HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1866

Írás összesen: 48400

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-06-28

Múlt és jövő között

3.rész
február17. - szerda - Donát

Sándor atya óvatosan becsukta a 12/B szoba ajtaját. Szívesen végezte a szolgálatot, de néha kicsit fárasztotta. "Ez az idős asszony is - csóválta a fejét - többet mesélt a lánykoráról, mint arról, hogy mit is akar meggyónni." A nővér is észrevette a mozdulatot. Tökéletesen értette a papot, Franciska néni nem könnyű eset. Szerencsére az atya minden szerda délelőtt, a kórházi mise után, végig látogatja a nem mozgatható betegeket. Utána néhány napig a személyzetnek kevesebb gondja van.
Az idős pap megállt a jobb hátsó szoba ablaka előtt. Törékeny alkatú, fiatal leány feküdt odabent, akiről rögtön eszébe jutott, amit hétfő esti látogatója mondott: ‚Alig húsz éves, fiatal nő, és most ott fekszik csövek és vezetékek között.' Szinte hallotta a fiatalember bánattal teli hangját. "Ez nem lehet véletlen... - gondolta - A Szent Ferenchez ez a legközelebbi kórház."
- Ugye milyen szomorú...? - riasztotta fel töprengéséből egy részvéttel teli női hang. Az ápolónő állt mellette. - Ilyen fiatalon, ilyen állapotban...
- Bizony elszomorító... - értett egyet szomorkásan az atya. - Senki sem tudhatja, hogy mi az Úr szándéka... - Aztán gondolatnyi szünet után megkérdezte - Mióta van itt?
A nővér töprengés nélkül válaszolt:
- Hétfő reggel.
- Látogatja valaki? - "Istenem bocsáss meg nekem, de most már kíváncsi vagyok, hogy jól gondolom-e."
- Aznap este itt volt az anyja, tegnap meg a testvére. Legalább is azt hiszem, ők voltak... Hasonlítottak rá... - futó mosoly jelent meg a nő arcán, amitől kedvesebbnek látszott - De van valaki, aki minden nap eljön, ma reggel is itt volt. Egy fiatalember...
- Egy fiatalember? - kérdezett vissza az atya.
Lehetett valami él a hangjában, mert az asszony kicsit megbántottan felelt:
- Nincs abban semmi rossz... Szegényke, olyan szomorú, amikor bejön... és még szomorúbb, amikor kimegy... - sóhajtott egy nagyot. - Azt hiszem, itt dolgozik a kórházban - vonta meg a vállát, - olyan ismerős...
Sándor atya most már egész biztos volt abban, hogy az ágyban fekvő lány múltkori vendégének kedvese. Nem az a címlapra kívánkozó szépség, ez kétségtelen, de kedves arcában, karcsú alakjában volt valami természetes báj, ami érthetővé tette, hogy miért szereti őt a férfi.
- Imádkozni fogok érte... - mondta csendesen.

Úgy félórával később a lift puhán és zajtalanul állt meg a harmadikon. Először egy idősebb nő szállt ki belőle, aztán Edit óvakodott elő. Nem szívesen jött vissza, olyan ciki lett volna, ha valaki felismeri. Ezért változtatott kissé a külsején. Szolidabb lett a szemfestés, elhagyta a fülkarikákat, és kevésbé feltűnő ruházatot húzott. Farmert, pulóvert, és bakancs helyett csizmát.
Az elmúlt napon sokat töprengett azon, amit a doki mondott. Végül arra jutott, hogy csupán kitalálta azt a lányt, vagy ha mégis létezik, akkor csak úgy csinált, mintha fontos lenne neki. "Valami újabb pszicho trükk..."- gondolta, és úgy döntött leleplezi.
A 12-es előtt egy kicsit tétovázott. "Mi van, hogyha ismerős a nővér? - sóhajtott egy nagyot.
Mindegy... ha már itt vagyok..." - és benyitott.
Vadidegen nő ült odabenn, és kíváncsian nézett rá. Most először nem látta a külseje keltette meghökkenést egy másik ember arcán.
- Jó napot! - köszönt. Meg se kellett játszania a tétovaságot, tényleg nem tudta, mit mondjon. - Az autóbalesetes lány... unokahúga vagyok... Most jöttem vidékről... - hülyén hangzott, de a nővér megértőn elmosolyodott.
- Jó napot! A "C" szobához menjen...
Edit magán érezte a tekintetét, ahogy odament és megállt a plexi ablak előtt.
Ott volt a lány. "Hát... tényleg létezik... Ő lenne a doktor barátnője...? Hihetetlennek tűnik, valahogy nem illik hozzá. Túlságosan egyszerűnek és túl szolidnak látszik egy olyan férfihoz, mint ő. Bár, mindig is hamar alkotok véleményt az emberekről." Arra gondolt, megkérdezi a nővért, hátha ő tud valamit, de ahogy mozdult volna, odabenn a szobában valami sípolni kezdett. A szeme sarkából látta, hogy az ápolónő máris reagál. Egy pillantást vet a számítógép monitorjára, "egerészik" egyet, és már megy is be a beteghez.
Edit őt figyelve meglátta az egyik készüléken villogni az ›Apnoe alarm‹ jelzést. "›Légzés leállás‹ ez semmi jót nem jelent. - gondolta és félve húzódott arrébb. - Hol van a többi...?" - de akkor már hallotta is a rohanást a folyosón.
Az apró szoba hirtelen megtelt emberekkel. Edit sápadtan és riadtan nézte őket. Először ki akart menni, de aztán elbűvölte a nyüzsgés. Hiába akarta kívülállóként szemlélni a történéseket, hiába mondogatta magának, hogy olyan minden, mint a TV-ben, egyszerűen tudta, a zsigereiben érezte, hogy ez most nem film, hanem a valóság. Itt, ebben a pillanatban valóban egy ember életéről van szó. Önmagát is meglepve aggódott a lányért, pedig látta, hogy mindenki tudja a feladatát és teszi a dolgát. Vezényszavak, érthetetlen kifejezések röpködtek, különböző műszerek és egyebek kerültek elő, olyan hatást keltve mintha épp valami varázslat, vagy egy ősi szertartás zajlana...
Az egész kb. 6-8 percig tartott, aztán szép lassan kiürült a helyiség, az orvosok és az ápolók elégedetten távoztak. Csak az eredeti nővér és egy doktornő maradt. Meg persze a lány, szájában most már lélegeztető tubus...
A doktornő kifelé jövet észrevette Editet. Odament hozzá és kedvesen megkérdezte:
- A kisasszony kicsoda?
Udvariasságától Edit úgy meglepődött, hogy elfelejtette mit mondott, amikor bejött:
- Engem Reinhalt doktor küldött... - hebegte.
Meglepetésére az asszony elmosolyodott. Visszanézett a betegre, aztán újra rá, és így felelt:
- Akkor menjen vissza a doktorhoz, és mondja meg neki, hogy most már jól van. Leállt ugyan a légzése, de a veszély elmúlt, nem kell aggódnia... -
Barátian átkarolta Edit vállát - a lány szinte megmerevedett a gesztustól - és miközben ki-felé kormányozta a szobából, folytatta:
- ...és hadd adjak egy jó tanácsot: ha egy doktor kér valamit, nem kell azonnal ugrani. Előbb nyugodtan öltözzön át...
"Jé! Vajon kinek néz ez engem?" - csodálkozott magában a lány, de hangosan csak azt felelte:
- Jó, köszönöm...
A doktornő látta, hogy zavarban van, és úgy hitte azt is tudja, hogy miért. Kötelességének érezte, hogy megnyugtassa.
- Ne féljen - mondta neki - legközelebb már nem fogja ennyire megviselni... - és megpaskolta a kezét. - Még biztos találkozunk... - s ezzel otthagyta a lányt.
Edit kissé bambán állt a folyosón. Egyszerre több dolog is kavargott benne. "Mégis a doki barátnője... Akkor is lehetek valaki, ha nem öltözködöm kihívóan...? Rögtön valami gyakornok félének látszom...? Vajon milyen mély a kapcsolatuk...?" Egyik kérdésre sem tudta a választ, de mindegyiken érdemes lesz töprengenie.
Nem is lifttel, hanem lépcsőn ment le a földszintre. Még akkor is ezeken rágódott, amikor kivette a dzsekijét a ruhatárból.




