Útra készülődve


Minden évben megjelent a rákszűrésen. Nem merte kihagyni, a rettegés a daganattól erősebb volt mindennél. Ebben az évben gyakran érezte, hogy feszül a melle, és forrósága a nyakáig lüktet. Félt, nagyon félt, hogy a családi örökség hozzá is ellátogat. Anyját rosszindulatú daganattal operálták. Két hónappal később, mint a nagynénjét. Azóta már egyikük sem él. Anyjának húga él ugyan, de mell nélkül.

Az idei vizsgálaton már túl van, az eredményre kell várnia. Ez a várakozás kegyetlen. Ül a kényelmetlen műanyag széken, érzi, hogy gyomrában a kő növekszik, nehezedik, elhatalmasodik rajta a klausztrofóbia, elfogy a levegő, ami megmarad, az is fojtogat.
Fejét hátrahajtva kizárja magából a várót, a várakozókat.

Otthon van, vacsorát készít. Az ünnepélyesre terített asztalra teszi az ételt, a gyertyákat meggyújtva kínálja a fiúkat. Nézi, milyen jó étvággyal esznek. Úgy elmerülnek az ízek élvezetében, hogy észre sem veszik, hogy ő nem vesz magához egy falatot sem. A kicsinek tűnik fel először, hogy anyjának üres a tányérja. A kérdő tekintetre egy lemondó intés a válasz. Értik egymás jelbeszédét. A csend tovább mélyül, szinte kínossá válik. Ekkor kezdi meg elmondani azt, amit már órák óta formálgat magában. Hadar. Szavai, úgy véli, üresen koppannak, pedig súlyuk, az van. Tonnányi.
- A mai, egy fajta búcsúvacsora. Ilyen, ilyen formában nem lesz több. Ma voltam orvosnál. Amitől rettegtem, bekövetkezett. Megvan a csomóm nekem is. Még nem fáj, még nincs baj. - reagál a nagyobbik fiú ijedt felszisszenésére. - Csak azt akarom mondani, hogy én nem vállalom. - mondja ki hirtelen, és úgy érzi, hogy most egy hatalmas tehertől szabadul meg.
- De ma már gyógyítható, kezelhető a rák! - ugrik fel a kisebbik fiú, és úgy öleli anyját, mintha így megvédhetné.
- Igen, igazad van, Gyógyítható egyes esetekben. De én nem vállalom. Láttam anyám heroikus küzdelmét a fájdalommal, a halállal. Nem tudom, mi volt számára nehezebb: elrejteni előlünk a kínlódást, vagy elviselni azt. Én nem akarom, hogy a fájdalom uralkodjon rajtam. Feladom. Előre feladom. Akkor fogok elmenni, ha érzem, hogy itt az idő. De akkor elmegyek. Magamtól. Önként.
Nyomatékként még bólogat is a fejével. Aki ismeri, az tudja, hogy az asztalra rakott ökölbe szorított kéz kemény elhatározást takar. Mindenki tudja róla, hogy makacsságában megingathatatlan. Látható, hogy már döntött.
Nézi, hogy fia férfiasan félrefordul, úgy törli ki szeméből a könnyet, hogy senki ne vegye észre. De ő látja, és a lelkébe vág a gyerek könnye. Ezek a könnyek erősítik meg elhatározásában. Nem akarja, hogy fiainak fájjon az ő fájdalma.
- Ne sírj, kisfiam. - öleli magához a gyereket. - Ez nem holnap lesz. Nem is holnapután. Csak azt akarom, hogy tudjátok. És azt is, hogy szeretlek benneteket.


- Asszonyom! Asszonyom! - riasztja fel az asszisztensnő hangja. - Erre az évre megnyugodhat. A lelete negatív.
- Köszönöm. - rebegi, és szinte szaladva hagyja el a várót.

Siet. Dolga van. Ünnepi vacsorát készít a családnak.