HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 6

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49036

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2017-07-15

múlt és jövő között

8.rész
február 22. - hétfő - Gerzson, Zétény

Miután barátja elment, Krisztián valóban lefeküdt pihenni, és végül sikerült is elaludnia. Bár sokat nem ért vele, furcsa, zavaros álmai voltak, mint mostanában mindig. Egyáltalán nem csodálkozott, amikor néhány óra múltán felébredt. Akkor már hétfő volt. Feküdt a kanapén, próbált újra álomba merülni, de nem sikerült. Inkább megkísérelte felidézni mindazt, amit a klinikai halál állapotában átélt, de hiába... Ami akkor tisztának és világosan érthetőnek tűnt, mostanra teljesen összezavarodott. Csak egyet tudott biztosan: nem akarja elveszíteni Viktóriát... Fura módon minél bizonyosabbá vált, hogy ez fog történni, annál makacsabbul hitt abban, hogy lehet tenni valamit, hogy van valami megoldás. Így hitte, mert hinni akarta... Nem tudta, nem akarta elfogadni a tényeket, minden idegszála tiltakozott ellene.
- Te vagy az én kedvesem - suttogta a sötétbe. - Te vagy az, akit keresek, mióta erre a világra jöttem, akit keresek időn és téren át, mióta ez a Mindenség létezik... Te vagy az, akit szeretni születtem - idézte a szavakat, amelyeket egykor kedvesének mondott - és, akiért meghalnom érdemes... Csak szeretni tudlak... csak Téged tudlak szeretni... Veled akarok lenni...! - tört ki belőle hangosan, ahogy a szavak felidézték az emlékeit.
Maga előtt látta Viktóriát, olyan kedvesnek és vidámnak, gyönyörűnek és szenvedélyesnek amilyen mindig is volt. Szinte hallotta a hangját, a nevetését, ujjai érezni vélték bársonyos bő- rét... Tudta, hogy nem vezet semmi jóra, hogyha így kínozza magát, de olyan jó volt elképzelni, hogy ott van vele. Hogy testük ölelkezve összesimul, csókolják, simogatják egymást és eljön az édes pillanat, amikor a lány teste ívben az övéhez feszül és... És ekkor villámként hasított belé a gondolat, hogy mindezt valószínűleg soha többé nem élheti át...
- Nem! - kiáltott fel kétségbeesetten és a teste szinte görcsbe rándult. - Nem lehet... - s rátört a félelem, hogy elveszíti Őt, örökre... "Mellette kell lennem - döntötte el, - amíg csak lehet... ha már Vele nem lehetek..." - ezzel határozott mozdulattal felkelt és elhagyta a szobát.

A kórház folyosóin ilyentájt jóformán csak az ügyeletes személyzet járkált, és néhány beteg, akik valamiért nem tudtak aludni. Krisztiánt senki sem állította meg, senki sem kérdezte, kit vagy mit keres itt. Fogalma sem volt arról, hogy az emberek nem veszik őt észre. Azt tudta, hogy, ha akar, észrevét-len tud maradni, de azt nem, hogy ez a képessége akkor is működik, amikor nem akaratlagosan használja.
A második emelet magasságában húzódó átjárón végigmenve már a 'D' épületben volt. Most jóval elővigyázatosabban nyitott be a 12-be, mint este. Nem érdekelte, hogy ott van e a nővér, vagy bárki más, egyenesen a 'C' szobához ment.
Mostanra gyötrő vágya elcsitult s apránként átváltozott csendesen sóvárgó, szelíd szeretetté. Leült az ágy szélére és kezébe fogta a lány kezét, elfogódottan cirógatta az ujjait, a tenyerét. Viki arcára pillantva nem látta a sápadtságát, sem a fején levő kötést, sem a lélegeztetőt, sem- mit a műszerek és berendezések közül, csak a kedves vonásokat...
- Tudom, hogy nem hallod, amit mondok... - mondta halkan - bár lehet, hogy igen... remélem, hogy igen... - elhallgatott, hogy erőt s bátorságot gyűjtsön ahhoz, amit el akart mondani.
Másik kezével kinyúlt és lágyan megsimogatta szerelme arcát. Azelőtt ennyi is elég volt, hogy a lány felébredjen... most a pillája sem rezdült...
- Bocsáss meg nekem... - suttogta megtörten a férfi - azt hittem, tudok segíteni... nem ezt akartam... nem így... - és ő maga sem tudta, hogy csupán a tegnap estére érti, vagy az egész, elmúlt hat hónapra. - Majdnem megöltelek... nem tudom, hogy hogyan tehettem ilyet... bocsáss meg... kérlek...
Könnyek gyűltek a szemébe, de észre sem vette.
- Tudnom, éreznem kellett volna... - s hangjából szomorúság és fájdalom csendült - Gőgös voltam... öntelt mód magabiztos... de szeretlek... nem akarlak elveszíteni... - s egy könny- csepp a lány kezére hullt. - Igen... én sem vagyok különb, én is épp olyan önző vagyok, mint más férfi, mert... mert szükségem van Rád... - szakadt ki belőle - egyedül csak Rád... senki másra... édes kicsikém... - Lehajtotta a fejét és behunyta a szemét.

Az ápolónő nem sokkal Krisztián után jött vissza a szobába. Éjszakánként három-négy szoba is jut egy-egy nővérre, ő is épp a 10-ben volt, amikor a férfi bement Vikihez. Most, ahogy a helyére ment, meghallotta a halk hangot. Önkéntelenül is odanézett és összeszorult a szíve. Megismerte a fiatal orvost, már sokszor látta itt. És mint mindenki az osztályon, ő is tudta, hogy mi fog holnap történni. Sajnálta mindkettejüket. Leült az asztalhoz, próbált a monitorokra koncentrálni, de azokon nem sok látni való akadt. Akaratlanul is a férfire figyelt.
Krisztián fájó szívvel nézett újra kedvesére. Gyönyörűnek látta most is. A legszebbnek a világon. Egész közel hajolt hozzá, szinte összeért az arcuk:
- Amíg nem jöttél, amíg nem ismertelek, jól elvoltam egyedül - mondta csendesen, - de most már nem... Nem akarok többé egyedül lenni, többé már nem... - elszorult a torka. - Most, hogy tudom milyen érzés, amikor van egy társam, aki elfogad, aki szeret... akit szerethetek... Mert az vagy, a társam, a párom... - simogatta az arcát, a haját. - A legdrágább, az egyetlen kincsem... a legfontosabb... Miattad, érted élek, a Te szereteted fénye és melege tart életben... - Nem érezte, hogy ezek nagy szavak lennének, komolyan gondolta. - Tudom, hogy ez nagy teher, ezért nem is mondtam soha... csak most, amikor nem hallhatod - próbálta visszatartani a könnyeit. - Bár... talán... talán mégis... és ha meghallod és megérted, akkor visszajössz... Mert, tudod, félek a magánytól... - vallotta be egész halkan. - Veled akarok lenni... mindig... csak Veled... Ne hagyj el, kérlek... - nem tudta, hogy sír, de ha tudja, sem érdekelte volna. - Nem akarlak elveszíteni... nem akarok újra veszíteni... Maradj velem... - már alig lehetett hallani a hangját és érteni, hogy mit mond - Gyere vissza hozzám... kérlek... - s fejét mély sóhajjal a lányé mellé hajtotta.
Soha nem érzett fájdalom dúlt a lelkében, a szívében, és ő megadta magát neki. Most, hogy itt volt vele, csak erősödött benne az érzés, hogy nem veszítheti el Őt. Senkit sem szeretett még ennyire.
- Szeretlek... - súgta gyengéden. Lehunyta a szemét és érezte, hogy rátör a fáradtság, hisz napok óta alig pihent. Nem akart itt elaludni, de... milyen furcsa is az emberi természet - vagy talán nem is...?
Most, hogy maga mellett tudhatta kedvesét, érezhette teste melegét, Krisztián lassan meg- nyugodott; és, ahogy hallgatta a szívmonitor meg a lélegeztető hangját, a kényelmetlen testhelyzet ellenére, szinte egyik pillanatról a másikra mély álomba merült. Aludt, s végre nem álmodott semmi felkavarót. Csak aludt, arcán boldog mosollyal; egyik karja a fejénél, a másik gyengéden, a vezetékekre és egyebekre vigyázva, óvatosan, a derekánál ölelte Viktóriát.




Löfflinger az órájára nézett: ¾9, akár indulhat is, hisz kilencre jönnek a vendégek. "Vendégek...! - gondolta - Hogy is van? Váradié a telek, amire ez az egész épült, Makropülosz pedig a pénzt adja, ami működteti... és azé az alapítványé az épület, aminek szintén a görög az elnöke. De mégis, itt és most ők a vendégek..." Tehát illő, hogy eléjük menjen. Elvigyorodott. Annak a szerencsétlen Vlasitsnak, a mostani főigazgatónak, nincs érzéke az ilyen finomságokhoz. Valószínűleg most is szépen a tárgyaló-ban várja őket, ahogy mindig. Eszébe sem jut, hogy mennyi mindenről lehet szót ejteni, szépen finoman, amíg a lift felér...
Vetett magára egy pillantást a tükörben, és roppant elégedett volt a látvánnyal. "Ezért leszek én az új főigazgató, amint nyugdíjba megy, nem pedig az a vizesnyolcas Hóri." - húzta ki magát és még egy kicsit vizes kézzel eligazgatta a haját, mielőtt kiment volna a mosdóból.
Az irodában felvette a zakóját - valódi Armani, egyenesen Párizsból - zsebre dugta a cigarettatárcát - ő maga nem dohányzik, de Makropülosz igen, ráadásul valami piszok erőset - és indult, hogy újabb 'jópontokat' szerezzen.

