Este hat tájban, mikor a téli alkony
kékesen elnyúlik az ablakpárkányon,
búcsút intenek a szobában a tárgyak
a januári nap tűnő aranyának.

A polcok mélyén összesúgnak a versek.
A félhomály akár hűvös, puha permet,
a könyveket szelíd ölelésbe vonja,
mintha a rímeknek védőszentje volna.

A kanapé ráncain megbotlik a rend,
s félszeg mosollyal, lábujjhegyen jár a csend.
Az ihletett perc akarnok súlya alatt
magába fordul az ébredő gondolat.

Lila fény vetül a falra odakintről,
míg az est részegen a kerítésnek dől,
s ahogy bútorok közt élednek az árnyak,
úgy épül ravatal a tetszhalott mának.