A FORINT születése
Salgótarján, 1946. augusztus 1. csütörtök

NAGY FELHAJTÁS mindenütt, tervek, remények. Mi lesz a vége? Hoz-e eredményt, valamit, amit mindnyájan várunk? Legalább annyit, hogy nem kell naponta az árfolyamnál azt a rengeteg nullát számolnunk!
Végre, valakinek eszébe jutott, hogy be kell szüntetni a már csillagászati számokkal nyomtatott bankókat, aminek naponta más az értéke. Megszoktuk, hogy előbb ezresekben, majd milliókban, nemsokára milliárdokban és billiókban számoljunk!
Vásárlás előtt mindig meg kellett tudakolni a bankban, hány nullával kell aznap számolnunk. Sokáig számolgattunk, de nem stimmelt mindig. Mindenki kezdett beleőrülni a számolásba, hiába voltunk tele ezresekkel-milliókkal-billiókkal vagy a végén már "millpengőkkel," semmit sem ért a rengeteg pénz, még annyit sem, amiért előállították.

Idézem HANS FALLADÁTÓL: Farkas a farkasok között c. regényéből 649.o.) "Pedig csupán ennyi történt: jött egy ember, és befellegzett a csillagászati számokkal teleírt eszelős, züllött bankóknak. Az emberek először elképedve bámulták az új pénzt: csupán egy egyes volt rajta, vagy kettes, vagy tízes. Ha a szám mögött két nulla is állt, az már igen nagy pénz volt - nahát, milyen furcsa!
Amikor megszokták, hogy milliárdokban, sőt billiókban számoljanak! Ismét forgalomba kerültek az érmék, igazi pénzérmék. Már nem csak márkákban kellett gondolkodni, nem bizony, hanem krajcárokban, azaz pfenningekben is.
Észbontó! ... És valami sajátos varázs áradt az alacsony számokból, az érmékből és kis bankjegyekből. Az emberek számolni kezdtek, és egyszerre csak sikerült, egyezett a kassza! Ennyit kerestek egy héten, ennyit költhetnek. Évek óta számolgattak, és sose stimmelt. Beleőrültek a számolásba, az éhen pusztultak zsebében ezermárkásokat találtak, a legárvább országúti csavargó is milliomos volt..."
"És most valamennyien fölébredtek: fölébredtek a hosszú, kínzó lidércálomból. A pénz már nem hagyta cserben őket...
Újult kedvvel igyekeztek a dolgukra; ismét volt értelme a munkának, életnek. Ó, mégis nagyon, de nagyon megváltozott minden!" (Eddig az idézet.)

Nálunk is így történt, és éppen ideje, hogy valaki kitalálja, hogy a régen sokat ért Pengőt megváltoztassák, s a pénz értéke valóban érjen valamit. Valamikor még fillérekből is jóllakhatott valaki, most már el is felejtettük, milyen az apró fémpénz. Marosvásárhelyen, az iskolában három fillérért kaptunk egy finom békebeli kiflit. Hol vannak már azok az idők, s hová lettek a fillérek?
Végre. nálunk is beköszöntött a fémből készült Forint, mindenki csodálkozva tekintett rá, hogy hová lett az a sok nulla? Most egyetlen szám ékeskedik rajta, mégis többet jelent, mint a sok-nullás papírpénz, mert van értéke! Milyen különösnek tűnt, ha a szám után nulla is állt, az akkor igen nagy pénznek számított, akinek tulajdonában volt, az gazdagnak érezte magát.
Mindenki örült az új pénznek, az első fizetés óriási meglepetést jelentett, úgy éreztük, hogy van értelme annak, hogy egész nap dolgozunk, gürcölünk a munkahelyünkön. Fellélegeztünk, mintha lidércálomból ébredtünk volna. Én például, mint kezdő, egy év múlva ötszáz forintot kaptam, és abból mennyi mindent meg lehetett venni, lassacskán minden fontos dolgot be tudtam magamnak szerezni, fodrászhoz jártam, a ruhákat jó-nevű varrónők készítették (nem mint most, kínai ócska holmit visel a lakosság nagy része!)