Az iroda előtérben Kamilla felnézett az ajtónyitásra. Főnöke ma reggel határozottan jobban nézett ki, mint pénteken... Somolygott magában, ahogy felidézte, milyen érdeklődéssel hallgatták a történetet a lányok a titkárságon. Csak az új lány, akit az igazgató úr épp elkezdett be- hálózni, csak egyedül ő vágott ellenséges képet. "De nem számít, még, ha netán vissza is mondja majd - gondolta elégedetten az asszony - ez akkor is megérte..." - és szélesre húzott szájjal, amúgy amerikaiasan, rámosolygott Löfflingerre.
- Majd jövök, Kamilla. - vetette oda neki leereszkedőn a férfi, apró biccentéssel nyugtázta a válaszul kapott bólintást, majd emelt fővel kivonult a szobából.

A kórház főbejáratának előcsarnokában Edit és társai próbáltak minél kevesebb feltűnést keltve ácsorogni. A feladat elég nehéznek bizonyult, hisz egyrészt a büfé közelében foglaltak állást, másrészt mind a négyen 'kiöltöztek' a különleges alkalomra. Fasírt érte be a legkevesebbel, ő csupán tiszta pulóvert vett, bár talán egy számmal kisebbet, mert mindenhol feszült rajta. Marcipán egypár neon zöld csíkot is tett a hajába, Joker pedig fényesre pucolta a szegecseket meg a csizmáját és nemcsak, hogy újra zselézte a tüskéit, de hagyta, hogy Edit feketére fesse a végüket. Így még a szokottnál is vadabb külseje lett, néhány kisgyereknek le is görbült a szája, ahogy ránézett. A fiú még rá is játszott és mindenféle pofákat vágott feléjük.
- Hé, hé - szólt rá Edit - nem kell, hogy egy apuci belénk kössön...
- Pedig nem bánnám - évődött a srác és átkarolta a derekát - tele vagyok energiával. Egész fel vagyok dobva a szerelésedtől... - és direkt hátra hajtotta a lány testét, hogy jobban ráláthasson az ingerlő domborulatokra. Mit számít, hogy tegnap egy másik pasival látta? Az a fontos, hogy most vele van...
Szó, ami szó, Edit kitett magáért. Melltartója szinte az álla alá nyomta a melleit, a csípőjéig érő, műszőrmés kabátka alatt viselt szűk, fekete alapon lila mintás selyemblúz szabadon hagy- ta a köldökét, formás combjain sötétszürke, káró mintás harisnya feszült. Jó sok látszott belő- le, mert a fekete bőrszoknya csak épp hogy a fenekéig ért. Most, hogy Joker játszadozott vele, elől minden látható lett. Amiért a fiú kapott is egy szelíd pofont. Ezzel megúszta a csókot is, amit nem is bánt. Legalább nem kenődik el az arcfestése. Sokat dolgozott rajta, most úgy nézett ki, mintha Amy Winehouse-t keresztezték volna a KISS-sel... Remélte, hogy így senki sem fogja felismerni.
- Biztos, hogy jönni fog? - kérdezte Marcipán.
- Persze - felelt Edit, - a nővérek azt mondták, hogy mindig lejön a vendégek elé - és magában örült, hogy a kerületi újságban rátalált arra a bizonyos hírre. "Talán még újságíró, esetleg fotós is jön velük... Az lenne ám a jó buli..." És persze Ilcsit és Ágit találkozóra hívta a büfé-be... na, jó... Eta nevében...
- És mi mit csináljunk majd? - érdeklődött Fasírt.
- Rögtönözzetek... - instruálta őt Jo.
Edit nem foglalkozott velük, torkában dobogó szívvel figyelte a liftet, mert meglátta, hogy a hatodikról indult lefelé, épp arról a szintről. Ötödik, negyedik... harmadik, második... első, földszint és... megállt.

