HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1817

Írás összesen: 45137

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

ElizabethSuzanne
2017-09-10 09:53:13

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-06-12

Szavak nélkül

A bárd ott ült a kocsma legtávolabbi, legsötétebb sarkában. Idejárt már idestova tíz éve, minden este, alkonyattól zárásig, és itta egymás után a korsó söröket. A kocsmáros békén hagyta, hiszen nem zavart senkit, sosem kötözködött, és nem is hangoskodott, csak időnként az asztalra csapva jelezte, hogy várja az újabb adagot. Amikor odakinn az utcán fellobbantak a fáklyák már várta mikor jelenik meg magas, kissé görnyedt hátú alakja. Ő maga volt az állandóság hosszú, őszbe csavarodó hajával, amit ujjnyi széles, kopott bársony szalag fogott össze. Kifényesedett bőrnadrágját ócska, de kisuvickolt csizmába tűrte, foszló hímzésű tunikája felett bőr zekét hordott, vállán átvetve pedig egy tarisznyát és a lantját. Ezeket mindig akkurátusan letette maga mellé a padra, kiszámolt egy kis kupac ezüsttallért, és már intett is valamelyik felszolgálónak, hogy hozhatja a vacsorát... és az első korsót.
Sosem rúgott be, becsülettel bírta az italt; a kocsmáros az első időkben egyszer kipróbálta mennyire és a legerősebb söréből vitetett neki, amiből a legnagyobb ivók se nagyon tudtak kettőnél többet legyűrni. Attól kezdve a bárd csak abból kért...
Szüksége volt rá, hogy felejteni tudjon...
Valaha társaival, barátaival együtt bejárták az ismert világ minden zegzugát, verekedtek különböző szörnyekkel, és szörnyetegként viselkedő humanoidokkal, de aztán a kalandok véget értek. A barátok szép lassan meghaltak, megházasodtak, vagy csupán egyszerűen meggazdagodtak. És a bárd egyedül maradt. Majd egy szép napon, amikor egy kalandozó társaság az ő egyik egykori társa ellen akarta őt beszervezni, végleg visszavonult.
Ide, ebbe a városba, ebbe a kocsmába. Sótlan, szótlan, mogorva ember lett. Már nem tudta felcsigázni se kincs, se megmentésre váró szép leány, se trónját jogosan visszafoglalni akaró herceg.
Csak ült, maga elé meredve és ivott, ivott minden este...
Bár... ez a mostani este más volt.
Már amikor beléptek a kocsmába, felfigyelt a különös kis csapatra. Egy magas, barna szakállú férfi vezette őket, féltünde szármázását félreérthetetlenül mutatták hegyes fülei. Utána, a síksági törzsek ruhájában, egy még nála is magasabb ifjú következett, gyönyörű, szőke lány kezét fogta, a leány pedig egy furcsa, több mint kétméteres, kékszínű kristálypálcát szorongatott. Nagytermetű, barbár kinézetű harcos lépkedett mögöttük, egy vörös mágusköpenyes, törékeny fiatalembert támogatva, akit rögtön a kandalló közelében álló karosszékhez kísért, és féltő gonddal ültette le. Az alkati különbségek ellenére is látszott rajtuk, hogy testvérek. Aztán egy mogorva törpe csörtetett be, nyomában egy surranóval, és leültek a többiekhez, a kandalló előtt álló asztalhoz.
A szakállas idegesen nézett körbe, felmérve a helyiséget, és a bárd megértette őt. Pont szemben voltak az ajtóval; nem a legjobb választás, de mit tehettek volna. A varázsló láthatóan nyomorult állapotban leledzett, és a leány is fázósan húzta össze magán prémes köpenyét. Szükségük volt a tűz melegére.
Vacsorája alatt a bárd csak időnként pillantott feléjük. Apró mosollyal nyugtázta, ahogy a törpe egyre mélyebben nézett a söröskorsó aljára, és a vállas, fiatal harcos habzsoló étkezését. Mindez ismerős volt számára, saját ifjúkorát idézte fel benne. Épp úgy az is, amikor a féltünde és a síkföldi beszélgetése vitatkozássá fajult. Egyre indulatosabban magyaráztak egymásnak, a leány aggódón próbálta őket csitítani, de hiába. Az útirány lehetett a nézeteltérés tárgya, mert végül a férfi mondott valamit a surranónak, mire amaz számtalan szütyői egyikéből előkapart egy térképet és szétterítette az asztalon. Annyira belemerültek a tanulmányozásába, hogy későn vették észre a nyíló ajtót és a belépő katonákat.
Annál inkább meglátták őket a belépők. Az őrmester meglepetten felkiáltott, arcán rosszindulatú vigyor terült szét, és katonáira vakkantott. Nyilvánvalóan megtalálták, akiket kerestek.
A kis csapat döbbenten nézett fel. A féltünde kardját kihúzva megkerülte a törpe székét és az asztal elé állt. A másik oldalon a síkvidéki is így tett, kedvesét egy mozdulattal maga mögé utasítva, de a leány, arcán halálos elszántsággal, két kézre fogta pálcáját és párja mellé lépett. A varázsló félrenyelte a gyógyteát, amit eddig kortyolgatott és most köhögő rohammal küzdve keresgélt tarisznyájában az anyagi komponensek között. Testvére olyan vehemensen pattant fel ültéből, ugyanazzal a lendülettel előrántva kardját, hogy felrúgta a székét. A zajra a törpe is felriadt, de lábai csak egy pillanatra bírták meg, aztán összecsuklottak, és Reorx gyermeke szégyenszemre bedőlt az asztal alá. A surranó eltűnt valamerre...
Az őrjárat tagjai harcra készen szétszóródtak a helyiségben egy gyors, bekerítő művelethez.
