1951-ben kerültem Balassagyarmatra.
A közeli Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalatnál helyezkedtem el. Első gyermekem születése után kellő gondozását nem tudtam megoldani sem GYES, sem bölcsőde nem volt még akkor, ezért bizonytalan időre szabadságot kértem, hogy néhány hónapot gyermekemmel szüleimnél, Szirákon tölthessek. Édesapám ott, huszonnégy tanerős általános iskola igazgatója volt, akkor már ő is jó jövedelmet élvezett, náluk jó helyet találtam.
Amikor visszatértem a szabadságomból Salgótarjánba, az irodában rebesgették, hogy megszűnik a vállalat.
A hír megijesztett. Nem lesz állásom?
Olyan intézkedés történt, hogy céget összevonják a Balassagyarmaton működő Kisgép vállalattal, annak is Budapesten volt a közös felügyeleti központja.
Kötelezték a vállalat dolgozóit, köztük engem, hogy Balassagyarmatra kell mennünk a leltározással kapcsolatos munka elvégzésére egy havi időtartamra. Ezt a hírt kitörő örömmel fogadtam.
Isten segítségét véltem benne; azt jelentette számomra, hogy legalább addig ismét távol maradhatok igazi otthonomnak sohasem érzett lakhelyemtől, anyósomtól és az oda közben leköltözött kellemetlen természetű sógornőmtől, aki elhagyta a férjét és oda jött a kétszobás lakásba két kisfiúval.
Talán megszánt a jó Isten hosszú szenvedéseimért, és közbelépett?
Szerencsémre, szüleim arra az időre, amíg nem tudom megoldani a lakást, örömmel vállalták kisfiam gondozását. Először még föl se foghattam, hogy itt a szabadulás órája!

1951. Balassagyarmat egy csendes és tiszta város
EGY VERŐFÉNYES tavaszi nap délelőttjén szálltam le az autóbuszról Balassagyarmat központjában, a Tanácsháza előtt. Akkor még ott volt a távolsági autóbusz-járatok megállóhelye. Nem tudtam betelni a látvánnyal, ami fogadott: mindenütt tisztaság, a kockakővel kirakott hangulatos főút: Rákóczi fejedelem útja tele virággal, szép rendben sorakozott a sok piros muskátli az ágyásokban, az utca mindkét oldalán gondosan nyírt fák nyújtottak árnyat a korai melegben. Amerre néztem, a környező utcák is mind tisztára voltak söpörve...
Salgótarján akkor egy füstös-poros kisváros, egészségtelen levegője után nem győztem magamba szívni a friss, jó levegőt. Minden olyan más volt, óriási különbségnek tetszett, a látvány pedig egyszerűen megragadott engem. Otthonosan éreztem magam. Így ismerkedtem meg Balassagyarmattal.
Munkánk nem volt irigylésre méltó. Nagy melegben a nagy vállalat raktáraiban, palatetős padlásokon tárolt mindennemű árut, anyagot, gépet, eszközt számba kellett vennünk, majd az irodákban lajstromoztuk. Néha olyan meleg volt a palatető alatt, hogy lavórokba vizet öntve, az asztal alá tettük, s lábunkat hűsítve enyhítettük a kibírhatatlan forróságot.
Munkából visszatérve, a Bajcsy-Zsilinszky út elején a kis park melletti szálloda emeleti szobáiban pihentük ki fáradalmunkat. Ez az utca is hangulatot áraszt szépen nyírt fáival és a Spirea-bokrokkal.
Munkaidő után rendbe szedtük magunkat, majd a földszinti nagy étteremben vacsoráztunk, utána még a parkra néző erkélyen sokáig beszélgettünk, cigányzenét hallgattunk, máskor pedig sétálva ismerkedtünk a várossal.

Éreztem, a jó Isten megszánt a hosszú szenvedésért, és közbelépett? Először még föl se foghattam, hogy itt a szabadulás órája! De csak sorban, röviden vázolom, mi is történt velem abban az időben?
Marosvásárhelyen éltem szüleimmel, amikor jött a nagy VILÁGÉGÉS. Apám és fiú-testvéreimet behívták katonának, a legidősebb már a fronton teljesített szolgálatot.

