyedik pedig informatikus. A legifjabb huszonegy éves volt. A legidősebb harmincöt. És nem hittek Istenben.
Plymouth-ban kocsiba tették Dominik holttestét. Egy jellegtelen, szürke fémkoporsóba helyezték. El kell vinni Orleans-ba. A sofőr jól ismerte az utat, valaha ott lakott egy darabig, édesapja ott volt szakács. Pár év múlva azonban ő és édesanyja elköltöztek ide. Azóta nem látta az apját. Hiányzott is neki. Meg nem is. Csak annyira emlékezett, hogy sokat játszottak együtt. Fociztak, kosaraztak, bicikliztek. Néha napján egy-egy mese, lefekvés előtti dalocska suhant át emlékei között. Elmosolyodott. Reménykedett, hátha találkozni fog vele. Jó erősen bezárta a hátsó ajtót, meglapogatta oldalát, majd beszállt a fekete kocsiba és gázt adott.



Végjáték:



Tom másnap ugyanúgy kint volt a temető sarkánál, mint előző délután. Magával vitte szokásos hátizsákját, benne fényképek és levelek, bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok, pipája, és egy gyűrött könyvecske. Ebben tartotta telefonszámait és jónak vélt gondolatait. Mindkettőből kevés volt feljegyezve.
Ragyogón sütött a Nap, felhők sem voltak az égen. A fűszeres bácsi éppen egy suhancot kergetett el boltja elől, mert amaz úgy gondolta, hogy ideje lenne a rágógumi-automatát megdézsmálni. A patikus zörögve húzta fel rolóját; ő egy ráérősfajta volt. A rendőrőrs körül zengett-bongott az élet, kocsik álltak ki és be, motoros egyenruhások trécseltek fánkot majszolgatva, és még a temető sarkához is elhallatszott szolgálati rádiójuk ütemes és pattogó közlendője.
Fél óra múlva megjelent a szakadt és rongyos ruhás idegen bácsika.
- Hát itt? - kérdezte félszegen.
- Én igen - felelte Tom, és a napba nézett.
- Mostantól én is - nyugtázta a bácsika.
Több óra is eltelt, szemlélték a város színes pillanatait, rohanó életét. Hümmögve nyugtáztak egy-egy jelenetet, már-már baráti kapocs alakult ki közöttük. Kávét is ittak. A fűszerestől hozták. Jó volt kint állni a szabad ég alatt, és megfigyelni az emberek mindennapos tevékenységét; akárha szorgos hangyák, úgy serénykedtek az utcákon. Néha egy jó szó, máskor hangos káromkodás törte meg az idillt.
- Egyedül vagyok - mondta a bácsika.
- Én is - felelte Tom.
- Hosszú volt már az élet!
- Ammá' biztos! - helyeselt Tom.
- Mi mindent kihagytam! Vagy elfelejtettem! - csapott homlokára a bácsika.
- Ne bánd!
- Nem is bánom. Csak sajnálom.
- Ne sajnáld. Én sem teszem - nézett könnybe lábadt szemmel az égre Tom.
Lassan lebukóban a Nap. Vörös szegélyt húzott a láthatár pereme alá. Alatta a vadludak ismét feltűntek. Hangos csevellyel suhantak át a város felett. Tom arra gondolt, hogy mi lenne, ha egy pillanat az életéből még egyszer, csak egyetlen egyszer megismétlődne. Mit tenne akkor? Mihez kezdene ezzel a törékeny pillanattal?
Hirtelen egy fekete autó fékezett csikorogva a temető előtt. Oldalára ez volt írva: Plymouth - Állami Temetkezési Szolgáltató. Egy fiatal, mosolygó férfi szállt ki a kocsiból. Megállt az úton, felnézett Tom-ra. Levegőt is alig kapott, úgy izgult, tekintete átszellemült. Odalépett az idős férfihoz. Tom mereven tekintett előre, szemei megteltek könnyel. Nem tudott megszólalni, hang sem jött ki torkán. A fiatalember szintén zavarban volt, de némileg határozottabbnak tűntek mozdulatai, elgondolásai a közeli jövőt illetően. Kinyújtotta jobb kezét és megfogta a megkérgesedett és ráncos másik jobb kezet.
- Apu? - kérdezte.



Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-02-16 13:57:12

Úgy látom illik a cím az íráshoz, mert tényleg mintha pillanatokat ragadtál volna meg. Olvasás közben sokszor hiányoltam hogy nem mindegyik rész kapcsolódik az egyik megelőző részhez, de a végén egybegyűjtötted a szálakat. Néhol viszont csapongó a történet, ami nem baj, de a végén sem oldottad fel igazán.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Porszívózásról, egyebekről című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Soroló című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Na ja... Beszólás című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Egy régi történet 7. című alkotáshoz

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság II. rész címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Akárki, szívemen egy szalámi... című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Akárki, szívemen egy szalámi... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mese cicámnak-egérmese, V. befejező rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Soroló című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) JelMeztelen című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Rövid történet című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)