- Cicc, cicc, cicc! Samu! Hol lehet már megint ez a fránya macska! - Sándor atya fázósan topogott a parókia teraszán, egy tálkányi macskaeledellel a kezében. Előre ment a korlátig, kinézett a kertbe és fülelt, de nem látott és nem hallott semmit. "Na, jó. Majd ha éhes leszel, előkerülsz." Óvatosan lehajolt, lerakta a tálat a kövezetre, aztán épp oly vigyázva kiegyenesedett. Keze már a kilincsen volt, amikor észrevette az első hópelyheket. Töprengve megállt. "Még túl kicsi ahhoz, hogy kint maradjon ilyen időben. A végén megázik és megfázik, Celza nővér pedig, leharapja a fülem." Sóhajtva visszalépett az előszobába, belebújt a kabátjába, cipőjébe, fejébe csapta a kalapját és kiballagott a kertbe.
Végig sétált a kapuhoz vezető úton, fürkészte a bokrok alját, szólongatta a macskát, de hiába, nem került elő. "Pedig már egészen megszerettem. Helyes, okos kis jószág. Szó szerint le-szólított a kórház kerítése mellett." A kapuhoz érve kilesett az utcára. Ott sem volt a macska. Csak ugyanazok a kocsik álltak, szinte ugyanott, egyet kivéve. A gesztenyefa alatt egy öreg, sötétkék, csapott hátú, Volkswagen 1600-as parkolt. Sándor atya meg is nézte magának, hisz ritkán látni manapság ilyen régi autót. A gazdája vigyázhatott rá, nagyon jó állapotban volt. Ahogy visszaindult lépteket hallott, de egy emberét, nem állatét, így nem is foglalkozott vele.
A terasznál járt, amikor megütötte a fülét valami ismerős:
- Jól van, persze, én is szeretlek. Az atya jó ember, biztos befogadnak...
Először nem tudta hová tenni a melegséggel teli, barátságos hangot, de aztán rájött: a múltkori látogatója! Csodálkozva fordult meg. Tényleg a fiatalember állt odakint. Ugyanaz a kabát volt rajta, fekete haján már felszaporodtak a hópelyhek, a kezében pedig egy barna-fehér, cirmos kismacskát tartott. Hozzá beszélt, őt cirógatta, a kölyök ott tipródott a karján, pofácskáját próbálta a férfi arcához dörgölni. Az ismeretlen felkapta a fejét, hogy elkerülje a "puszit" és meglátta a papot.
- Jó estét, atyám! - köszönt - Befogadna egy kóbor lelket?
- Neked is jó estét, fiam! - indult a kapu felé Sándor atya, és elővette a kulcsot - Már egyszer befogadtam, de mindig újra elkóborol... - kaput nyitott, - Örülök, hogy újra látlak - pillantott vendégére, miközben megsimogatta a cica fejét.
Az állatka feldorombolt, és még jobban a fiatal férfihoz bújt, aki kissé zavartan válaszolt:
- Épp csak erre jártam... Megláttam a templomot... és amikor leállítottam a kocsit meghallottam a nyávogást... - ezzel felemelte a macskát, hogy átadja, de az bizony tizennyolc karommal kapaszkodott a kabátjába.
- Jól érzi magát nálad - jegyezte meg csendesen a pap. Elszomorította, hogy még mindig ott látja a bánatot és a fájdalmat a fekete szemekben. Felületes szemlélő talán észre sem venné, de ő tudta mit keressen...
Az idegen nem szólt semmit, csak próbálta óvatosan lefejteni magáról az apró praclikat. Aminek az lett a vége, hogy a macska fújva, morogva tiltakozni kezdett.
- Úgy látszik, maradni akar... - mondta az atya barátságosan - Gyere, hozd csak be, már várja a vacsorája...
- Egy pillanat... - szólt látogatója, és fél kézzel tartva a cirmost, a másikkal belekotort a kabát zsebébe. Rövid keresgélés után előhalászott egy kulcscsomót, amiről egy autóriasztó távkapcsolója lógott. Félig az utca túloldala felé fordulva megnyomta a szerkentyű gombját, mire a sötétkék 1600-as felcsipogott és felvillantotta a lámpáit.
- Nem hittem volna, hogy a tied - lepődött meg Sándor atya.
- Hűséges típus vagyok - vonta meg vállát a férfi, majd elgondolkozva hozzátette - Apámnak is ilyen autója volt...- és tekintete egy gondolatnyi időre a távolba révedt, mint aki csak most értett meg valami fontosat. Megrázta a fejét, elhessegetve a futó gondolatot, és belépett a kapun. Megvárta, amíg a másik becsukja, és csak utána kérdezte:
- Az anyja, a testvérei...?
- Nem tudom - válaszolt az atya, - úgy csapódott hozzám... Még nagyon kicsi volt, biztos valami történt velük...
- Szóval te is árva vagy... - súgta a fiatalember halkan s kissé szomorkásan a cicának, és kedvesen végig simított a hátán.
Az idős férfi meghallotta a mondatot és eltöprengett rajta, amíg az épülethez értek. "Lehetséges, lenne hogy ő is... hogy akaratlanul is elárulta magát...?"
A teraszra érve a vendég észrevette a tálkát és leguggolt, hogy a kölyök leugorhasson, de a cicának esze ágában se volt elhagyni kényelmes, jó kis helyét. A gyengéd noszogatásra pedig sértődött miaúval válaszolt.
Az idős pap egyre jobban csodálkozott. A kis kandúr még senkivel sem volt ilyen barátságos, senkit sem fogadott ilyen hamar a bizalmába. Őt is inkább hazáig követte, nem engedte meg neki, hogy felvegye. "Most meg...- csóválta meg a fejét - mintha azt akarná, hogy bejöjjön a házba... " - Ami, tulajdonképpen, nem is volt ellenére, hiszen be kellett, hogy vallja magának, kíváncsi volt erre az emberre, a történetére, és még mindig úgy érezte, hogy meg kell próbálnia segíteni neki. Holott nem is ismerte... és ettől a dolog még furcsább lett.
- Szerintem, fázik idekint - szólalt meg az ismeretlen, miközben a macskát simogatva felállt. Úgy tűnt, nem siet; mintha szeretett volna elmondani valamit, de nem tudja, hogy hogyan fogjon hozzá. Olyan embernek látszott, aki magától és magáról nem szívesen beszél...
- Szerintem is - értett egyet Sándor atya, és úgy döntött, hogy él a lehetőséggel - odabenn jobb lesz neki... - és ajtót nyitott, hogy beengedje őket.