A lift ajtaja kinyílt. Löfflinger nem lépett ki rögtön, megállt az ajtóban - cseppet sem érdekelte, hogy, amíg ott van, a lift nem tud elmenni - és kezét zsebre dugva szinte tulajdonosi büszkeséggel körülnézett.
Balra, a személyzeti parkolóhoz vezető ajtó mellett, egy kis, kaviccsal felszórt terecske közepén, egy díszkút csobogott. A rajta levő szobor fiatal lányt formázott, aki vállán egy korsóval vízért megy, a víz a korsójából folyt a medencébe. Előtte, egy félkör alakú pultnál, a Tefal két csinos, ifjú hostesse. Még csak most kezdték el kipakolni a legújabb főző- és sütőedényeket, de már egy idős házaspár figyelte őket. Aztán a biztonsági és információs pult: "Hol van az őr? - tűnt fel a gazdasági igazgatónak - Már megint nincs a helyén..."
Majd maga a három részre osztott, fotocellás üvegajtó; a két szélső szárnya működött. Ezalatt a néhány perc alatt is négyen mentek ki-be rajta. Valahányszor kinyílt, mindannyiszor befújt a szél, havat hordva az előcsarnokba.
Jobb oldalon az ajándékbolt és a könyv- és újságárus. Mindkettőnél voltak vásárlók, elmélyülten válogattak. Aztán padok, az egyiken fáradt anyuka üldögélt, keze ügyében egy babakocsi. A 'belevaló', a testvérével együtt, össze-visszarohangált.
Végül a büfé bejárata. Négy gyanús külsejű alak álldogált a közelében. Löfflinger bosszankodva csóválta a fejét: "Pont ezért van biztonsági őr... Na, majd beszélek a főnökükkel..."
Edit felismerte a férfit, aki a lifttel érkezett: ez az ő embere. Itt az idő! Nagy levegőt vett, és erőt merített Joker bátorító kacsintásából.
Az igazgató már éppen indult volna tovább, az ajtó felé, amikor:
- Fater!!! - süvített bele a levegőbe a női hang.
Döbbent csend. Minden zaj elült. Az előcsarnokban mindenki felkapta a fejét, hogy lássa, kinek címezték a kiáltást.
Ilcsi és Ági a lépcsőfordulónál tartottak, most megszaporázták lépteiket.
Löfflinger a hang irányába fordult. Szinte megbűvölten nézte, ahogy a feketébe öltözött fiatal nő elindul feléje. Még soha sem látta, mit akarhat tőle?
- De rég láttalak! - folytatta Edit, miközben kitárt karokkal a ledermedt férfi felé tartott. Szeme sarkából látta, hogy társai követik. Rajtuk kívül senki más nem mozdult, még a két kisgyerek is tátott szájjal állt. És a lánynak még volt mondanivalója - Megint kéne pénz abortuszra!
Az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb.
A két nővér ekkor ért a lépcső aljára. A büféből jó páran, köztük Eta is, kíváncsian kijöttek.
A gazdasági igazgató riadtan pillantott a bejárati ajtó felé. Hárman léptek be rajta. Hóri, a fiatal ápolási igazgató udvariasan maga elé engedte Váradi képviselő urat és Grigoriusz Makropülosz elnök urat. A sokgyerekes, görög katolikus és köztudottan abortusz ellenes Makropüloszt...
Az 'Egészséggel az életért, a holnapért' alapítvány vezetője döbbenten állt meg. Az ötven év körüli, köpcös, származásához méltón dús szakállú, fürtös hajú férfi arcáról lerítt, hogy mindent hallott.
Löfflinger segélykérőn pillantott a biztonsági pult felé. Az őr még mindig nem volt ott. Miért is lenne? Hiszen dolga van. Egy barna hajú, kék szemű műtősfiú - jól tudván, hogy az őr nagy horrorfilm rajongó - nem oly rég lehívta az alagsorba, mert valami furcsa neszezést hallott a fűtéscsövek közül...
Azok négyen közben odaértek hozzá és körülvették. Az igazgató sápadtan tekintett rájuk, próbált nyugodt és fensőbbséges maradni:
- Mit akartok?
Edit rámosolygott.
- Ugyan, fater, hát meg se ismersz?
- Voltunk a házánál is - jegyezte meg Joker - a portás mondta, hogy itt találjuk...
Az idősebb férfit kiverte a víz. "Uramisten, ha tényleg voltak ott is...!"
- Na, - szólalt meg Marcipán is - virítson valamit! Nem akarhat egy debil unokát...
- Hé, mi az, hogy debil? - szólt rá kissé sértetten Jo - Az én fiam?
- Miért, gondolod, hogy rendben lesz, ha füvet szívsz? - vonta meg a vállát a lány.
A másik három férfi egyre közeledett. Löfflinger tudta, hogy csinálnia kellene valamit, de semmi sem jutott az eszébe. Teljesen leblokkolt.
- Magán nem is látszik, hogy terhes... - bökte ki végül.
- Persze - tette a kezét meghitt mozdulattal a hasára Edit, - mert még csak kéthetes...
- Azért kéne most a zsozso - fűzte hozzá a 'leendő apa'.
Löfflinger idegesen rápillantott, aztán igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné őt és a társait. A vendégekkel szeretett volna foglalkozni.
- Jó napot, uraim! - köszönt rájuk és kiszáradt a torka. Ki akarta kerülni a fiatalokat, hogy kezet foghasson az érkezőkkel, de a nagydarab srác elállta az útját és rosszallón nézett rá.
- Nem is tudtam, hogy van gyereke... - jegyezte meg Váradi és gúnyos szikra villant a szemében, miközben feltette szemüvegét, amit levett, mert bepárásodott, amikor beléptek az épületbe. Láthatólag remekül szórakozott a másik férfi rovására. Hóri szomorú és szégyenkező arckifejezéssel állt a görög mögött.
Az ám, a görög! Ahogy Makropülosz megállt a kis csoport mellett, Joker és Edit ösztönösen félre álltak, így az elnök szemtől szembe került a gazdasági igazgatóval.
- Löfflinger - mondta fájdalommal a hangjában, miközben megvetően végigmérte az előtte állót, - csalódtam Önben...
- De elnök úr - tiltakozott Löfflinger, és szinte érezte, ahogy évek hosszú munkája semmivé válik, - biztosítom, hogy még csak nem is...
- Szégyellje magát! - horkant fel Makropülosz. Újabb lesújtó pillantás vetett rá, aztán felszegett fejjel a lifthez vonult.
A másik kettő követte. Hóri csak a fejét csóválta, Váradi, igazi ragadozó vigyorral az arcán, megfenyegette az ujjával Löfflingert. Aztán eltűntek a liftben.
Edit és Joker egymásra vigyorogtak. Remekül sikerült! "Pont, ahogy elterveztem" - gondolta elégedetten a lány. Jólesőn pillantott a férfira; az a bamba kifejezés az arcán minden pénzt megért... "Azt kapta, amit megérdemelt."
- Hát, - mondta hangosan - azt hiszem most nincs olyan állapotban, hogy bármit is kérhetnék tőle... Gyertek, menjünk! - intett a társainak és a bejárat felé indult.
Az igazgató furcsa, szokatlan szorítást érzett a mellkasában. Nagy levegőt vett, hátha elmúlik s közben körbenézett. Értetlen, vigyorgó, mosolygó, kárörvendő arcokat látott. A két hostess összesú-gott és felvihogott, az idős házaspár ingatta a fejét, a büféből kijövő személyzet jót mulatott a történ-teken és...:
- Rosszul tetszik lenni? - kérdezte a közelben álló, ötéves forma kislány. Aztán, a választ meg sem várva - Anya! - kiáltotta,- a bácsi rosszul van! - és odarohant a padon ülő nőhöz.
"Tényleg nagyon vacakul vagyok" - állapította meg Löfflinger, mialatt a szemével követte a gyereket. Kiverte a víz és érezte, ahogy megint elsápad. Segítségkérőn körbe nézett és ekkor észrevett valakit, akinek látásától rögtön úgy vélte, máris jobban van. Az egyik oldalfolyosóról Reinhalt doktor lépett az előcsarnokba.
Krisztián néhány perce hagyta ott másfélórája elkezdett rendelését, hogy az orvosi bizottság ülésére menjen. Gondolataiba merülten jött, mit sem tudott az aulában lezajlott eseményekről.
A gazdasági vezető már előre élvezte a dolgot, ahogy majd minden haragját a gyanútlan, fiatal orvosra zúdítja.
- Ez a maga műve!!! - kiáltott rá dühösen és hogy senkinek ne legyen kétsége, kire gondol, az ujjával is vádlón rámutatott. Eléje indult, hogy megrázza, felpofozza vagy bármi más módon inzultálja... de a szorítás csak erősödött... valahol a szegycsont mögött... már levegőt is egy- re nehezebben kapott... Lábai megbicsaklottak, egyik kezével a mellkasát markolászta, a másik a levegőbe kaszált... és elvágó-dott... volna, de Joker, aki még ott volt a közelben, most visszalépett, a hóna alá nyúlt és elkapta. Intett Fasírtnak és együttesen a közeli padhoz támogatták és leültették a férfit.
- Köszönöm - suttogta Löfflinger elhaló hangon, hogy aztán kis híján elájuljon, mikor szemét felnyitva meglátta, kik segítettek - inkább gyorsan újra lehunyta pilláit.
A pszichológus csodálkozva állt meg és nézett az igazgatóra. Semmit sem értett, de amikor látta, hogy az összecsuklik, felülkerekedett benne az orvos.
- Egy kis víz kéne - szólt a srácoknak, ahogy az ápolásra szoruló ember mellé térdelt. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta az ingét. Keze alatt a férfi szíve vadul vert - ami nem sok jót jelent. "Remélem, nem ájul el - gondolta, - mert akkor itt kell vele maradnom."
- Ugye, rendbe jön? - kérdezte valaki kissé szorongva mellette. Az ismerős hangra csodálkozva fordult oldalra. A fekete ruhás lány láttán meglepetten felhúzta a szemöldökét, egy hosszú másodpercig nézte őt, aztán halkan csak ennyit szólt:
- Persze, de jobb lenne, ha mihamarabb elmennének...
Edit őszintén csodálta a férfit: "Még hajlandó segíteni neki?" - és sehogy sem értette a dolgot. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, valaki Krisztián kezébe nyomott egy poharat, így a doktor a beteggel kezdett foglalkozni. Óvatosan megitatta, egyik kezével az állát, másikkal a poharat tartva.
Löfflinger mohón nyelte a vizet, aztán felnézett... és nem hitt a szemének. Pont ő...?
- Maga...? - hitetlenkedett. Tudta, hogy fordított helyzetben ő nem lenne erre képes...
- Jobban van? - kérdezett vissza Krisz - Mert, ha igen, akkor megyek...
- Nem hagyhat itt - fogta meg a karját az igazgató és a szemébe nézett - maga orvos...
A fiatal férfi töprengve tekintett rá. Tisztában volt vele, hogy más az ő helyében fele ennyit sem tett volna ezért az alakért. De igaza van, mégiscsak orvos. Viszont az is igaz, hogy tényleg mennie kell... hiszen Viktória ezerszer fontosabb, mint Löfflinger...
- Ez kórház - felelte végül, - tele orvosokkal. Valaki majd csak segít. Nekem dolgom van, ön is tudja. Maga intézte így - és lefejtette magáról a másik ujjait.
Löfflinger az elején nem értette a dolgot, de ahogy rájött, miről is van szó szemlátomást kezdett visszatérni belé az élet. "A doktornak választania kell hivatás és szerelem között! Csavarhatok egyet azon az érzékeny szívén!" - gondolta gonoszul és örömmel látta, hogy a másik sejti, mire készül.
Krisztián nem csupán sejtette, hanem egész biztosan tudta, hogy az igazgató nem hagy ki egy ilyen alkalmat. Jól ismerte a hozzá hasonlókat, az ilyenek javíthatatlanok, a saját gonoszságuk élteti őket. Azonban ő már döntött; bármit is fog mondani az idősebb férfi, itt fogja őt hagyni; kerül, amibe kerül.
De szerencsére erre nem került sor, váratlan segítséget kapott.
A két ápolónő végighallgatta a párbeszédet és mindkettő úgy vélte, hogy ‚gazduram' még a szokottnál is pofátlanabb - és ezt nem hagyhatják...! Ráadásul ez remek lehetőség, hogy egy kicsit ráijesszenek. Ennyi igazán jár neki...! És persze nekik is...
- Menjen csak nyugodtan, doktor úr! - ült le a padra, Löfflinger mellé, Ágnes. Óvatosan, de határozottan párnás kacsójába fogta a meglepett férfi kezét, s már számolta is a pulzusát - mi- közben aggódón ingatta a fejét. A kérdő tekintetről direkt tudomást se vett.
- Majd mi a gondjainkba vesszük az igazgató urat - tódította Ilcsi, és erélyes mozdulatokkal hátrébb terelte a bámészkodókat. - Hagyjanak egy kis helyet, köszönöm - mondta, miközben tekintete átsiklott Editen, nem ismerte fel. - Már szóltunk az ügyeletre - nézett Reinhalt doktorra, - mondtam, hogy valószínűleg infarktus - szeme sarkából látta, hogy a diri egy picit belesápad. "Nagyon helyes!" - úgy hogy mindjárt itt lesznek.
- Köszönöm - felelt Krisz, és őszintén hálás volt a két nőnek, hogy elmehet - akkor jó kezekben lesz - bólintott Löfflingernek s anélkül, hogy még egyszer Editre nézett volna, sietős léptekkel ott hagyta mindnyájukat.