AZ AKADÉMIAI ESTÉKET rendszeresen követték egymást; szeretek ott lenni az értékes előadásokon. Mindig várom a szerda- és szombat-estéket.
A következő alkalommal a templomi kórussal fellépünk az előadáson. Már előre sajnálom, hogy nemsokára vége lesz az egésznek.
Azért várom annyira, mert utána szabadságot kérek, és haza akarok menni, legalább egy hétre! Otthon sehova nem kell rohanni; jó lesz csendes helyen pihenni, nem hallom a folytonos zajt, lármát, és a gépek zakatolását...
Érdekes, mert azt hittem, vasból vannak az idegeim, semmi se árthat nekem. És íme: sokszor érzem, hogy remeg a karom. Tegnap is éreztem ezt írás közben. Amikor az áttételnél vissza kellett olvasnom egy részt a gyorsírásból, ahogy tartottam a lapot, remegett a kezemben a papír. Gondolom, furcsának tűnhet annak, aki ezt észreveszi.

SAJNOS, EGYRE JOBBAN ÉRZEM a hétvégeken, hogy nagyon fáradt vagyok, hamar kimerülök. Azt hiszem, sokat várnak tőlem az irodában is. A templomban azon elmélkedtem, mennyi a gondom-bajom, ami ellen én magam hiába akarok tenni, nem tudom befolyásolni.
Nagyon bánt szegény Guszti bátyám sorsa, hogy még mindig fogságban sínylődik. Istenem, hogy bírják ennyi ideig azt a borzalmat, amiben élnek? Nekünk a gondolatot is nehéz elviselni, hogy ott tudjuk őt. Talán Anyukámnak is ez a legnagyobb baja, a testi betegsége is ebből fakad.
Kóruspróba után a bányairodába siettem. Olyan kedvesen fogadtak a lányok, meg a kis-főnök is. Észrevették és megjegyezték, hogy nagyon lefogytam. Együtt indultam haza Csiszér Évával. Arról panaszkodott, hogy fásultnak érzi magát. Próbáltam vigasztalni, de nem nagy sikerrel, hisz' én is rászorulnék a vigaszra. De kinek panaszkodjak? Ki értene meg? Ezt a nagy hajszát, amiben élek, előbb-utóbb megsínylem majd, tudom. De mit tehetek ellene?
Most még "csak" az érthetetlen idegességben nyilvánul meg nálam, azon tűnődtem: hogy lehetek én ideges? Ki érti ezt? Érdekes. Ez nálam annyit jelent, hogy minden érzékelhető ok nélkül könnybe lábad a szemem és jól esne keservesen zokogni minden apróságon. Már az egész életem érthetetlen előttem: a cél, irány, honnan, és hova megyek. De miért? Miért...
Nem értem, semmit sem értek már! Néha, amikor hazaérek egy nehéz nap után, leroskadok a heverőre és csak sírok és sírok... Egy hangos szótól, kis zajtól összerezzenek, megijedek. Félek. Eszembe jutott az intő szó, amit házfőnök atya mondott egy alkalommal:
- Ebben a korban nagyon kell vigyázni az egészségre, még valami betegséget szedhet össze.
Valóban, a többkilós fogyás sem tett jót az egészségemnek. Ilyenkor félek, megijedek. Nem, nem akarok megbetegedni! Élni akarok, szép életet akarok magamnak! Egy barátságos, meleg otthont, szeretetet!
Elhatároztam, hogy betegszabadságot kérek. Szükségem van rá. Nem mehet így napról-napra, hogy nincs megállás, csak a robot, a munka - és a gyenge, nem kielégítő táplálkozás, nyílván nem vezethet jóra.
Érzem, már nem bírom sokáig a nagy iramot. A sok, munka, állandó rohanás, a gondok, sokszor az emberek rosszindulata, a gyárban a robot, zaj, a gépek zakatolása, a nagy forgalom!
Mindez még semmi ahhoz az aggodalmamhoz képest, amit a főnököm viselkedése okoz. Ma, amikor fél háromkor hazaértem, szinte remegett a lábam, járás közben alig bírtam emelgetni, a kezem is szokatlanul remegett.
Eddig azt hittem, hogy csak az öregek, nagyon idős emberek kezei remegnek. Istenem, milyen terhek nehezednek még rám ezután? Már ez is sok, nagyon sok. Mit bír el egy ember? Már nem is tudok olyan vidám lenni, mint eddig.
Gyakran csak bámulok a semmibe, összerezzenek, ha megszólítanak. A semmitől is megijedek. Biztosan meglátszik rajtam a zaklatottság.