A vörösesszőke, harmincas évei elején járó, teltkarcsú fiatalasszony határozott, energikus mozdulatokkal tette tisztába a pelenkázón fekvő kisfiát. Az első gyerekes anyákra jellemző tétovaság nélkül emelte fel a lábait, hogy bekenje a popsiját. A gyerek a maga részéről élvezte a dolgot, nagyokat kacagott, és próbálta elérni a krémes tégely tetejét. Amikor újra vízszintesbe került anyjára mosolygott, és mondott valamit a saját nyelvén.
- Igen, igen - viszonozta a mosolyt Zsuzsa, - én is nagyon szeretlek... - Előre hajolt és puszit nyomott a kicsi hasára. Frufruja előre hullt, a kisfiú kihasználta az alkalmat és jó erősen megrántotta.
- Aú! -jajdult fel a nő félig játékosan, félig komolyan - Zolika, ez anyának fáj! - és gyengéd, de határozott mozdulattal kiszabadította magát. - Nem szabad! - fenyegette meg fiát, aki ezen is jót nevetett.
Zsuzsa is jókedvű volt, dudorászva fejezte be a pelenkázást. Ráadta Zolikára a hálózsákot, aztán óvatosan felemelte, és a kiságyba fektette.
- Így ni, legkisebb "Juhász" legény... Most már tessék aludni. Apát majd beküldöm hozzád. - mondta halkan. Odaadta a kisfiúnak az alvós pelust - amit a gyerek rögtön el is kezdte szopogatni - és megsimogatta szőke fürtjeit.
Az érkező autó hangjára felkapta a fejét. Hallgatózott. Igen, ez a férje kocsija! Elmosolyodott: "Péter sose hiszi el, hogy megismerem a motorjáról az autónkat. Pedig tudhatná, nincs ebben semmi csoda, mindkét bátyám motorversenyző..."
- Már itt is van - szólt oda a gyereknek, aki "pá-pá"-t intett. Visszaintett neki és kiment Péter elé, az előszobába.

Mire leért a tetőtérből Péter már levetette a kabátját, épp a papucsába bújt bele.
- Szia! - köszönt a lépcsőn lelépdelő asszonynak.
- Szia! - felelt Zsuzsa. Odament hozzá, megfogta a férfi nyakában levő sálat, és futó puszit adott az arcára. - Mi újság odabenn?
- Semmi változás. Zolika?
- Most fektettem le. Már másodszor. Tisztába kellett tennem... Tényleg - jutott eszébe - Te is szólhatnál anyádnak, hogy ne rakjon tartósítószert Zolika püréibe... Rám nem hallgat...
- Ugyan, egy kicsit meghajtotta...
- Egy kicsit...? - húzta fel az orrát durcásan a nő - Cseréltél te már pelenkát, amikor... - megrázta a fejét - Na nem, kedves uram, legközelebb te csinálod... - bökött a férfi mellére - Majd meglátjuk, mit szólsz ahhoz a "kicsihez"... - ezzel királynői mozdulattal felszegte a fejét és menni akart, de férje megfogta a kezét:
- Jól van, majd én csinálom - csitította, belemenve a játékba. - Inkább azt mond meg mi lesz a vacsora?
- Hááát...! - kezdte felesége - Nem is tudom, hogy ezek után megérdemled-e az igazi Majorféle pörköltöt... - évődött kedvesen és aranybarna szemében huncut fények gyúltak.
Péter is mosolygott. Közelebb húzta magához Zsuzsát és átölelte:
- Jó hogy itt vagy... - mondta lágyan és hirtelen elkomolyodott - Nagyon jó... - s szabad kezével megfogva a nő állát, szájon csókolta...