"Már csak két évem van a nyugdíjig - sóhajtott magában az egykori körzeti orvos, ahogy lapozott egyet a biztosító orvosainak jelentésben - aztán megszabadulok ettől a 'nem szeretem' munkától..." Lopva felpillantott az asztala előtte helyet foglalt két emberre.
Az ötvenes évei végén járó, festett bronzvörös, kissé molett nő közönyös arccal ült a széken.
Tekintete szinte unatkozva valahova a távolba révedt, nem látszott különösebben aggódónak vagy idegesnek... A viselkedése azt mutatta, hogy csak kötelességből van itt. Mintha nem is rokonok lennének... pedig ő a kislány anyja.
Mellette a harminc körüli, fekete hajú férfi tökéletes ellentéte volt. Látszólag ő is nyugodtnak tűnt, de az idősebb orvos jól ismerte az embereket. Mióta leült, a fiatalember fel se nézett, pillantását mereven előre szegezte, összekulcsolt keze ugyan az ölében pihent, de úgy szorította az ujjait, hogy már fehéredtek. Egész lényéből sugárzott az elfojtott feszültség. Tudta, mert utána nézett, hogy a kolléga a lány barátja.
Visszatért a papírhoz. A tulajdonképpeni esetleírást már pénteken megkapta a cége és szombatra ki is értékelték; most már csak alibiből lapozgatott. Nehéz volt rászánnia magát, de tudta, hogy el kell mondania:
- Nos - kezdett bele - az eset világos... - megvárta, míg mindketten ránéznek, és csak utána folytatta - a kórház és a biztosító orvosainak a következtetése ugyanaz - felvett egy másik lapot, megköszörülte a torkát és olvasni kezdte:
‚A beteg állapotában az elkövetkezőkben lényeges változás nem várható. Ezért a biztosító javasolja a kórháznak - amennyiben a páciens jogi képviselője, ez esetben az édesanya, ezzel egyetért - az életben tartó gépek leállítását. - Rövid szünetet tartott, szeme sarkából látta, hogy az asszony egy aprót bólint. - Ugyanakkor alternatívaként, a végleges megoldás elkerülésére, javasolja, amennyiben vállalják a költségeket, és az édesanya beleegyezik, a betegnek egy erre szakosodott intézetbe való átszállítását és ott ellátásának folytatását.' - felnézett, a fiatalember sápadtan ült és egész fakó volt a hangja, amikor megszólalt:
- Vállalok minden költséget.
A nő felkapta a fejét.
- Nem - mondta határozottan - már döntöttem. Kapcsolják ki a gépeket.
Krisztián döbbenten nézett rá. Doroginét ismerve számított ilyesmire, de, hogy csak így, ily szenvtelenül...
- Lívia! - kiáltott fel - Ezt nem teheti... A lányáról van szó... - "Mit mondjak? Hogyan győzhetném meg?" - töprengett lázasan.
Doroginé rápillantott, látta rajta a rémületet, de már valóban döntött; volt ideje gondolkodni a dolgon csütörtök óta. És igen, direkt nem beszélt a férfival; nem akarta, hogy befolyásolja őt és... és félt, hogy az rájön: titkol előle valamit...
A másik orvoshoz fordult:
- Biztos, hogy semmilyen változás nem várható?
- Igen, egész biztos - felelt amaz.
- Akkor - mondta az asszony és lassan újra a fiatal férfira nézett - nincs miről vitatkozni - ezzel felállt és az asztalhoz lépett - Hol kell aláírnom?
A biztosító embere felé fordította a lapot, mutatta a helyet és nyújtotta neki a tollat. A nő épp el akarta venni, de Krisztián is felállt, megfogta a kezét és egyenesen a szemébe nézett:
- Gondolja végig - majdhogynem könyörgött - adjon még egy esélyt Vikinek...
- Nézze, Krisztián - kezdte Doroginé s állta a fekete szempár esdeklő pillantását. "Engem aztán nem fog ez a férfi az ujja köré csavarni!" - tudom, hogy szereti a lányomat, - folytatta - de úgy vélem, csak feleslegesen kínoznánk őt is és magunkat is... Jobb lesz így, mindenkinek, higgye el... - megpaskolta a férfi kezét, aztán fogta a tollat és aláírta a papírt.
A pszichológus megsemmisülten nézte, ahogy felveszi a táskáját, és az ajtóhoz indul. Ott megállt és visszafordult:
- Mikor...?
Az idős férfi értette a kérdést.
- Holnap. Nyolc órakor - felelte szomorkásan.
- Jó, akkor holnap - bólintott az asszony és minden további nélkül kiment.
Krisztián nem szólt és nem mozdult. Vadabbnál vadabb ötletek kergették egymást a fejében, sajnos, egyik kivihetetlenebb volt, mint a másik. Egy közös volt bennük: valahogy megakadályozni, hogy Viki meghaljon... Hisz nem hagyhatja őt magára...
- Doktor Reinhalt - zökkentette ki a másik orvos, - valamit tudnia kell...
Volt valami a hangjában, ami miatt Krisz reménykedve pillantott rá.
- ...hogyha Viktória állapotában bármilyen pozitív változás állna be - folytatta az idős kolléga, bár a hangjából érződött, hogy erre nem sok esélyt lát - akkor a kezelő orvosainak jogában áll felülbírálni az édesanya döntését...
- Bármilyen...?
- Igen. Akár a legcsekélyebb is...
A fiatalember mélyet sóhajtott.
- Köszönöm - mondta, - remélem, hogy... hogy történik valami...
- Azt javaslom, nézzék át a leleteket, hátha... - bátorította a másik, mire ő válaszul csak szomorú mosollyal bólintott és elhagyta a szobát.


- Jegyeket, bérleteket! - skandálta az ellenőr, ahogy becsukódtak a busz ajtajai.
Az utasok kotorászni kezdtek táskájukban és zsebeikben, bár néhányan megpróbáltak feltűnés nélkül eltűnni a szeme elől.
Doroginé is elővette a sajátját, és felmutatta, amint az ellenőr odaért.
- Köszönöm - biccentett felé a férfi, és ő már rakta is el.
Vagyis elrakta volna, de megakadt; a nő hallotta, ahogy a táskájában valami papír gyűrődik. Kíváncsian nyúlt be, fogalma sem volt, hogy mi lehet az. Amikor kihúzta már tudta. "A Viki irománya..." - amit múltpéntek reggel nyomott a kezébe, miután csúnyán összevesztek... Nem először, de utoljára... és persze Krisztián miatt... Széthajtotta a lapot, és amint végig futott a szép, formás betűkkel írt sorokon, lassan eszébe jutott minden...

Viki épp a papucsát pakolta be a nagy, piros műbőr táskába. Meg kell hagyni, nagyon is csinos volt a sötétsárga pulóverben és a fekete kord nadrágban. Tulajdonképpen, mióta azzal a doktorral jár, néhány hónap alatt nővé érett. Szinte teljesen kicserélődött a ruhatára, sőt! volt nem egy ruhadarab, amit akkor látott először, amikor Viki haza jött benne. Valamelyiket jobb lett volna, ha nem is látja, olyan kihívóak voltak; ő annak idején, lány korában, akkor sem vett volna fel ilyet, ha nincs más... Na, de a doktornak nyilván tetszik... A pénzt is biztos ő adta... Na, persze... Az első pillanattól ellenérzései voltak emiatt a kapcsolat miatt. Hogy ne lett volna! Hogy néz az ki, hogy a gyógypedagógus lányának a férje egy szobafestő, míg a szakmunkás kisebbnek egy pszichológus jut! Fordítva kellett volna lennie, korban is jobban összeillenének. Próbálta rábeszélni Mártikát, hogy sündörögjön kicsit a doktor körül, amikor itt van, vagy legalább hívja el véletlen valamelyik hajadon kolléganőjét, de az elsőre nem volt hajlandó, a második pedig nem jött össze. Krisztián csak Vikivel foglalkozott...
- Hová készülsz ennyi csomaggal? - kérdezte, pedig tudta a választ, csak bosszantani akarta a lányát.
- Jól tudod, anya - felelt Viki és behúzta a cipzárt a táskán. - A hétvégét a Bakonyban töltjük Krisszel.
- Igen, már emlékszem - válaszolt a nő és érezte, hogy a hangja hamisan cseng. - És mikor jössz haza?
- Hétfő délután.
- Nem is mész dolgozni? - provokált újra.
- De igen, anya - mondta kissé türelmetlenül a lány - hétfő reggel egyenesen odamegyek. És Krisztián is délelőttös.
- Krisztián... Krisztián... Az a férfi teljesen az ujja köré csavart...
- Jól tudod, hogy ez nem igaz... - szólt közbe Viki, de az asszony nem zavartatta magát, mondta tovább a magáét:
- ...csak egyet füttyent, és már ugrasz...
- Anya, hagyd abba... - kérte a lánya és próbálta megőrizni az önuralmát.
- Nem való hozzád - csattant fel Doroginé - idősebb is nálad. Most még elhalmoz mindennel, de mi lesz később? Mi lesz, ha terhes leszel?
- Anya!!! - kiáltott rá Viki, amitől a nő úgy meglepődött, hogy elhallgatott. A szíve mélyén tudta, hogy valójában irigykedik a lányára. Nemcsak a fiatalsága miatt, hanem... mert neki megadatott, ami neki nem. Viki végigélheti a szerelmet, míg ő elvesztette '68-ban... tizenöt évesen. A fiú, a magyar hadsereg tagjaként, egyike volt a csehszlovákiai bevonulás nem hivatalos áldozatainak... Erről soha senkinek nem beszélt, és soha be nem vallotta önmagának, hogy ezért féltékeny Vikire... Mint most is, amikor ilyen kipirult arccal, haragtól villogó szemekkel, szenvedélyesen védelmezi a párját:
- Krisztián nagyon rendes és kedves, még veled is, nem érdemli meg, hogy így beszélj Róla. Mindent megtenne értem, és nagyon szeretjük egymást.
- Szeretitek... Milyen naiv vagy, kislányom...! Hogyha...
- Kérlek...! - vágott a szavába a lány - Már nem vagyok kislány! És, ha már a korkülönbséget emlegetted: apa tizenkét évvel volt idősebb nálad, és még valami... Jegyezd meg egyszer és mindenkorra: úgy és azzal élem az életem, ahogy és akivel akarom.
Doroginé érezte, hogy elfutja a pulykaméreg:
- Te nem oktathatsz ki engem! Az anyád vagyok, és felelősséggel tartozom érted! - kiabált magából kikelve.
- Ebben tévedsz - mondta Viki fura félmosolyra húzva a száját - már nem vagy felelős értem.
- Ezt meg hogy érted? - rökönyödött meg az asszony s meglepetésében még a haragjáról is el-feledkezett.
Kisebbik gyermeke nem felelt, csak a kézitáskájához ment, kivett belőle egy papírlapot és a kezébe nyomta.

Ezt a papírt, amit most a kezében szorongat. Akkor rögtön el is olvasta, Viki meg sem várta, hogy mit szól hozzá, csak elviharzott, utána meg összefoghatta az újságjával, amikor a táská- jába pakolt reggel... Aztán meg, el is feledkezett róla, csak csütörtökön jutott eszébe, amikor először szóba került, hogy mi lesz Vikivel...
Tudta, hogy mi áll rajta, emlékezett minden egyes sorára...

NYILATKOZAT

Alulírott Dorogi Viktória ( szül. 1989. 08. 27. Budapest XX. ker. Vasfű u. ...sz. alatti lakos ) felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogyha bármilyen okból fizikai és/vagy mentális cselekvőképességemben, átmenetileg vagy teljesen, korlátozva lennék, akkor a személyemet illető bármilyen jogi és/vagy egészségügyi kérdésben csak és kizárólag dr. Reinhalt Krisztián ( szül. USA, New York, 1980. 01. 21. - Budapest II. ker. Bem rakpart ...sz. alatti lakos ) jogosult döntéseket hozni.
Jelen nyilatkozat a visszavonásig érvényes.
Budapest, 2010. február 11.