Háború-front: 1944. szeptember 10-ét írtuk, mikor már oly közelről hallatszott a front moraja, ezért nem várhattunk tovább. Összecsomagolnunk, ott kellett hagynunk a kedves nagyvárosi otthont, és a legutolsó vonatszerelvénnyel, három légiriadót követően kellett elindulni a bizonytalanságba, szülőföldem, Nógrád megye felé. Hiába menekültünk, a front utolért bennünket. Egy kicsiny faluban, Kisbárkányban éltük át a háború borzalmait.
Amikor végre, annyira csendesedett a helyzet, hogy közlekedni lehetett, bátyámmal Salgótarjánba költöztem, ott fejeztem be Marosvásárhelyen a megkezdett középiskolát. Igyekeztem munkát vállalni, mert a háború alatt még a vonatra föladott útipoggyászaink is odavesztek; nem folytathattam tanulmányaimat elképzelésem szerint a képzőművészeti főiskolán. Két évig félcipőben és tavaszi-kabátban fagyoskodtam télen.
Leltározás alatt a két cég közös budapesti vezetősége részéről többen tartózkodtak a vállalatnál, irányították az összevonás munkálatait. Közülük többen már ismerőseim voltak, velük Salgótarjánban többször találkoztam a vállalatnál.

Megbeszélésre hívtak az elnöki irodára.
Gondolkodtam, miért hívhatnak engem? Mikor beléptem, udvariasan leültek, és hamarosan közölték velem, hogy eddigi munkámmal elégedettek; felajánlották, hogy átvesznek a balassagyarmati részleghez, ahol a kötbérezéssel kapcsolatos munkát, és az általános levelezést bízzák rám.
Megköszöntem ajánlatukat, és némi gondolkodási időt kértem, hogy családi ügyeimet rendezhessem a megváltozott körülményekhez. Azonban magamban már aznap este eldöntöttem, hogy vállalom. Ujjongtam örömömben! Talán most jobbra fordulhat sorsom, és örökre megszabadulok Salgótarjántól és attól a háztól, ahol nem találtam nyugalmat.
Elhatároztam, hogy férjemet is válaszút elé állítom. Döntse el, hogy marad-e az anyjával, vagy ha ide jönne, csak úgy, ha azonnal elhelyezkedik valahol, biztos állásban.
Ugyanis a korábbi munkahelyén B-listára került, utána kerékpár üzletet nyitott, de később megtudtam, hogy azt a Budapesthez közel lakó nővére alapította, ami nem sok jövedelmet hozott, aminek általam ismert oka is volt. Egyelőre azonban nem említettem neki a cég ajánlatát, majd csak akkor szólok, amikor már biztos lesz az áthelyezésem, ami nekem egyre jobban tetszett.

Útviszonyok.
Legközelebbi hétvégén, vonattal indultam Balassagyarmatról Szirákra, hogy láthassam kicsi fiamat és szüleimet. Nógrádkövesdnél kellett átszállnom vonatról autóbuszra. Na, nem valami kényelmes autóbuszra kell gondolni, hanem ahogy akkor nevezték, "fakaruszra," értsd: ponyvával letakart nyitott teherautó, amelynek platójára körben fapadokat helyeztek ülés céljára.
Szűkös volt, nem elég az utasoknak, ezért azok, akik oly szerencsések voltak, hogy eme kemény kényelemben részesülhettek, még örülhettek is. Akiknek nem jutott a padon hely, azok tántoroghattak egész úton egyik ülő embertől, vagy emberről a másikra, avagy valaki ölébe, netán a padlóra.

El lehet képzelni, micsoda "kényelmet" jelentett ilyen jármű-alkalmatosságon utazni, akarom mondani, rázkódni, mivel ennek rugózata egyáltalában nem erre a célra lett megkonstruálva, és az akkori utakról nem is tudom, milyen jelzőket lehetne zengedezni, amelyeken a háború okozta óriási gödrök, meg kiálló kövek még fokozták az utazóközönség utazás alatti gyönyörűségét.
Egyszóval: majd' kirázta lelkünket az utazás Nógrádkövesdtől Szirákig.