Találkoztam Icuval, a kis védőnővel. Lefogytál, rengeteg a gondod, hogy bírod? Meddig bírod? - kérdezte tőlem.
- Én is gondolkodom rajta. Az ember kibírja egy ideig. De ilyen sokáig? Pityu bátyámnak se merek szólni. Minek terheljem őt ezzel? Úgy se tudok rajta segíteni. Ki kell bírnom még egy ideig.
Ha befejeződik az akadémia, utána hazamegyek. Bent már tájékoztattak arról, hogy nem kell szabadságot kérnem, elég, ha beteget jelentek.
Aggódom azért, ha Pityu felmegy Pestre, márpedig azt hiszem, nemsokára így lesz, akkor albérletet kell keresnem, nem maradhatok egyedül egy öreg inassal. Egyik kolléganőm bútorozott szobát ajánlott, rendes családnál.
Borzadva gondolok rá, hogy egyedül maradok. Akkor kezdődik aztán az igazi árvaságom, ha teljesen magamra maradok, mert így együtt jól megvoltunk a testvéremmel.

Menjek apácának? A KEDVES NŐVÉREK arra kértek, álljak be közéjük a Ferences rendbe. Nem tudom, hogy jutott eszükbe, pont ebben a politikai helyzetben? Ki tudja, még velük is mi történhet? Nem ismerem a szabályokat, de félek, nem felelnék meg a követelményeknek.
Itthon se tudom kellő figyelemmel elvégezni, főleg a reggeli imádságomat. Ami nem valami jó jel, de hát mit tegyek? Különben fogadalom nélkül is mindig jó katolikus akarok maradni.
Ami tőlem telik, így is megteszek mindent, ezer örömmel! Ezért nem vállalhatom a zárdai életet, pedig a gondolat már fiatalabb koromban is többször felmerült bennem.
Nemrég' egyik kollégám azzal az ötlettel állt elő, hogy lépjek be a párt rendező gárdájába! Hogyne! Az pártmunka, gondoltam, egyébként az eszme, igazán távol áll tőlem! Ez futott át gondolataimban.
- É- én? Ez volt az első reagálásom. Elmagyaráztam neki, mennyire el vagyok foglalva, hogyan jutnék el még oda is?
- Ünnepség lesz az acélgyári díszteremben - folytatta a puhítást az ismerősöm, és filmre is fölveszik a részleteket, és magácska az első sorban ülne!
- Még mit nem! Gondolja, hogy ez számomra valami kecsegtető ajánlat?
Nos, ez az, hogy én bizonyos vonalon mindent megteszek, amit lehet, no de ilyet? Azt már nem!
Hétvégén nehéz napom volt. Sajnos, egyre jobban érzem, hogy nagyon fáradt vagyok, hamar kimerülök. Azt hiszem, túl sokat várnak tőlem az irodában is. Azon elmélkedtem a templomban, mennyi gondom-bajom van, ami ellen én magam hiába akarok tenni, nem tudom befolyásolni.
Bátyám sorsa is minden nap eszembe jut, hogy még mindig fogságban sínylődik. Istenem, hogy bírják ennyi ideig azt a borzalmat, amiben élnek? Nekünk még a gondolatot is nehéz elviselni, hogy ott tudjuk őket. Anyukámnak talán még a testi betegsége is ebből fakad.
Úgy érzem, már nem bírom sokáig azt a nagy iramot. Sok munka, állandó rohanás, a gondok, időnként az emberek rosszindulata, a gyárban a robot, zaj, a gépek zakatolása, a nagy forgalom... De még mindez semmi ahhoz az aggodalmamhoz képest, amit a főnököm viselkedése okoz. Ma, amikor fél háromkor hazaértem, szinte remegett a lábam, alig vártam, hogy hazaérjek.