Mindkét férfi az éppen az utolsó falatokat eltüntető cicát figyelte. Az idősebbik a konyhaasztalnál állt, újságpapírt terített rá és zöldségeket pakolt ki egy szatyorból. A fiatalabb a kandúr mellett guggolt, és fogta a tálat, mert a kölyök nagy igyekezetében folyton arrébb tolta.
- Neked aztán van étvágyad - mondta épp - Szép nagy macska leszel... jó nagyok a tappancsaid. Te leszel a környék főkandúrja - simogatta meg, - igaz? A nagynénémnek mindig volt macskája...
Sándor atya csak a fejét csóválta "Másról beszél, mint amiről szeretne..." - ezért úgy döntött, hogy elébe megy:
- Hogy van...?
A fiatalember rögtön értette. Arcáról eltűnt a mosoly, hangja elkomorodott:
- Rosszabbul... Most már gépek lélegeztetik...
- Rendbe fog jönni... egész biztos...
- Igen... biztos... Csak az a fura, - tette hozzá halkabban - hogy pont én hiszek benne a legkevésbé... amikor nekem kéne a legjobban... - elhallgatott, és egy hosszú pillanatig csak meredt maga elé, aztán hirtelen felállt:
- Azt hiszem, - kezdte, de az atya a szavába vágott:
- Ha már itt vagy segíthetnél nekem. Gulyást szeretnék főzni - mutatott végig az asztalon - ha- mis gulyást, persze, de fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá.
Látogatója felhúzta a szemöldökét, de nem szólt rá semmit. Nagyon jól tudta, hogy a másik mit is csinál, ezért belemenve a játékba, csak azt kérdezte:
- És a házvezetőnője?
- Celza nővér? - kérdezett vissza a pap - Ő nincs itthon. Az unokaöccse felesége most szül. Ez az első gyerek, és hamarabb jött, mint várták. - magyarázott, miközben kést és tálakat vett elő - Elment, hogy segítsen nekik, nem volt ideje főzni sem. Én meg... - nézett a férfira - tudod fiam, nem szeretem a kész ételeket. Látod, elkényelmesedtem - düllesztette ki egy kicsit a hasát - nagyon hozzá szoktam a házi koszthoz - és örömmel nyugtázta, hogy vendége elmosolyodott kis monológjától.
- Szívesen segítek - mondta az idegen, miközben levette a kabátját és a zakóját - de meg kell, hogy mondjam bátor ember maga, atyám - és mivel házigazdája kérdőn pillantott fel rá, folytatta - beinvitál a házába, a segítségem kéri, pedig... semmit sem tud rólam...
- Ez így igaz - bólogatott Sándor atya krumpli hámozás közben - még a nevedet sem tudom. De - intett fejével a mosakodó macska felé, - hogyha ez az apró állatka megbízik benned, akkor én sem adhatok kevesebbet... - várt egy kicsit, aztán hozzátette - Engem Sándor atyának hívnak...
A fiatal férfi egy darabig hallgatagon pucolta a sárgarépát, aztán:
- Krisztián... - mondta csendesen - Reinhalt Krisztián...
- És persze doktor... - jegyezte meg az atya.
- Azt már úgy is tudja - jött a válasz.
- Szerény vagy, fiam, és nem túl bőbeszédű...
Krisztián lélekben megvonta a vállát:
- Nem szoktam hozzá, hogy sokat beszéljek. Általában én hallgatok másokat...
Csend ereszkedett közéjük. Tették a dolgukat. A megtisztított és felaprított zöldség egy tálba gyűlt, az atya fazekat vett elő, margarint tett bele és a tűzhelyre tette. Úgy tűnt a társalgás elakadt, aztán mégis eszébe jutott valami:
- Krisztián...! - sóhajtott fel önkéntelenül - Ilyen névvel illene hívőnek lenned...
Az orvos elgondolkozva nézett rá, értette a célzást. "Vajon mivel fog járni, ha bővebben kifejtem a véleményem?" Nem egyszer bonyolódott már teológiai vitába egy-két betegével, és most nem sok kedve volt hasonlóhoz. Végül mégis úgy döntött, hogy belekezd:
- Amit a múltkor mondtam... már mint, hogy nem hiszek Istenben, azt nem egészen úgy gondoltam...
Sándor atya amolyan ‚tudtam előre' mosollyal tekintett rá, és ez akkor sem tűnt el az arcáról, amikor Krisz folytatta:
- Nem hiszek egy olyan ember formájú istenségben, mint a monoteista vallások. Ugyanakkor hiszek a Mindenség teremtő erejében, amely mindenhol jelen van, élőben és élettelenben egyaránt...
Az idős pap buzgón bólogatott a hagymapirítás közben:
- Vagyis a buddhista szemlélet áll hozzád közelebb - majd látva a másik arcán a meglepetést, somolyogva hozzátette - Ismerni kell az ellenfeleinket... Egyébként - fűzte tovább - mindig is úgy éreztem, hogy a buddhizmus magára hagyja az embereket. Nincs bűnbocsánat, nincs büntetés csak a reinkarnáció által...
- A büntetést mindenki saját magára szabja ki a következő életével - felelt Krisztián gondolkodás nélkül - a megbocsátást pedig nem Istentől, hanem a másik embertől várom...
- Már ha képes rá... - mélázott el az atya, és felöntötte a leves alapot.
- Ez az ő karmája... - hangzott a felelet. - A bűn pedig, amit elkövettem ellene az enyém...
Krisz hirtelen lerakta a kést, amivel eddig a zöldséget vágta. Olyan erővel tört rá a felismerés, hogy szinte beleszédült, meg kellett kapaszkodnia a mosogatóban.
- Nekem kell vele megbirkóznom, együtt élnem... - suttogta.
Sándor atya is észrevette, hogy valami nincs rendben:
- Mi a baj, fiam? - lépett oda hozzá.
- Minden... - mondta halkan, és lehajtotta a fejét - Én is hibás vagyok abban, ami Vikivel történt... hogyha nem száll ki a kocsiból... - nagyot sóhajtott - De késésben voltunk... és olyan aranyos volt - az emléktől elmosolyodott - ...azt mondta, ő már úgyis elkésett, neki mindegy, hogy mikor ér be, de ne késsek el én is. Tudja, hogy milyen vacak érzés várni az orvosra. Én meg beleegyeztem... hagytam, hogy elmenjen...
Behunyta a szemét és látta maga előtt a lányt, ahogy visszafordul és integet, mielőtt eltűnne az aluljáróban. Hiába dudált mögötte egy másik autós, megvárta, amíg lemegy a lépcsőn...
- Nem a te hibád... - próbálta vigasztalni a pap, de az emlék szinte égette:
- Közvetlenül nem, de közvetve... - eszébe jutott más is - Ráadásul az is miattam volt, hogy késtünk... Nem tudtam parancsolni magamnak... - "Hogy is mondjam el egy papnak?!" - a vágyaimnak... - már alig lehetett hallani a hangját. Érződött rajta, hogy a könnyeivel küzd...
Az atya megrendülten hallgatott. Erre igazán nem lehet mit mondani. Illetve csak egyet: nem engedheti, hogy bűntudata legyen az érzései miatt.
- Szeretitek egymást... - tette kezét a fiatal férfi vállára - nincs ebben semmi rossz...
Krisztián meglepetten tekintett rá:
- Ezt épp ön mondja? Egy pap? Azt hittem, hogy...
- Hogy majd prédikációt tartok az erkölcsös életről? - kérdezett vissza Sándor atya és ingatta a fejét. - Ma már egy pap is gondolkodhat másképp, főleg, ha látja, hogy a fiatalok szerelmesek... Amúgy pedig... - révedt el egy pillanatra - még emlékszem rá, milyen érzés. Én is voltam fiatal... és nem voltam mindig pap...- majd egy kis szünet után hozzá tette - Láttam Őt ma délelőtt, gyönyörű teremtés...
- Nem is ismeri...
- A mise után mindig meglátogatom az ágyhoz kötött betegeket. Az intenzíven is... Az a fekete hajú, fiatal lány, csak a te Viktóriád lehet...
- Nem az enyém - suttogta megindultan Krisz, - nem birtoklom Őt... csak szeretem... Fél éve, hogy elmondtam Neki, Ő pedig nem csak elfogadta, hanem viszonozta is az érzéseimet...
Elcsuklott a hangja, de sikerült visszatartani a könnyeit és folytatta:
- Ajándékot kaptam tőle... olyat, amit miden nő csak egyszer adhat... és csak egyetlen férfinak... és most úgy érzem, nem érdemeltem meg... Nem tudtam megvédeni... és... - nem bírta tovább és sírva fakadt - Szeretnék, de... nem tudok hinni, remélni, hogy meg fog gyógyulni... érzem, hogy egyre távolabb kerül tőlem... minden órával, minden perccel...
"Őrület, de tényleg érzem..." - gondolta döbbenten. Most jött rá, hogy ugyanezt érezte hétfő reggel, csak sokkal enyhébben, mielőtt megszólalt volna a mobil, és ma délelőtt is... "Valami történni fog, megint. Valami sokkal rosszabb." - s elfogta a rémület. Igazából, mióta először együtt voltak Vikivel, az első közös éjszakájuk óta... érzett valami szokatlant. Mintha ismerné a lány érzéseit. Azt hitte, hogy ez a szerelem hatása, és ez lényegében igaz is volt, de most már kezdte sejteni, hogy itt többről van szó...
Sándor atya még sosem volt ilyen helyzetben. Vigasztalt már megcsalt, elhagyott embereket, gyászolókat, de ez most teljesen más volt. Mit tegyen, amikor valaki előre megérzi a rosszat? Mert a fiatal pszichológus őszinteségében egy percig sem kételkedett.
- Krisztián... - fogta meg a kezét - attól, hogy így érzed, nem biztos, hogy meg is történik...
- Jó magának, atyám, - felelt szomorúan Krisz - a hite segíti... - már nem sírt, de, ahogy a pap felé fordult, jól látszott szemében a bánat - Olyan, mintha a parton állnék... Ő pedig egy hajóban ülne, amit egyre messzebb sodornak az áramlatok - elhallgatott, tekintete elrévedt. Próbálta megfogalmazni, amit ő maga sem értett egészen. - Tudom, hogy vihar közeledik, nagy, sötét felhők, de nem tudom Őt figyelmeztetni... és félek... féltem Őt... de semmit sem tehetek... Közeledik elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul... Be kell mennem Hozzá... - jött rá, bármennyire is fél attól, ami történhet. "Igen, ha mellette vagyok, segíthetek, talán meg is tudom akadályozni, hogy..." - Vele kell lennem...
- Most? - csodálkozott a pap - De hisz...
- Nincs időm elmagyarázni - vágott szavába a doktor. Egész izgatott lett a lehetőségtől. - Köszönöm, hogy meghallgatott - fogta össze egy pillanatra a két öreg kezet, - de mennem kell... És mielőtt az atya bármit is mondhatott volna, összeszedte a holmiját és elviharzott.