A bárd tudta jól, nincs semmi esélyük. A katonák többen vannak, és képzettebbek is. A kis csapatból csak a féltünde tűnt tapasztalt harcosnak, a többieknek nagyobb volt az elszántsága, mint a tudása. Ez különösen a leányon látszott, és a bárdnak tetszett ez a nőtől szokatlan viselkedés. És persze, az is, ahogy mindnyájan védeni próbálták egymást. Mintha nem csupán egy kincs felkutatására álltak volna össze, mintha valami többről lenne szó...
Úgy döntött megérdemelnek egy lehetőséget.
Miközben a fegyveresek a kalandozók felé közelítettek a bárd lassan elővette lantját. Régóta nem zenélt rajta, legalábbis közönség előtt nem, csupán otthon, a négy fal között, a saját szórakozására. Azt pedig, amit most akart játszani már több mint tíz éve nem gyakorolta. De azért még emlékezett rá. Ujjai szinte maguktól fogták le az akkordokat, és oda se figyelve, akár valami mellékes dologról lenne szó, pendítette meg a húrokat.
A következő pillanatban különös dolog történt.
A kocsmában mindenki, a bárdot és a kis bátor csapatot leszámítva, utolsó pózába merevedett.
A kocsmáros egy tálcán két tálat és egy boros kancsót egyensúlyozva tartott a konyhába, válla felett nézett vissza az ajtó felé. A katonák zord, vagy épp pimasz képpel indultak a harcba. Biztosra vették győzelmüket, őrmesterük már az aranyhajút méregette. A felszolgáló lányok egyike éppen pofon legyintette a fenekét fogdosó vendéget, a másik számlát állított ki egy idős párnak, akik el akartak menni, mielőtt elfajulnak a dolgok.
A néma csendben csak a lant varázslatos hangja hallatszott. A szakállas döbbenten nézett össze társaival, aztán mintegy vezényszóra, egyszerre tekintettek a melódia forrása felé.
A bárd rájuk mosolygott, és bólintott. A féltünde mindkettőt viszonozta, és köszönete jeléül hozzátett egy tisztelgést a karddal. Nagydarab társa esetlenül utánozta, míg a mágus műértő szemmel somolygott. Felismerte a varázslatot, csakúgy, mint a síkföldi, aki megkönnyebbült sóhajjal karolta át hálásan mosolygó kedvesét.
Ez volt a legszebb, legragyogóbb mosoly, amit a bárd valaha is látott... a szíve megdobbant tőle, mintha új erő, új remény költözött volna belé. Elragadta a hév, soha nem tapasztalt, mély átéléssel pengette a húrokat, szinte sajnálta, hogy hamarosan be kell fejeznie, de tudta, ez a fajta mágia nem tartható fenn sokáig. Fejével sürgetőleg intett hát a hátsókijárat felé, és azok értették, mire gondol.
A törékeny varázslót testvére szó szerint ölbe kapta, a fiatal pár felvette a tarisznyákat, míg vezetőjük utóvédként megvárta, hogy a ki tudja honnan, előkerült surranó eszméletre pofozza a törpét. Amint amaz morogva lábra állt - és fejébe csapta szarvakkal ékesített sisakját - rögvest a többiek után kormányozta őket. Ő ment ki utolsónak, az ajtóból még egyszer visszanézve.
Ahogy eltűnt a bárd még játszott néhány futamot, apránként változtatva a dallamon. Úgy vélte, rajta kívül senkinek nem kell emlékeznie erre a kis csapatra. És nem is fognak...
A zene lassan elhalt, a záró akkord még a levegőben visszhangzott, mialatt a bárd elpakolta lantját. Körül nézett, hogy senkinek sem fog baja esni, ha újra megmozdul, majd bólintott, és egy erőteljes mozdulattal az asztalra csapott.
Az élőkép megelevenedett.
A felszolgáló tenyere élesen csattant a kötözködő vendég arcán. A katonák felröhögtek a jelenet láttán, miközben körbe fogták a kandalló előtti asztalt, és helyet foglaltak. Csupán azt sajnálták, hogy nem sikerült ráijeszteniük kivont kardjaikkal a kocsma vendégeire, pedig az lett volna az igazán jó móka...!
A kocsmáros nyugtázta az újabb kuncsaftok érkezését, és odaszólt nekik, hogy mindjárt jön felvenni a rendelésüket.
A bárd újra az asztalra csapott. A tulaj neki is odabiccentett, majd fejének egy kurta mozdulatával utasította a másik lányt, hogy hozhatja a vendégnek következő korsót.

Ez alatt, a hátsóbejárattól elvezető sikátorban, egy különös kis csapat szedte csendben a lábát, igyekezve új kalandok, új barátok, no és mellesleg a halhatatlanság felé...

(kiegészítés M. Weis és T. Hickman Sárkánydárda Krónikáihoz; Paladine bocsássa meg nekem)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

dpanka bejegyzést írt a(z) Akkor című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Hűség című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Őszi fanyarka című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Holtomiglan holtodiglan című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Úgy hordjalak című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Johann Wolfgang Goethe:Erinnerung című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Bal- eset című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Apeva 1-4. című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Vándorszív című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Talán címmel a várólistára

sankaszka bejegyzést írt a(z) Vándorszív című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Szendrey Júlia: Öregségem / Mein Alter címmel

Dobrosi Andrea alkotást töltött fel Úgy hordjalak címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK III/8. című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Mi kommunista ifjak...MK III/6. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2017 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)