Otthon megint egyedül maradtam. Ez az, amitől még a hátam közepe is borzong... egyedül! Fáj, szinte szaggat belülről ez a szó, ez az érzés. Összeroskadtam, a fürdőszobában, térdelve könyörögtem: miért? Ez már mindig így lesz ezután? Miért veszett el az én otthonom? Miért kellett elvesztenünk mindent, miért kellett családunknak szétesnie? Már szinte félek elmenni egy rendes, szép lakásba, ahol megmaradt minden kényelem, ahová hazamegy valaki, ahol várja a család, az ebéd, az otthon!
Eszembe jut: nekünk is "volt" otthonunk! Minden szertehullott, darabokra esett, ami szép, ami jó volt az életemben... Most itt állok egyedül az életben... Más lány "hazamegy" és készen várja minden...
És nekem? Mi vár rám? Már nincs is szép gondolatom. Egy értelmetlen káoszt látok magam körül, ez a szörnyű bizonytalanság, amit érzek magamban. Egyedül, idegenekkel körülvéve... Csak az iroda, idegenek, robot. Ez nem lehet élethivatás. Nem, nem tudom elképzelni, minden porcikám, minden csepp vérem, minden gondolatom és érzésem tiltakozik ez ellen. Mindig elkeserítenek ezek a gondolatok. Tudom, vannak nagyobb problémák is. Mindezzel tisztában vagyok, de nem tehetek róla, nem tudom magam rajta túltenni.

Augusztus 7-én, szerdán, este hatkor megint az akadémián írtam a beszédeket. Szerepeltünk a kórussal is, viszonylag jól sikerült. Néhány percnyi idő jutott rá, hogy a folyosón beszélhettem Péter atyával. Azt hittem, el se jön, mert családlátogatásokat végzett, s úgy tudom, hogy elhelyezik innen. Kért, ha elmegy, számoljak be neki néha levélben az énekkar munkájáról. Megígértem, de nagyon fogom sajnálni, ha elmenne, nekem is hiányzik majd. El se tudnám képzelni a mindig vidám, nevető kis Péter atya nélkül az énekkart és a plébániát.
Másnap Lajos gyönyörű, finom almákat hozott nekem és bátyámnak.
Ha volna egy kis cukor, sütnék süteményt. És ha anyukám itt lenne, névnapomra megint krémest készítene, mint tavaly. Olyan finomat senki más nem tud sütni. Bár őrzöm a receptjét, de én ebben nem tudnám őt utánozni.
Kicsit összeszedtem magam, jobb a közérzetem. Szégyellem magam azért, mert néha annyira elkeseredem. Időnként olyan jó lenne gyengének lenni, és vigaszra szorulni. Nem szeretek panaszkodni, leginkább csak a naplómnak sírom el bánatomat. Erről nem tudnak még a legjobb barátnőim sem, ők csak a vidám, mosolygós, erős és bátor Katót ismerik. Előfordul, hogy belül bánt és sajog valami, de nem szeretném kimutatni.
Hálaimát zengek bent a szívemben, hogy nem lesz úrrá rajtam az elkeseredés.
Minden bajt, szenvedést érdemes eltűrni, mert ezt senki más nem érezheti, amit én. Hányan vannak, akik elmennek minden szép mellett érzéketlenül; szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak. És én látok és hallok.
Meglátom és hallom a világban azt is, ami szép és jó, még ebben az árvaságban, még a mostani nyomorúságos körülmények között is.