Milyen érdekes az élet? Amikor valaki úgy érzi, hogy most már minden összeomlott, mikor már nem érez semmiféle reményt, hogy ebből a mélységből valaha is kijut, történik valami, vagy valakkel találkozik, és egyszerre megoldódik a legnagyobb gondja.
Diákkorom óta kedvenc idézetem, Ady verssorai jutottak eszembe: "Mikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten!"
Isten segítségét éreztem, hogy a sötét reménytelenség után ismét megvilágosodott előttem minden, a megoldhatatlannak látszó problémáknak egyszerre lett vége.
Vége lett? Na, ez még egyáltalában nem biztos!

Itt akarok élni.
AMIKOR konkrét formában döntés született átvételemről, azonnal bútorozott szobát kerestem. Előbb a Petőfi utcában, egy szép kertes családi házban béreltem szobát, melynek ablakai a Hősök terére nyíltak. A szépen rendezett kis parkból hajnalonként behallatszott a madarak csiripelése, - élveztem a csendet és nyugalmat, a tiszta levegőt.
Később a céghez közelebb, a csendes Teleki Pál utcai kertes házban kaptam szobát, ahol sokáig laktam, egészen addig, amíg jó sorsom megajándékozott egy végleges, nevemre kiutalt lakással.
Időközben a szükséges holmit Salgótarjánból igyekeztem áthozatni Balassagyarmatra, mivel bőven volt mindre hely, ahová elhelyeztem.
El se tudtam képzelni, miért gondolta anyósom, hogy a különféle edényeket, lábasokat, a kis fürösztő teknőt és egyebet saját céljaimra vásároltam; patáliát csapott, mert azt hihette, hogy otthagyok neki mindent, amit a cégtől vásároltam.
Fanyalogva fogadta azt az elhatározásomat, hogy átköltözünk Balassagyarmatra, végül belátta, hogy sógornőm ottléte óta abban a házban, teljesen lehetetlenné vált valamennyiünk együttes élete.

Balassagyarmat - akkor.
Hova csöppentem? Az új, a kommunizmus szellemétől harsogó fellegvárból, Kis-Moszkvából (abban az időben a salgótarjániak előszeretettel így emlegették), most egy csöndes, alvó kisvárosban ébredtem reggelenként. A város békés és nyugodt, sok ház romos, falakon még lyukak emlékeztetik a járókelőt a háború okozta sebekre, károkra.
A város közepén, a korabeli híres-szép zsinagóga, (a jelenlegi piac helyén) romokban hevert. Piac még nem volt, az Óváros kövezetén zajlottak a különféle vásárlások.
Itt mégis minden más, mint Salgótarjánban, ahol életemből majdnem hat évet eltöltöttem, mégsem éreztem soha otthonomnak. Hiába tartják városnak, hiába lakják talán többen Salgótarjánt zömében oda ingázó bányászok és gyári munkásokat beleszámítva, mégis egy "piszkos lebuj városka (Lásd: Utasi Ágnes, Gergely András, Becskeházi Attila: KISVÁROSI ELIT c. kötetében. Kiadta MTA Politikai Tudományok Intézete, 1996. évben. 140. oldal.)
A város központjában is csak földszintes, jellegtelen régi épületek állnak, szinte semmi városias jellege nincs.
Olyan volt, mint egy elhanyagolt falu. Balassagyarmat lakossága akkor még, alig érte el a tizenkétezret, az emberek itt mégis egészen mások, még a romos épületek is kulturáltságot, patinát sugároznak. Meglátszik rajta, hogy "Nógrád megye legnagyobb múltú települése. A mezővárosi rangot követően volt nagyközség, rendezett város, majd, 1929-1950 között megyei székhely. 1950-től ezt a rangot átvette Salgótarján, mivel a megyeszékhelyet áttették. Utána járási jogú város lett Balassagyarmat.

Jelenleg a város ismét szeretné átvenni a megyeszékhely jellegét, mivel több lényeges hivatal: a Megyei Bíróság, a Megyei Ügyészség, a Földhivatal, a Megyei Múzeum nem került át Salgótarjánba, mert itt továbbra is a korabeli patinás épületeiben működnek. A Megyeháza is itt van, ahol hivatalok, s a nagytermében színház van, a lakossága is szaporodott, míg Salgótarján korabeli bányászváros lakossága lecsökkent, elvesztette megyei jellegét.

**-**