Péter egy pohár sör társaságában elgondolkozva üldögélt az étkezőasztalnál. Forgatta kezében a poharat és bámulta az előtte levő tányéron heverő csirkecsontokat.
Zsuzsa a mosogató mellől figyelte. Férje csak akkor szokott ilyen lenni, amikor valami gondja van. És most sejteni vélte azt is, hogy mi az.
- Hogy van Viki? - kérdezte és elvette a tányért.
Péter fel se nézett, úgy válaszolt:
- Lélegeztetni kell... De nem is ez a baj... - kiitta a maradék sört - nem túl valószínű, hogy rendbe fog jönni...
"Milyen hülye megfogalmazás... - gondolta keserűen - Mondjuk ki kereken: nem hiszek abban, hogy túléli..." - hangosan felsóhajtott:
- És nem tudom, hogy mondjam meg Krisztiánnak...
- Valamit majd csak kitalálsz... - mondta együttérzőn a felesége, de a sebész rázta a fejét:
- Bárki másnak igen, de neki nem... Nem tudok neki hazudni... még "kegyes hazugságot" se.
Megborzongott a fekete szemek pillantásának emlékétől.
- Nem merek a szemébe nézni... úgy érzem, belém lát...
Zsuzsa megtörölte a kezét és odament hozzá. Beletúrt göndör fürtjeibe és hagyta, hogy a férfi átölelje. Péter felnézett rá, úgy folytatta, a nő aranybarna szemeiből merítve erőt:
- Ezért inkább kerülöm... ami elég vicces, mert elvileg most többet kéne találkoznunk, hiszen minden szabad percét az intenzíven tölti... Előbb-utóbb nagyon feltűnő lesz... és rá fog majd kérdezni... de, hogy mit fogok mondani neki... - hallgatott el komoran.
- Apámnak is remekül tudtál hazudni - jegyezte meg a nő, megcirógatva az arcát - "Nem Major úr, nincs itt a lánya." - utánozta a férfi hangját - Emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem - felelt férje kedvesen és hálásan - és arra is emlékszem, hogy milyen képet vágott, amikor az esküvőnkön megmondtam neki, hogy mégis velem voltál...
- Pedig megígérted, hogy nem teszed! - fenyegette meg játékosan az asszony.
Próbált szabadulni, mintha csak haragudna, de Péter nem hagyta. Felállt a székről és most ő simított végig a vörös hajon:
- Csak az erőszaknak engedtem - mondta "drámai" hangon, mire Zsuzsa elnevette magát:
- Hát, igen... a két bátyámnak nem lehet ellenállni...
- Nem bizony - értett egyet a férfi - és Neked sem nagyon... ez biztos családi vonás - s eltökélten újra magához ölelte. "Ma estére meg akarok feledkezni a kórházról..."




