Te, ki értelmetlen dalokat szülsz,
Te,ki fáradhatatlanul ellenszegülsz,
Te,ki bárgyun vigyorogsz olykor rám,
Te,ki soha nem bújsz hozzám.

Én,ki dalokat írok,
Én,ki folyton sírok,
Én,ki nem mosolygok rád,
Én,ki szívesen bújnék hozzád.

Mi,akik nem értjük egymást,
Mi,akik megbeszélünk egy s mást,
Mi,akik nem tudjuk,hogy mire várunk,
Mi,akik egymás mellett elsétálunk.

Nélküled hangos magány ül a szobámra,
Nélküled üvölt a csend és leül a párkányra,
Nélküled nehéz a szívem,s kihűlni látszik,
Nélküled elmémmel a képzeletem játszik.

Nélkülem talán biztosabb a léted,
Nélkülem elveszettként kellenne élned,
Nélkülem fura érzés kerít hatalmába,
Nélkülem telepszel a kín boncasztalára.

Nélkülünk nincs fénye a sötétségnek,
Nélkülünk forradalmat szít a pokol az égnek,
Nélkülünk arctalan idő pereg tovább,
Nélkülünk az angyalunk megöli magát.

Veled oly másképp tűnik minden,
Veled boldog lehetnék,szerintem,
Veled szebb dalokat írnék e lapra,
Veled édesebb lenne a mennyei manna.

Velem teljesen megváltozna az életed,
Velem megváltozna az addigi nézeted,
Velem nem lenne több kétség és fájdalom,
Velem nem lenne több baj és ártalom.

Velünk virágba borulna a téli éjszaka,
Velünk szárnyra kapna a boldogság madara,
Velünk újabb csoda születhetne,
Velünk egy céltalan is boldog lenne.

Rajtad áll vagy bukik az érzelem,
Rajtad nem igazodik ki az értelem,
Rajtad keresztül új kapuk nyílnak,
S a felhők többé soha nem sírnak!