"...vagyis csütörtök, mintha csak tudta volna előre... Még két tanúval is aláíratta, biztos a kollegái... Krisztián örült volna, ha tud róla... Vajon Viki miért nem beszélt neki erről? Persze - gondolta kissé gúnyosan, - biztos máshol járt az esze... Most már azonban nincs szükség rá. Rajtam kívül senki sem tud róla és már nem is fog..." Szépen, akkurátusan apró fecnikre tépte az egészet. Ahogy a doktornak is mondta, jobb ez így. Amíg Vikit életben tartják a gépek, a férfi sosem nyugodna bele, hogy elveszítette őt. Így majd előbb-utóbb megbékél, ahogy ő is annak idején...
A végállomásig a markában tartotta a széttépett írást, majd amikor leszállt egyenesen egy kukához ment.
- Ég veled, kislányom... - mondta halkan és a darabkákat vigyázva a szemetesbe szórta.




Megyeri Júlia ügyvédnő mindig is büszke volt arra, hogy vigyázott ügyfelei titkaira. Még a legvadabb válópereknél sem hagyta, hogy a felek kijátsszák őt egymás ellen. Megvesztegetni sem tudták, a lojalitás volt az elsődleges szempontja. Egészen mostanáig.
Mióta ma reggel megnézte a villanypostáját és meglátta azt az e-mailt... azóta csatázott benne a szakmai és a civil lelkiismeret... Persze, bárki írhat végrendeletet, akár harminc évesen is, de... mi van akkor, hogyha megtudja az illetőről, hogy a magánélete miatt komoly lelkiválságban van...? Erről nem szólnak a szabályok... Hiszen ez esetben az okirat akár jelzésértékű is lehet... "Hogyan hozhatnám néhány érintett tudomására anélkül, hogy megszegném a titoktartást? Jó kis dilemma..." - töprengett magában, barna tincseit babrálva a fülénél.
Közben a számítógép monitorja a képernyővédőre váltott. Júlia automatikusan nyúlt az egér után, és az apró mozdítástól máris újra ott volt az egészségügyi törvény legújabb módosítása, amit épp tanulmányozott. Sóhajtva görgette lejjebb a sorokat, amikor... eszébe jutott valami... Ránézett az egérre - "Igen, ez a megoldás!" - és már emelte is fel a telefonkagylót s bebillentyűzte a kívánt számot:
- Halló, pszichiátria? Tölgyessy főorvos úrral szeretnék beszélni... - szólt bele, amint a túloldalon felvették. Aztán várt egy kicsit, amíg átadják a kagylót, majd meghallva a férfi hangját:
- Jó napot, Ákos! Át tudna jönni hozzám...? Igen, most. Egy fontos ügyben szeretnék beszélni önnel... Jó, várom. - és letette. A másik doktor kb. öt perc alatt átért, a hosszú lábaival, Ákos jó tíz centivel alacsonyabb és majdnem húsz évvel idősebb, úgyhogy neki kell vagy nyolc perc...
Megnyitotta azt a bizonyos üzenetet, aztán az egeret lazán lelógatta az asztalról. Elégedetten bólintott az eredményt látva, megvárta, amíg a képernyővédő megjelenik és csak utána ment ki a szobából; nyitva hagyva az ajtót.

A női mosdó résnyire nyitott ajtajából pont rálátott a saját irodájára. Nem kellett soká várnia, Ákos a terv szerint érkezett. Kopogott és, bár nem jött válasz, benézett, majd be is ment.
Júlia még várt egy keveset. Kell néhány percet adnia a férfinak. Amikor úgy gondolta, hogy mostanra végezhetett, utána ment.
Ákos az íróasztal előtti széken ült. Az ügyvédnő egy röpke pillantással meggyőződött róla, hogy az egér már nem lóg, szépen az alátéten van, ahogy kell. A férfi követte a tekintetét:
- Óvatosabban kellene bánnia az egérrel, Júlia, majdnem leesett... Szerencse, hogy észrevettem... - mondta. Látszott rajta, hogy kissé nyomott hangulatban van.
- Köszönöm, hogy visszatette - felelt a nő és leült a számítógép elé. Enyhén zavarban volt. A továbbiakat nem igazán gondolta végig. Nem mert a férfira nézni.
- Nos, miről akar beszélni velem? - szívesen volt itt, de most szeretett volna mihamarabb szabadulni, hogy kitalálja, mit csináljon.
- Ó, bocsásson meg, hogy átrángattam, de már megoldódott... - mentegetőzött Júlia és érezte, hogy elpirul, pedig igazán semmi oka rá.
A főorvos bólintott. Tehát úgy van, ahogy gondolta. Azt az e-mailt akarta megmutatni...
- Ez esetben, akkor megyek - állt fel a székről és az ajtó felé indult.
- Ákos - szólt utána az asszony együttérzőn, - mit fog most tenni...?
A férfi visszafordult. Úgy vette szemügyre a nőt, mintha most látná először. "Milyen csinos és talpraesett... és kedves... Épp ilyenek az eseteim. Mit is kérdezett...? Ja, persze..."
- Hogy mit? Beszélek egy másik... khm illetékessel... Aztán meglátjuk... - a keze már a kilincsen volt, amikor eszébe jutott még valami... Egy pillanatig komolyan eljátszott a gondolattal, hogy elhívja valahova, de aztán mégis elvetette: "Még korai lenne... neki is és... talán nekem is..." Így csak elköszönt és örült, hogy a nő meleg hangon viszonozza:
- Viszontlátásra, Ákos!


Soha még nem volt ilyen nehéz végigcsinálni a rendelést! Még a legelsőt sem..." - sóhajtott fel magában Krisztián, amint becsukódott az ajtó a távozó páciens mögött.
Felállt, nagyot nyújtózott és az ablakhoz sétált. Odakint már elállt a szél, az égen csak elvétve voltak felhők. Szépen sütött a nap és a fák ágain szikrázott a hó.
Ma többször is úgy érezte, hogy majdnem elveszíti az önuralmát; különösen a válópere miatt depressziós nőnél. Milyen jó is lett volna, ha megmondhatja neki, hogy másnak is vannak gondjai... Egyszerűen túl sok minden történt ma ahhoz, hogy nyugodtan végig tudja őt hallgatni. Szerencsére túl van rajta... A nap hátralevő részében nyugalomra vágyott. Csendre és magányra, hogy össze tudja szedni magát... a holnapi napra... "Holnap...! Már huszonnégy óra sincs hátra..." Hiába nézte át újra Viki leleteit, semmi kapaszkodót sem talált bennük. "Vége, nincs tovább!" Tudta, hogy fel kéne adnia, de azt is, hogy képtelen rá... Talán otthon, ha újra átgondolja... talán még kiötölhet valamit...

A két rendelő közös előterében harminc év körüli, barna hajú nő pakolt össze éppen. Ő volt Mariann, Reinhalt és Takács doktor asszisztense. Takács doktor már elment, alig öt perce, a másik azonban még itt van, és addig ő sem mehet el, pedig sietne. Be szeretne vásárolni, hogy időben elkészülhessen az ünnepi vacsorával a férjének. S, mert olyasmit fog főzni, amit még egyszer sem, arra is kell gondolnia, hogy legyen módja kijavítani a hibát... ha valami nem sikerülne...
- Ahogy már nemegyszer megtörtént... - sóhajtott fel félhangosan.
Úgy elmerült a tervezgetésbe, hogy összerezzent, amikor meghallotta a férfi hangját:
- Visszajön még, Mariann?
- Nem - válaszolt, mialatt elrakta a mobilt - dolgom van. Vásárolok és megyek haza. Miért? - nézett fel. A fogashoz ment s leakasztotta a kabátját, ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolta, amit mondott. - Szüksége van még rám?
- Épp ellenkezőleg - felelte a doktor. Elvette tőle a kabátot és felsegítette rá - menjen csak nyugodtan, majd én bezárok.
- Köszönöm - mondta hálásan a fiatalasszony. - Akkor viszontlátásra holnap!
- Holnap nem biztos, hogy itt leszek... - jegyezte meg csendesen Krisztián.
Mariann ránézett: "Hát, persze - jutott eszébe - a helyébe én sem tudnék dolgozni..." De van itt még más is:
- És mi lesz azzal a kis Szabó lánnyal?
"Szabó? - gondolkodott el a pszichológus, aztán rájött, kiről beszél a nő - Edit!" Kis híján elmosolyo-dott, ahogy felidézte a lány délelőtti akcióját, de még időben visszafogta magát. "Ki tudja, hogy Mariann mire vélné?"
- Úgy hallottam, - folytatta közben az asszisztense - hogy a kórházban dolgozik...
- Igen, így van - bólintott Krisz, - de ne aggódjon, majd megkeresem és beszélek vele...
- Akkor... még egyszer köszönöm, és doktor... - kezdte, mert szerette volna biztosítani az együttérzéséről, de a férfi szomorkás mosolyát látva zavartan elhallgatott. "Mit lehet ilyenkor monda-ni...?" - tépelődött magában.
Főnöke azonban látta a zavarát és azt is tudta, mit jelent:
- Semmi baj - biztosította őt megértőn és kitárta előtte az ajtót - Menjen csak, biztos várják...

Már a szupermarketben volt, amikor észrevette, hogy a receptet bent hagyta. A hozzávalókra emlékezett, de arra már nem, hogy a padlizsánt meg kell-e hámozni... Egy darabig próbálta felidézni a szöveget, de nem sok sikerrel, sajna, épp csak átfutotta. A barátnőjét pedig, akitől a francia gulyás leírását kapta, eléggé ciki lett volna felhívni... Így csak egy megoldás maradt, hogy visszamegy a receptért; végül is, nincs a kórház olyan messze.

A rendelő még üres volt. Egyenesen az íróasztalhoz ment, kihúzta a baloldali felső fiókot - a baloldal volt az övé, a jobb, a másik asszisztensé - és csodálkozva nézett bele. "Érdekes, úgy emlékszem, hogy itt hagytam. Itt volt legfelül, most pedig..." - most pedig egy félbe hajtott papírlap volt ott. Kiemelte, és alatta ott feküdt a recept, amit el is tett, de a papír két fele közül kiesett egy boríték. Felvette és megfordította. Csak ennyi állt rajta: ‚Sándor atyának', Reinhalt doktor kézírásával. "Szóval ezért érdekelte, hogy visszajövök-e még..." Mariann most már kíváncsi lett. Széthajtotta a papírlapot. Azt is a doktor írta, és neki szólt. Egyre fokozódó érdeklődéssel olvasta:

Mariann!