Amint beült a kocsiba, Krisztiánt elfogta a fáradtság, ami nem volt meglepő, tekintve, hogy az elmúlt néhány napban alig aludt valamit. Próbált nem törődni vele, de csak nehezen tudta nyitva tartani a szemét. Így pedig nem fog tudni vezetni. Behunyta a szemét, hogy egy már többször is bevált meditációs technikát alkalmazzon, amivel pár perc alatt ki tudja pihenni magát annyira, hogy bírja még néhány órán át. Most azonban rosszul mérte fel erőtartalékait. Amint lecsukódtak a szempillái, szinte azonnal elnyomta az álom.
Észre sem vette, hogy a kis kandúr követte őt. A nyitva maradt kocsiajtón át felkapaszkodott az ölébe és addig ügyeskedett, amíg először csak a fejét, majd a hátát is sikerült a férfi tenyere alá fúrnia. Akkor elégedetten dorombolni s dagasztani kezdett.
Krisztián álmában elmosolyodott. A selymes bundát fekete hajnak, az apró mancsokat karcsú női ujjaknak képzelte.
Aludt és álmodott.

Otthon volt, a saját lakásában, a saját ágyában. Ébren feküdt, Viki ott aludt mellette, össze- gömbölyödve, hátával hozzá simult, feje az ő egyik karján pihent. Gyengéden kisimított egy tincset a kedves arcból s gyönyörködve nézte a lágy, egyszerre kislányos és nőies vonásokat. Boldog volt, hogy Vele lehet, szíve tele volt szerelemmel. Halkan a nevét suttogta. Azt a nevet, amit ő adott Neki, amit csak ők ketten ismertek, ahogy csak a legintimebb pillanatokban szólította:
- Csillagocska...
Alig lehetett hallani a hangját, Viki mégis felébredt. Felé fordult, elmosolyodott és felnyitotta a szemét. Azokat a csodálatos zöld szemeket! Olyan tűzzel ragyogtak, mint két csillag, és oly mélyek voltak, hogy Krisz, ahányszor csak belenézett mindig úgy érezte, mintha szédülne. Úgy vélte, semmi sem lehet szebb annál, mint, mikor kedvese felébredve rátekint. Csak egy. Egyetlen egy. Amikor Viki a gyönyör extázisát éli át a karjai között.

A kórház folyosóin az éjszakai fények égtek. Most éppen csend volt és nyugalom, még az intenzív osztályon is.
A 12/C-ben azonban lassú változás készült. Az EKG monitorján mintha egyre ritkábban, és egyre lassuló ütemben vonultak volna végig a szinusz hullámok, mintha századmásodpercek- kel, de megnőtt volna az egyes hangjelzések közti idő.
A változás közeledett a kritikus ponthoz...

...és az álom a változással változott.
Krisztián arra ébredt, hogy Viki éppen felkelni készül. A karjánál fogva visszahúzta.
- Hová mész? - kérdezte álmosan.
A lány mosolyogva nézett rá.
- El kell mennem - mondta kedvesen - Nem maradhatok tovább...
- Miért nem? Mi olyan fontos?
- Várnak rám... - és kihúzta a kezét a férfiéból. Krisz felült az ágyon és újra megfogta. Egyenesen a szemébe nézett, de Viki nem viszonozta, félre nézett.
- Viki, hová készülsz?
- Valahová... - mondta tétován és továbbra sem tekintett rá - ahová Te nem jöhetsz velem...
- Miről beszélsz...? - a férfi érezte, hogy elfogja a félelem.
- Mennem kell... engedj...- kérlelte a lány.
A szoba egyik falán hirtelen egy ajtó tárult fel. Az ajtón túl pedig feneketlen sötétség. Ijesztően és fenyegetően gomolygott. Hideg légáramlat süvített be a szobába.
- Kérlek, Krisz... eressz...
- Oda...?! - kiáltott fel Krisztián. Még soha életében nem félt ennyire, és érezte, hogy Viki is reszket - Soha! - s közelebb húzta őt magához - Nem engedlek...
- Krisz..., kedvesem... nem érted - szerelmese majdhogynem sírt - nem akarok menni..., de muszáj... - és most már tényleg könnyek gördültek végig az arcán. Krisztián lecsókolta őket s derékig érő haját simogatva, meghatottan súgta:
- Nem félj, kicsim, nem lesz semmi baj... - de ő maga sem hitt benne igazán, s ahogy Viki egész szorosan hozzábújt, érezte, hogy milyen riadtan ver a lány szíve.
A sötétségből egy testetlen, hideg hang szólt:
- Viktória...
És a formátlan gomolygásból két pászma vált le s indult el feléjük, lassan alakot öltve.
Krisz döbbenten ismerte fel őket: "Apa... anya...? Vagy talán nem is...?"
A két alak még mindig változott. A bátyja és a nővére...! Egyszerre látta őket olyannak, mint utoljára, és olyannak, amilyennek sohasem láthatta: felnőttnek...
Odaértek hozzájuk, és ő rémülten érezte, hogy karjai lehullnak Vikiről. Tehetetlen volt. Valami ismeretlen erő megbénította, sem mozdulni, sem szólni nem tudott.
- Gyere...! - hangzott fel újra a hang - Itt az idő...
A lány megborzongott tőle. Mennie kell! Lágyan megcirógatta a férfi arcát, megérintette az ajkát. Zöld szemeiben mélységes bánat.
- Édes, drága Krisztián... nagyon szeretlek... ne felejts el...
- Nem... - Nem akarta elengedni, de nem volt választása. Dermedten nézte, ahogy kedvese lelép a padlóra és elindul az ajtó felé, majd félúton megáll és visszafordul. Egy reményteli pillanatig azt hitte, hogy visszajön hozzá; látta, hogy ajkai hangtalanul a nevét formálják.
- Csillagocska... - válaszolt Neki, és Viki elmosolyodott, kezét feléje nyújtotta, de ekkor a két árnyalak megragadta a karjainál fogva s húzni kezdte az ajtóhoz, a sötétségbe... a semmibe...