Salgótarján, 1946. augusztus 9. péntek. Végre egy nyugalmas délután, hogy itthon lehetek. Kicsit vasaltam, aztán rendbe tettem két ruhámat. Ma kórus-próba lesz, oda készülődöm, majd megszólal a csengő.
Amikor kinyílik az ajtó, ott áll dr. K. Lajos. Behívtuk, egy ideig beszélgettünk, közben Ő érdeklődéssel figyelte Pityu bátyámat, ahogy munkálkodott az ékszerekkel. Értem jött, hogy folytassuk a beszédek írását. Ezért le kell maradnom a kórus-próbáról.
Lassan jöttünk bele a rendes kerékvágásba, mindig másra terelődött a szó. Sokat nevettünk. Érdekes. Azon csodálkoztam, ha kezébe veszi a gyorsírásfüzetemet, olyan folyékonyan olvassa vissza, mint a sajátját, pedig általában nehéz más gyorsírás-jegyzeteit felismerni. Amikor én megakadtam a saját írásomon, mindig kisegített. Sokat nevettünk ezen.
Én azonban nevetés közben érdekes megfigyeléseket tettem, miközben majd' megszakadt a szívem, mikor mondta, hogy beteg volt, ezért kellett abbahagynunk a munkát. Nagyra értékelem - saját szavaival fejezte ki: a gyötrelmet és küzdelmet. Tudom, mi játszódott le benne. Nagyon nehéz próba, amikor az embernek saját érzelmeit kell megtagadnia. Nem először vettem észre küzdelmét. Csak azt nem tudom, miért kell nekem mindig ilyen lehetetlen helyzetekbe bonyolódnom?
Tudom, semmi az egész, teljesen ártatlan dolog, csak annyit érzünk mindketten, hogy egymás mellett kellemes lenni, nagyon jól érezzük magunkat. Biztos, hogy a jó Isten is mosolyogva nézi vergődésünket: rokon lelkek találkozását! Mégis: le kell győzni a vergődést és gyötrelmet. De nehéz, nagyon nehéz. Küzdelem és harc, nappal munka, éjjel gond, fő a fejem. Borzalmas jóérzés: gondolatok és érzések harca... Este sokáig nem tudtam elaludni. Hiába, nem tehetek róla. Marcangolják lelkemet a gondolatok...
Abban az időben szombat is munkanap volt, nekünk az irodában déli egy óráig. Ma délelőtt az irodában nagyon fáradtnak, álmosnak éreztem magam. Mándoky Bandi, a fiatal mérnök, a nagyfőnök helyettese diktált egy hosszú-hosszú szöveget.
Mint mondta, éjjel négykor aludt el, ő is álmos volt, ezért nem fejeztük be a megkezdett munkát. Nagy örömömre már déli tizenkét órakor már megreggelizhettem.

Utolsó akadémiai előadás 1946. augusztus 10. péntek
BÚCSÚZÓ. Kár, hogy vége... Nagyon fog hiányozni nekem, annak ellenére, hogy nehezen tudtam rá időt szakítani. A kis-asztalon, ahol jegyzeteltem, nagy vázában gyönyörű rózsaszín szegfűcsokor pompázott.
Vajon ki tehette oda? - Mintha nem tudnám!
Biztos voltam benne, hogy érzései szerint piros virággal kedveskedett volna, de nagy nyilvánosság előtt mégsem tehette. Meghatott a figyelmessége. Olyan szép és tanulságos volt a beszédsorozat, hogy aki mindegyiken részt vett, lelkiekben nagyon sokat gazdagodott.

**-**