Kérem jutassa el ezt a levelet Sándor atyához a Szent Ferenc
templomba. Azért kérem meg önt, mert nem hiszem, hogy lesz
rá időm... A templom itt van nem messze, a park túloldalán.
Köszönöm a segítségét.
dr. Reinhalt

A fiatalasszony töprengve hajtotta össze újra a lapot. Tudta, hol van a templom, nyáron nem egyszer gyalog vágott át a parkon, csak annyi, hogy egy megállóval később száll fel a buszra. Úgyhogy ez nem jelentett gondot. Más volt, ami aggasztotta. Miért nem a doktor maga vitte el; vagy még inkább: miért nem beszél vele személyesen? "Csak egy oka lehet: nem akarja, hogy a pap tudomást szerezzen a levélről holnap délután előtt... Hiszen, ha most nem jövök vissza, akkor csak holnap kettő után találom meg... Kettő után, amikorra..."
Megijedt a felmerülő gondolattól, bele se mert gondolni... Ha igaza van... Pár másodperc alatt döntött. Elrakta a levelet. Majd ő elviszi, most rögtön, az idejébe belefér. Nem volt sem vak, sem érzéketlen, jól tudta, hogy min megy keresztül a doktor. A három év alatt, mióta mellette van, megkedvelte, rendes főnöknek és jó embernek tartotta. "...és amilyen mélyen szereti azt a lányt, még tényleg képes és..." - és most sem vitte végig. "Talán ez a Sándor atya tehet érte valamit..."




A kis garzonban sötét volt és csend. Illetve alig valamivel a hallásküszöb felett monoton és mégis lágy, indiai zene szólt. A sötétség sem volt teljes, a nappali közepén egy szál gyertya égett. Világosságot ugyan nem tudott teremteni, de nem is ez volt a feladata. Lángjával a koncentrációt és az elmélyedést segítette.
Krisztián mögötte térdelt, a sarkain ülve. Két kézfeje a térdein nyugodott, hüvelyk- és mutatóujjai hegyét könnyedén összeérintette, a többit lazán kinyújtotta. Így volt már talán órák óta, nem igazán érzékelte az idő múlását. Fekete, kimonószabású, vastag köntösében szinte beleolvadt a háttérbe.
Lassan, egyenletesen lélegzett. Behunyt szemmel hallgatta a szitármuzsikát. A klasszikus hangszer hangja megnyugtatta és vezette a meditációban.
Sikerült elérnie, hogy tisztán érezte Viktória jelenlétét és az érzéseit... Az időtlen semmitől való félelmét, a kiútkeresés sikertelensége miatti kétségbeesését, az egyedüllét fájdalmát, a szeretet fénye és melege iránti sóvárgását... Szeretett volna kapcsolatba lépni vele úgy, mint szerda este, hogy megnyugtassa, hogy közölje vele: nincs egyedül, nem hagyja őt magára, de nem volt rá képes, akárhányszor is próbálkozott.
A sokadik kísérlet után feladta, inkább a kudarc okára próbált fényt deríteni.
Végigpergette mindazt, ami vasárnap és szerdán történt... és lassan, lépésről-lépésre körvonalazó-dott benne a válasz. Amikor megértette, először nem akarta elfogadni, túlságosan ijesztő volt... de aztán be kellett látnia, hogy... nincs más magyarázat. Szerdán azért tudott kapcsolatba kerülni Vikivel, mert... a lány haldoklott... "Ha ezt akkor tudom, ha akkor mellette vagyok, akkor vissza tudtam volna hozni - volt az első gondolata, de aztán el is vetette - nem, nem lett volna rá módom... az ottaniak nem hagyták volna..."
Innen már csak egy lépés volt a végkövetkeztetés: most is csak akkor fog sikerülni, amikor kedvesét lekapcsolják a gépekről. "Meg kell várnom a nyolc órát - jutott eszébe, de rögtön utána az is, hogy: - Nem, az már késő... megint csak nem hagynák, hogy bármit is tegyek. Még az éjszaka meg kell tennem és... ez azt jelenti, hogy... - beleborzongott a gondolatba - nekem kell lekapcsolni a gépeket..." Érezte, hogy kiveri a víz. "Milyen kegyetlenül ironikus! Pont nekem, aki a legjobban elleneztem...!" Tudta jól, ez azt is jelenti, hogy senki nem segíthet, és senki nem tudhat róla. Nem hagyhatja, hogy bárki felvállalja vele ezt a terhet, hiszen, ha nem sikerül, mégiscsak olyan lesz, mintha megölné...
- Akárhogy is - suttogta - mindenképp Veled leszek... Ahová Te mész, oda megyek én is...
Most, hogy eldöntötte, mit fog tenni, teljesen megnyugodott. Derű költözött a szívébe, most először képes volt fájdalom nélkül gondolni az elmúlt napokra. Egy cseppet sem félt, a saját élete egyáltalán nem érdekelte. "Elfogadtam mindazt, ami történt, el fogom fogadni azt is, ami történni fog... bármi legyen is. Csak Te vagy a fontos..." - és ezzel elfújta a gyertyát.
Itt már nincs semmi dolga. Eljött az idő, hogy visszatérjen a kórházba, van ott még egy-két elintéz-nivalója, mielőtt Vikihez megy.

Miközben kijött a fürdőszobából, hallotta az érkező lift hangját s az ajtó nyílását, csukódását, de nem törődött vele. Amikor azonban a léptek zaja az ő lakása előtt halt el, kíváncsi lett. Egy pillanatra összpontosított és valahogy ‚megérezte' a másikat. Elmosolyodott és ajtót nyitott, mielőtt megszólalt volna a csengő.
- Jó estét, atyám!

Sándor atya meglepetten pislogott, hiszen még nem is csengetett.
- Jó estét neked is, fiam! - viszonozta a köszöntést, amint összeszedte magát. - Beszéltem a kórházzal - kezdte, mert úgy érezte, hogy itt léte magyarázatra szorul - ott kaptam meg a címet és... Krisztián, hallottam, mi történt, és hogy mi fog...
- És eljött, mert úgy gondolja, hogy lelki vigaszra szorulok - mondta csendesen Krisz - Köszönöm...
- Nem csupán gondolom - felelt a pap együttérzőn - hanem tudom - bár az igazat megvallva, most kissé elbizonytalanodott. A folyosón levő lámpa fényében jól látta a fiatal férfi arcát, egyáltalán nem tűnt gondterhesnek, vagy kétségbeesettnek, inkább nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Talán túlságosan is... Némi gyanakvással nézett a szemébe, de rögtön meg is pirongatta magát érte; ifjú barátja nem az a fajta... A fekete szempárban ugyan még mindig ott látszott a szomorúság, de a tekintete tiszta volt és derűs, ahogy egész lénye is... és ez nagyon meglepte az atyát:
- Azelőtt magad jöttél hozzám - jegyezte meg kissé megbántottan, - de most hiába vártalak...
- Talán, mert most nem volt szükségem arra, hogy beszéljek önnel - felelt a pszichológus.
- Ha esetleg megzavartalak valamiben... - jött a cseppet zavart válasz.
- Nem, dehogy... - mondta gyorsan Krisz - csak... meditáltam, de már befejeztem. Jöjjön nyugodtan - invitálta vendégét, és ahogy belépett, becsukta mögötte az ajtót.