A parókia konyháján Sándor atya töprengve kavargatta a levest. Krisztiánra gondolt. Neki is lehetne egy ilyen korú fia. Sőt! "Lehet, hogy van is... vagy csak volt... Ki tudja?" Rég nem jutott eszébe az a harminc évvel ezelőtti dubrovniki nyár... és Mileva... Mileva! Milyen szép volt a barna hajával és a nagy, csodálkozó barna szemeivel...! Mire megtudta, hogy terhes, addigra a lány családja már mindent elintézett. Férjhez adták egy tizenöt évvel idősebb kereskedőhöz, pedig ő is elvette volna. Sosem tudta meg, hogy Mileva miért nem írt neki. Ha feleségül veheti, nem lépett volna be a rendbe. Egy darabig hallott róla kósza híreket, az utolsó az volt, hogy a férjével és a fiával Srebrenicába költözött. Aztán kitört a délszláv-háború s nem jött több hír... A fia, aki talán az övé is... "Pont belesett abba a korba... Istenem!" Sokkal jobb volt úgy gondolni rá, hogy a gyerekkel sikerült átjönnie Magyarországra. Egy bolond pillanatig az is eszébe jutott: mi lenne, ha épp Krisztián lenne az...? De aztán el is hessegette, nem érdemelt ki ekkora kegyet az Úrtól. Valószínűbb, hogy ők sem élték túl... Azon a napon mindig imádkozik értük...
- Nyaúú! Nyaúú! - hallatszott kintről halkan a keserves nyávogás. Majd karmok kaparászása.
Az idős pap a fakanállal kitámasztotta a fedőt és kiment az előszobába. A kaparó zaj felerősödött.
- Nahát - mondta az atya, miközben ajtót nyitott, - ilyen hideg van odakinn...
Meglepetésére azonban Samu nem rohant be. Pont ellenkezőleg, a kapu felé iramodott. Félúton megállt és visszanézett, aztán rohant tovább, kiugorva a kerítésen.
Sándor atya a tekintetével követte őt, amíg lehetett, és megrökönyödve látta, hogy az old-timer még mindig ott áll a gesztenyefa alatt. Az utcai lámpák fényében az is látszott, hogy az ajtaja nyitva és ül benne valaki... Gyorsan magára kanyarította a kabátját és kisietett.




Krisztián ernyedten ült a kormány mögött, szeme csukva, hátracsukló fejét jobbra-balra vetette, összefüggéstelenül motyogott, keze, lába időnként megrándult. Nem csoda, hogy a cica megijedt, még most sem mert odamenni a kocsihoz, csak állt előtte felborzolt szőrrel.
Sándor atyának nem voltak ilyen aggályai. Ahogy csak telt tőle, odarohant hozzá, épp időben. A fiatal férfi tiltakozón felkiáltott, teste összerándult, kis híján kiesett a Volkswagenből. Az atya elkapta a vállánál fogva és megrázta:
- Krisztián, ébredj...! - de nem volt hatása. - Ez csak egy rossz álom... - győzködte, mialatt egyszerre próbálta az autóban tartani és felébreszteni. Elég nehézen ment...
- Csillagocska... - mormogta Krisz, kezét beverte a sebváltóba, de ettől sem ébredt fel.
A papot szíven ütötte az előbbi szó, most már semmi kétsége sem volt. Párszor pofon legyintette a férfit:
- Csak egy álom... Ébredj, fiam! - és újabb néhány pofon csattant, már kissé keményebben, de még mindig nem fájón, - Krisz, gyerünk! Csak álmodsz...
- Nem... - riadt fel végre a másik - ez nem álom... ez most történik... - szeméből sütött a félelem - Viki... - suttogta, s érezte, hogy kiszárad a torka és a szíve elszorul - meg fog halni...
Az idős férfi döbbenten és hitetlenkedve meredt rá:
- Fiam... ez...
- Haldoklik... - ragadta meg a pap kezét - érzem... - Becsukta a szemét: valóban érezte! Viki félt... és... mintha hívná őt... - Vele kell lennem...
- Nem fiam, nem mész sehova... - tiltakozott az atya s próbálta őt az ülésben tartani, de Krisz erősebb volt és fiatalabb, sikerült felállnia.
El akarta tolni magától Isten szolgáját, de ekkor a gondolatai közé hasított a lány szívszorító kiáltása, olyan erővel, hogy lábai megrogytak és a kocsi ajtajába kapaszkodva térdre esett.
Sándor atya riadtan kapott utána és térdelt le mellé:
- Mi a baj, fiam?
- Nem tudom... - suttogta Krisz. Érezte, hogy elsápad és kiveri a víz, mintha az előbbi álmot ébren is átélné. A szíve egyre őrültebben vert. Az autó oldalának dőlve lecsúszott a hóba.
Tudta, hogy a pap ott van mellette, hogy megtámasztja a testét, és valahonnan a távolból a hangját is hallotta:
- Krisztián... maradj ébren...
- Nem tudok... - próbált válaszolni, de fogalma sem volt, hogy tényleg kimondta-e, vagy csak akarta. Rémisztő gyorsasággal látása is beszűkült, először két oldalt lett sötét minden, aztán, mintha egy csőbe nézett volna, majd az egész egyetlen ponttá zsugorodott és végül... tudata belehullt a sötétségbe...
- Jézusom... - fohászkodott csendesen Sándor atya. Rémült volt és elkeseredett, elképzelni se tudta, hogy mi történik fiatal barátjával - mert már annak érezte őt - ráadásul nekidőlő teste egyre nehezebbé vált. Közelről látva az arcát tudta jól, hogy a sápadtság, a fenn akadt szemek, a szétnyíló, fakó ajkak, a lassuló légzés semmi jót sem ígérnek.
Megfogta a kezét, hogy kitapintsa a pulzust, de nem találta. Most már istenigazában megijedt.
- Krisztián... ne tedd ezt velem... hallod? - szólongatta, mialatt kapkodó ujjakkal kigombolta a férfi ingét. A mellkasára szorította a tenyerét: Krisz szíve, ha gyengén is, de vert.
- Hál' istennek... - sóhajtott fel kicsit megkönnyebbülten.
Belemarkolt maga mellett a hóba és erőteljesen dörzsölni kezdte vele a társa arcát és nyakát.

