Elmondom nekem mit ér,
ha csendben kitárul szívem,
túlzás nélkül megelégszem,
ha a mindenség belefér.
Lehet együtt a lesz, a van, a volt,
meghitt otthon, zegzugos vadon,
nyakamban nyűg, nehéz járom,
telhetetlen tűzben lángolás.
Úton útfélen rossz évek
hívatlanul mellém szegődtek,
a nyűgös öröm nem bírta soká
az út porát, nem cipelte
a megfeszített perceket,
álmában sem ismerte fel,
hogy útitársam lehetne,
lehetne elégedett velem.
Kétségbeestem, fájni születtem?
Üldöző rossz évek utolértek,
irtanám a gyűlölt fájdalom
minden apró kis gyökerét
mint a földben a tarack
kiirthatatlan.
Elmondom mégis mit ér az élet
ha csendcsepp ragyogja be
hajnaltájt fohászom,
ha áldást oszt az ég,
lázban ég egy apró semmiség.
Nekem gyönyörűség
a nyíló vadvirág bársonya,
ilyen lehetett anyám keze.
Mit szólna most apám, ha látna
csak egy aprócska levele
vagyok virágzó akácfának,
megelégszem annak illatával,
mit szólna, ha növekedne bennem
a gaz, szívem salakja
kincse lenne minden kárhozatnak,
akkor kiborítaná a tele pohárból
a csendnek cseppjeit.