Az idős férfi furán érezte magát. Nem volt biztos abban, hogy jól tette-e, hogy eljött, de az- után a levél után, noha nem olvasta, úgy vélte beszélnie kell Krisztiánnal. Most érdeklődéssel nézett körül a lakásban. "Kicsi, de egy embernek éppen elég - gondolta - vagy kettőnek..." A berendezés összes darabja régi portéka volt, nem antik, de megbecsült darab. Annak nem látszott nyoma, hogy Viktória itt élt volna vele, furcsa mód azonban mégis érezhető volt a jelenléte. Különösen, ahogy figyelte a fiatalembert, aki épp egy bögrét hozott be a konyhából és tett le a dohányzóasztalra. Mintha minden mozdulatában várt volna valakire, egy szóra, egy gesztusra; aki, ami ott szokott lenni... de most nincs és... hiányzik...
Az atyát meg sem kérdve, Krisz mindkét bögrébe töltött a teából, és az egyiket szótlanul látogatója elé tette. A másikat két kezébe fogva leült a fotelba és belekortyolt a forró italba.
Hosszú percekig csend volt. Sándor atya csendben ült a kanapén, nem mert kérdezni, a fiatal orvos pedig nem tudta, hogy mit mondjon el és, hogy hogyan kezdjen bele.
- Tulajdonképpen örülök, hogy eljött, atyám - kezdett bele végül - talán mégis jobb lesz így, négy-szemközt beszélnem önnel. Írtam ugyan egy levelet, de... - hallgatott el zavartan. Aztán, látszólag, egész máshonnan folytatta - Szeretnék a figyelmébe ajánlani két fiatalt... Mindkettő különleges és értékes, a maga módján... Az egyik az itteni házmester fia, a másik egy lány, a páciensem. Mariann, az asszisztensem majd átadja magának a dossziéjukat és a feljegyzéseimet... azokból mindent megtudhat róluk... - nem nézett a papra, nem mert...
Sándor atya egyre fokozódó nyugtalansággal figyelt. Az a rossz érzés, ami a levél kézhezvételekor elfogta, nem múlt el, inkább erősödött.
- Miért mondod ezt nekem? - kérdezte csendesen.
Krisz néhány másodpercig hallgatott, aztán:
- Mert... nekem már lehet, hogy nem lesz módom foglalkozni velük... - lerakta az üres bögrét az asztalkára és összekulcsolta az ujjait - A többi betegemet nyugodtan átvehetik a kollégáim, de őket nem szívesen bíznám rájuk... És Tamás nem is beteg, csak... - tette hozzá halkan.
- Miért, Krisztián - tette kezét a karjára az atya - te hova készülsz...?
Újra csönd ereszkedett közéjük. A pszichológus még mindig tanácstalan volt. Valóban örült annak, hogy az idős férfi meglátogatta, jól esett, hogy törődött vele, de ugyanakkor félt is bár- mit mondani neki. Nem attól, hogy esetleg lebeszélné, hanem... hogy megviselné...
- Mennyit mondtak magának a kórházban... arról, ami történt...? - kérdezte végül tétován.
- Hogy vasárnap este Viktóriának leállt a szíve, de sikeresen újraélesztették, nagyrészt annak köszönhetően, hogy te ott voltál mellette...
A fiatalember egy kicsit megkönnyebbült: "Ezek szerint sem a doktornő, sem a teamje nem árult el semmit. Különben a nappali műszak tudott volna róla..."
- Vagyis a 'miért'-ről nem tud semmit... - jegyezte meg szomorkásan.
- Az, gondolom, az állapotából következik - felelt az atya, bár nem egészen értette, hogy hová akar kilyukadni a másik.
- Nem - vetette ellen az orvos. - Miattam volt... - és egy sóhajjal a kezébe hajtotta az arcát.
Az idős pap most már semmit nem értett. Megrökönyödve nézett ifjú barátjára:
- Hogyhogy miattad?
- Tudja, vissza akartam Őt hozni, - emlékeztette őt Krisz és amikor látta, hogy a másik bólint, folytatta - a barátommal, Péterrel, beadattam magamnak egy injekciót, amitől leállt a szívem és klinikai halálba kerültem... - és észre sem vette társa döbbenetét.
Sándor atya úgy nézett rá, mintha először látná. Ilyesmit nem feltételezett volna erről a fiatal férfiról; és most valami hasonlóra, vagy tán még rémisztőbbre készül...
- ...azt reméltem, hogy így meg tudom találni Őt - folytatta a másik maga elé meredve - Már nem is tudom, mit reméltem... Akkor egész jó ötletnek tűnt, de... Péternek lett igaza... őrültség volt... Nem sikerült, hibáztam és Viki kis híján belehalt... - még most is nyugodt volt, de a hangjából hihetetlenül mély fájdalom áradt. - Rossz helyen kerestem, már tudom... s azt is, hogy mit kell tennem...
- De ez veszélyes, igaz? - "Épp annyira, mint a bűntudatod..."- gondolta hozzá a pap.
- Ha nem sikerül... - suttogta és behunyta a szemét. Maga előtt látta kedvesét, ahogy ott fekszik... de már nem a kórházi ágyon, hanem... ravatalon - meg fog halni...
- És te? - kérdezett rá nyíltan az idősebb férfi, de nem kapott választ, a doktor magába roskadva ült. - Krisztián, veled mi lesz?
A hangjában bujkáló kétségbeesés arra késztette Kriszt, hogy ránézzen. A szokatlanul kék szemekből őszinte barátság, szeretet és aggódás sugárzott felé. Sajnálta, hogy fájdalmat és bánatot okoz neki, és tulajdonképpen megértette őt, hisz ugyanígy érzett Vikivel kapcsolatban. Elmosolyodott:
- De hiszen úgyis tudja... - felelte halkan - különben nem jött volna el...
- Arra gondolsz, hogy...? - kezdett bele az atya, de nem volt bátorsága folytatni, félt a választól; annak ellenére, hogy az ott volt a pszichológus arcán.
- Nem csupán gondolok rá - mondta amaz kedvesen, és kezébe fogta az öreg két kezét - hanem meg is teszem...
"Édes Istenem, - gondolta Sándor atya egyre kétségbeesettebben - még ő vigasztal engem... Hogy képes rá? Honnan van benne ennyi erő?" - hangosan azonban csak azt kérdezte:
- De miért? Már megbocsáss, de vannak mások is...
Fanyar félmosoly jelent meg az orvos szája szegletében. "Déja vu - jutott eszébe - ugyanezt játszottam Edittel..." - csóválta a fejét.
- Nekem nem. Nincs senkim rajta kívül...
- És a szüleid? A testvéreid? - ellenkezett a másik - Rájuk nem gondolsz?
- A testvéreim... - merengett el Krisz - igen... voltak testvéreim - Még az arcukat is fel tudta idézni úgy, ahogy utoljára látta őket. A mindig kirobbanóan jókedvű, szikrázóan vörös hajú, tizenhét éves Abbyt, a gimnázium tánckarának csillagát... És Michaelt, a mokány, csendes, de kemény öklű, tizenkét éves fiút, aki újságírónak készült. Olyan akart lenni, mint azok, akik leleplezték a Watergate ügyet... - Huszonkét évvel ezelőtt a Brooklyn hídról egy ámokfutó lelökte a kocsinkat... áttörte a korlátot és a vízbe zuhant. - mondta csendesen maga elé - Apa vezetett, anya mellette ült, ők hátul. Én csak azért nem voltam velük, mert beteg lettem...
Az atya döbbenten hallgatta a halk szavakat.
- Brooklyn... az New York... - jegyezte meg.
- Ott születtem - bólintott a fiatalabb - és ott is éltem tízéves koromig... Akkor költöztünk Magyarországra, az anyám húga, a nagyanyám és én, de... már ők sem élnek. - tette hozzá, elejét véve a következő kérdésnek - Nagyanyámmal a mája végzett, Laura nénémmel a rák...
"Most már értem, hogy miért lett ilyen csendes, szelíd férfi - töprengett el megrendülten a pap - Bár, szerintem, ő születésétől fogva más... Hiszen az emberek kilencven százaléka ennyi csapás után bezárta volna a szívét, ő viszont... szeretettel fordul mindenki felé..."
- Különleges ember vagy... - mondta ki, amit érzett.
- Nem hinném... - utasította el a feltevést Krisztián.
- De igen, hidd csak el. Én... - próbálta őt győzködni Sándor atya, de a szavába vágott:
- Nem! - kiáltotta szokatlan hévvel és felállt a fotelból - Nem vagyok más...! - pedig a lelke mélyén tudta, hogy a másiknak igaza van. Manapság valóban kevés olyan ember van, mint ő, akinek ilyen mentális képességei vannak, de sosem kérkedett ezzel és még kevésbé akart előnyt kovácsolni belőle. Lassan, elgondolkodva, karba font kézzel sétált az íróasztal felé.
- És ha mégis...? - morfondírozott közben félhangosan - Vagyok, aki vagyok... mit számítana...?
- Nagyon sokat - lépett mellé a pap, és mondta volna tovább is, de ő újra közbe szólt:
- Nem akarok az lenni... - suttogta és felsóhajtott - mert... mert a különleges emberek a végén mindig egyedül maradnak... - mondta ki egy szuszra.
- Krisztián...! - szakadt ki egy sóhaj az idős férfiból is. Tiszta szívéből sajnálta a fiatalabbat, úgy vélte, nehéz keresztet rakott vállaira a sors...
- Én már megtaláltam a páromat, atyám - fordult felé amaz, - nem akarom, nem fogom őt elveszíteni - tört elő belőle a szenvedély, és fekete szemében ugyanaz a tűz lobbant fel, mint hétfő este a templomban. - Ha kell, harcolok érte, de nem hagyom el...
- És biztos vagy abban - tette kezét a karjára az atya, - hogy ő is ugyanígy szeret téged...?
Amint kimondta, már meg is bánta; Krisz egy cseppet megbántottan tekintett rá. Mielőtt azonban jóvátehette volna, a doktor szó nélkül a HI-FI toronyhoz ment. Kivette a lejátszóból az indiai zenét tartalmazó CD-t, betett egy másikat, és egyetlen szám lejátszására beállítva elindította a készüléket.
Tudta, hogy mit fog hallani, már sokszor lejátszotta az egész CD-t, mégis elszorult a szíve, amikor néhány másodpercnyi csönd után felcsendült a zenei kíséret nélküli dal.
Sándor atya meglepetten ismerte fel a Gibbs fivérek számát:
› I am a woman of love... ‹ - énekelte egy nő, szép fekvésű, alt hangon, ami nagyon hasonlított Streisand-éhoz, de ez nem lehet ő... Tudomása szerint nem készült ilyen felvétele... és különben is "Mi köze van ennek ahhoz, amit kérdeztem...?" Aztán rájött...
- Nem Streisand énekel... - mondta csendesen, mire a fiatalember rábólintott, és szinte észrevehetetlen remegés futott végig a testén.
- Az angol kiejtése nem a legjobb - fűzte hozzá egy fél mosollyal - de a lelkesedése annál nagyobb... - és behunyta a szemét, ahogy megrohanták az emlékek, amikor először hallotta énekelni a lányt...

Tavaly ősszel megnézték a "Macskák"-at és, amikor az előadás után mentek a kocsihoz, Viki egyszer csak bele kezdett Grizabella slágerébe, az "Emlék"-be, magyarul... Először csak halkan, de mikor a férfi megállt, hogy jobban tudjon figyelni rá, kiengedte a hangját. Egyáltalán nem erőlködött és Krisz csodálkozva hallotta, hogy minden ív, minden hajlítás a helyén van, majdnem úgy, mint az előadáson a színésznőnél... Csak épp Viki dalában volt egy kis plusz: ő valóban tiszta szívvel, szerelemből énekelt... amitől az orvos egész meghatódott...
Fogta a két kezét, áhítattal hallgatta szárnyaló hangját és figyelte átszellemült, mosolygó arcát, ahogy szinte együtt él a dallal. Gyönyörű volt... és olyan jól esett látni az örömét... Sajnálta, amikor az ének véget ért, órákon át elhallgatta volna... Kedvese ragyogó szemmel nézett rá, kíváncsian a véleményére, de mielőtt bármit mondhattak volna egymásnak taps csattant fel a közelből. Csak ekkor vették észre, hogy mások is vannak körülöttük, ők is Viki miatt álltak meg.
A lány zavartan bújt Krisztiánhoz, arcát szégyenlősen fúrta a kabátjába.
- Téged ünnepelnek - súgta ő a fülébe, miközben átölelte - nem illik elbújni...
- De én nem nekik énekeltem - suttogta Viktória - hanem Neked...
- Ezt ők nem tudják - felelte neki, boldogan attól, amit párja az imént mondott, - csak a dalt hallották, és most megköszönték. Ahogy én is köszönöm... - ezzel az állánál fogva felemelte kedvese fejét és gyengéden megcsókolta.