Krisztián tudata vékony szálon levő parányi szikraként létezett a sötét űrben. Nem tudta, hol van, és azt sem, hogy miért és hogyan került ide. Tulajdonképpen arról se volt fogalma, hogy ő maga kicsoda. Csak azt tudta, hogy létezik...
Körbe fordult - már amennyire bármilyen mozgás értelmezhető egy irányok nélküli világban - és észrevett egy másik szikrát. Ugyanúgy lebegett a semmiben, mint ő... azaz mégsem... Semmilyen szál sem kötődött hozzá. Érezte, hogy ez így nem jó, oda akart menni hozzá, hogy segítsen, de ahelyett, hogy közeledett volna, inkább távolodott... Vagy csak a másik lett egyre halványabb...?
Elfogta a rémület. Ennek nem kéne így lennie... Próbált közelebb jutni hozzá, de sehogyse sikerült. Egyre jobban félt és aggódott. Tudta, hogy ez így nem jó, így rossz vége lesz... Valaminek történnie kéne... valaminek, amitől a rossz jóra fordul, és aztán... történt is...
Egy fényes szál tűnt fel a semmiből és indult a másik szikra felé. Amikor elérte, mintha hozzátapadt volna és aztán... lassan egész lassan... húzni kezdte a kiinduló pontja felé...
Félelem lassan elcsitult... most már minden rendben lesz... most már távozhat...

Sándor atya érzékelte, ahogy a fiatalember szívverése s lélegzése erősödik. A szín is kezdett visszatérni az arcába.
- Édes fiam... - szólította és nagy örömére ezúttal válasz is jött:
- Itt vagyok... - hallotta a halk hangot, és egy gyenge, de határozott szorítást érzett a kezén.
- Mi történt veled?
- Fogalmam sincs... - felelt tétován Krisz. Valójában volt valami halvány sejtése, de... még nem volt benne biztos... Csak egyet tudott, hogy...- Viki... meghalt... - behunyta a szemét, még most is borzongott tőle. Az egész nagyon rémisztő volt, főleg, hogy emlékezett minden érzésre. - de visszahozták... most újra él... - "Ki tudja meddig?"- gondolta hozzá. Még mindig félt, a veszély még nem múlt el, s mégis... mindezek ellenére jó volt biztosan tudni, hogy kedvese életben van. Ezt olyan tisztán érezte, mintha ott állna mellette.
- És te jobban vagy? - aggódott a pap. Csak most tudatosult benne, hogy Krisztián keze jéghideg, míg a teste tűzforró, mintha lázas lenne. Látszott rajta, hogy megviselte, amit átélt, bármi is volt az.
- Talán... Fázom és... - a doktor nyelt egy nagyot - hányingerem van... - és már hajolt is előre, öklendezve. Semmi sem jött ki belőle, de most már egész testében reszketett. Nyomorultul érezte magát.
- Itt nem maradhatunk - mondta együttérzőn az atya. - Bemegyünk a házba - folytatta, miközben segített társának felállni - hívok egy taxit és beviszlek a kórházba.
- Ne... csak azt ne - tiltakozott Krisz. "Más sem hiányzik, mint, hogy így lássanak..." A büszkesége már így is romokban hevert. "Még azt hinnék, hogy bevettem valamit..." - A taxi az jöhet, de inkább hazamegyek...
- Arról szó sem lehet. Ilyen állapotban nem maradhatsz egyedül... - mondta ellentmondást nem tűrően Sándor atya. - Akkor már inkább... - folytatta, miközben a ház felé mentek, de a fiatal férfi nem figyelt rá, a saját gondolataival volt elfoglalva.
Az előbbi hányinger nyomra vezette. Egyszer átélt már hasonlót, még elsőéves egyetemista- ként. "Az az őrült házibuli... - emlékezett vissza - akkor jöttem rá, hogy képes vagyok ráerőltetni az akaratomat másokra." Egy durva provokációra reagált így, teljesen ösztönösen alkalmazva elméje korábban nem is sejtett erejét. Azután is épp így rosszul lett. Valószínűleg most is egy újabb mentális képessége aktivizálódott. "Vajon hány van még..." - töprengett, de gondolatait megakasztotta a pap kérdése:
- ...nos, mit szólsz hozzá?
- Hát, nem is tudom - felelt bizonytalanul. Fogalma sem volt, hogy miről is van szó. Körül- nézett: már a teraszon voltak, az atya pedig válaszra várva tekintett rá. - Ne haragudjon, de nem figyeltem... - vallotta be.
- Azt mondtam - ismételte idősebb társa, - hogy elalhatsz az egykori segédlelkészi szobában.
- Nem fogadhatom el... nem tudnám mivel viszonozni...
- A másik lehetőség a kórház. Nos?
A pszichológus minden fáradtsága ellenére elmosolyodott:
- Atyám, maga zsarol engem...
- Ha nincs más... Egyébként pedig - tette hozzá a pap és ajtót nyitott, - ha már a viszonzásnál tartunk... Szerezhetnél a templomnak egy orgonistát... Biztos sok embert ismersz...
- Orgonistát...? - rökönyödött meg Krisztián. "Ilyen nincs. Ez nem lehet igaz."
Az atya nem vette észre az arcára kiülő meglepetést, tovább szőtte a szót:
- Már vagy egy hónapja nincs senki, aki játszana rajta és hamarosan itt a húsvét. Hogy nézne ki egy ünnepi mise orgonaszó nélkül...?
- Lehet, hogy tudok valakit... de régen játszott utoljára és nem igazán ismeri a liturgiát - válaszolt tétován a doktor.
- Az nem baj. Feri bácsinak is mindig odaadtam a szöveget, amit elmondok. Beleírtam, hogy mikor mit játsszon.
- Az se baj, ha egy kicsit a megszokottól eltérő zene lesz?
Sándor atya most már kíváncsian pillantott rá. "Ez a sok kérdés... Hmm. Egy kicsit gyanús."- de nem szólt rá semmit. Inkább folytatta:
- Ha nem lesz nagyon más, akkor nem bánom, jöhet. Legalább a vasárnapokra kéne valaki. Fizetni, sajnos, nem tudok, de szívesen látjuk ebédre a mise után. Celza nővér nagyon jól főz. Jobban, mint én - mondta hamiskás mosollyal az idős férfi. - Áll az alku?
Krisztián csak bólintott. "Erre szokták mondani, hogy a sors keze... Vagy Istené..."

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Őszikék című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Búcsúzás Te Kedves című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Édesanya Májusa című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Nyírfák alatt című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Átfontad a szívünket című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Én láttam ŐKET! című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hogy mi maradt...? című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Átfontad a szívünket című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Átfontad a szívünket című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Ó, apám! című alkotáshoz

Zagyvapart bejegyzést írt a(z) Miért írok megtörtént eseményeket? című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)