Az idős pap elfogódottan hallgatta a dalt. Most már tudta a választ. Viktória hangjából sugárzott a szeretet, a szerelem... Tele volt ígérettel, szenvedéllyel, odaadással; épp úgy, mint a férfié, amikor róla beszélt... "És így ez az egész még szörnyűbb...- borzongott bele a gondolatba - Istenem, ne hagyd, hogy megtörténjen...!"
A dal véget ért ugyan, de a felvétel nem:
› Krisztián, nagyon szeretlek... ‹- suttogta lágyan a lány, épp úgy, mint akkor este és Krisz akaratlanul is válaszolt, ugyanazokkal a szavakkal:
- Én is szeretlek, kicsim... - és lehajtotta a fejét. Szerette volna a karjai közt érezni Őt, szerette volna, ha itt van Vele... "Miért történt mindez? - vette elő újra a gyötrő gondolat. - Mit csináltam rosszul...?"
Az atya nem tudta elfojtani sóhaját. Megrázó volt hallani szerelmük megnyilvánulását.
- Bocsáss meg, hogy kételkedtem - mondta. Igen, már értett mindent. "Ezt a két embert hihetetlenül erős kötelék fűzi egymáshoz, összetartoznak, mint a nappal és az éjszaka. Nem lehet, nem szabad őket elválasztani." Ettől a gondolattól egy másik merült fel benne: "Hogyha ez így van, és ha az Úrnak van valamilyen terve velük... akkor Viktória semmiképp sem halhat meg...!" Megörült az ötletnek, meg akarta osztani a másik férfival, hogy megvigasztalja, de az megelőzte:
- Még én is kételkedem néha - jegyezte meg halkan. - Nem a saját érzéseimben, vagy az Övéiben, hanem... hogy lehet-e, szabad-e Őt szeretnem... - elhallgatott, és eltelt egy kis idő, amíg folytatta - Mostanában sokszor gondolok arra is, jól tettem-e, hogy elfogadtam az ajándékát. Talán korai volt... és talán soha nem is kellett volna... mert úgy érzem, hogy azon az éjszakán nem csak a testünk, hanem a lelkünk is egyesült...
Most egy kissé másként látta akkori önmagát; olyannak, aki csupán kihasználta a lányt, hogy kielégíthesse a saját vágyait.
- Nem kellett volna megszeretnie... lehet, meg sem kellett volna ismerkednünk... De annyira sóvárogtam az után, hogy végre valaki engem is szeressen - fakadt ki keserűen - tisztán és őszintén, csak úgy, önmagamért... - sóhajtva csóválta a fejét - Viki megérezhette ezt... és anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, teljesítette a kívánságom...
Társa teljesen meg volt döbbenve, nem hitte volna, hogy idáig jut, hogy képes lesz megkérdőjelezni érzéseinek létjogosultságát.
- Számít ez most már? - kérdezte részvéttel.
- Nekem igen - hangzott a válasz - Fiatal volt és tapasztalatlan, én meg elfogadtam, amit fel-ajánlott... pedig nem lett volna szabad... nem érdemeltem meg... És mit adtam Neki cserébe?
- Boldogságot, szerelmet... - próbálta Sándor atya emlékeztetni, de ő másképp látta:
- ...és emiatt fog meghalni. Miattam. Ha akkor elküldöm Őt, akkor most ép és egészséges...
- Nem, nincs igazad - fogta meg a vállát a pap - Krisztián, figyelj rám! Okoztál neki valaha is bánatot, fájdalmat?
- Soha. Még akaratlanul sem... Illetve... - de már jött is a következő kérdés:
- Boldog volt veled? - megelőzendő egy újabb magyarázatot.
- Igen - ebben biztos volt. Legalábbis: - remélem...
- Akkor mindig is ő volt a fontosabb. Miért akarod hát megtagadni magadtól a szerelmet?
- Atyám, félreértett - mondta halvány mosollyal Krisz. - Én nem tagadom meg, nem is tudnám, hiszen itt él bennem... csupán, szeretném megérteni, hogy miért így történt, hogy... talán lehetett volna másképp... - és elfojtott egy apró sóhajt. - De igaza van, már nem számít, mert közben tudom, érzem, hogy minden, amit átéltünk, az így volt szép és igaz... és ez boldoggá tesz... és ahogy felidézem az elmúlt hónapokat, tudom, hogy Ő is így érez. - egész halk lett a hangja - Igazából nem bánok semmit sem, sem akkor, sem most. Olyan furcsa, egyszerre jóleső és fájdalmas...
Az idős férfi szomorúan bólintott; tudta, átérezte mindazt, amiről a fiatalabb beszélt.
- Tudja, nagyon sokat kaptam Tőle... - folytatta a doktor és elszorult a torka, szinte már csak suttogott - nem csupán szerelmet, hanem a kedvességét, azt, hogy velem volt, hogy elfogadott, olyannak, amilyen vagyok és... cserébe nem kért semmit. Beérte azzal, amit adtam, de úgy érzem, hogy ez elenyésző ahhoz képest, amit Ő adott nekem... Sokkal többet akartam Neki adni, mert sokkal többet érdemel... - "Igen - gondolt bele most először - talán feleségül kellett volna vennem..." és érezte, hogy könnyek öntik el a szemét - egy egész életet...
- Meg is kapta... - jegyezte meg csendesen a pap.
- Igen - nézett rá Krisztián, - meg fogja kapni... - és csupán néhány másodpercig állta a kék szemek pillantásának súlyát, aztán lesütötte a szemét. - Övé a szívem, a lelkem... a testem... most az Övé lesz az életem is... mert... már nem tudok nélküle élni... nem is akarok és... nem is fogok... - Most, hogy kimondta, határozottan megkönnyebbült, már csak azt szerette volna tudni, hogy a másik mit szól hozzá.
Sándor atya döbbenten és riadtan nézett rá. Hát jól sejtette! Érezte, hogy ide fognak kilyukadni, hogy Krisztián erre készül...! És bár még soha nem volt ilyen helyzetben tudta, nagyon is jól tudta, hogy mit kéne most tennie és mondania, de... a szíve mást súgott:
- Irigyellek és sajnállak ezért az érzésért, fiam, és... gyűlölöm azért, amit tesz veled.
A fiatal pszichológus meglepetten nézett fel rá, és ő még folytatta:
- De büszke is vagyok, hogy van erőd és bátorságod végigcsinálni, bármi is várjon rád...
- Nem ítél el...? - kérdezte csodálkozva Krisz. Arra számított, hogy legalábbis megpróbálja lebeszélni, minden érvvel erre készült. De így! Ez az egyetértés teljesen meglepte.
- Nem, pedig papként, tudom, ezt kéne tennem - válaszolt öreg barátja bólogatva és csodálkozva saját magán - hiszen az egyház szemében, amire készülsz, az bűn, de emberként... nem látom annak...
Valóban így volt, képtelen volt elítélni Krisztiánt. "Ez teljesen más eset, mint a többieké, hisz ő élni akar..."
- Tudod - kezdte és egyenesen a fekete szemekbe nézett, - a te áldozatod épp oly tiszteletreméltó, mint Jézusé...
- Atyám, ezt... - tiltakozott Krisz, de elhallgatott, ahogy az idős férfi kérlelőn tekintett rá.
- Kérlek, hallgass meg... Lehet, nem egy népért, csak egyetlen emberért hozod, de ugyanúgy a szeretet vezérel.
- Kérem, atyám, ne tegye ezt velem! - fakadt ki a fiatal férfi. - Én soha... - de elakadt, mert már nem talált szavakat. Ilyesmit sosem gondolt magáról, most sem, de nem volt ereje tiltakozni. Csak azt tudta, hogy ez túl sok neki, ezt nem akarja, nem fogja elfogadni...
Sándor atyának azonban más volt a véleménye:
- Belőled is valósággal sugárzik a szeretet, fiam, - mondta mosolyogva - minden és mindenki iránt. Én is nagyon sokat kaptam tőled... A barátságodat, annak tudatát, hogy léteznek olyan emberek, mint te és Viktória, mert, ahogy magad mondtad, a szerelmetek tiszta és gyönyörű, még, ha nincs is rajta Isten áldása.... - Azzal a reménnyel és hittel tekintett rá, hogy azokban a ragyogó szemekben sosem fog kihunyni a láng. - Hiszen ez az egész nem a halálról, hanem az életről szól... Kettőtökéről...
Krisztián, látva a bizakodást a másikban, megpróbált erőt meríteni belőle:
- Remélem, igaza lesz... - sóhajtott fel, egész halkan.
- Ne félj, - emelte feléje kezét áldón a pap - Isten vigyáz rátok...!




A második szalámis szendvics is a végéhez közeledett. Attila jókedvűen figyelte, ahogy Edit birkózik vele.
- Örülök, hogy nem csalódtam benned - jegyezte meg, - nem szeretem a pálcika csajokat, állandóan idegbajosak.
A lány, most már a sárga egyenruhában, szólni nem tudott, csak hálásan pislogott. Aztán lenyelte a falatot:
- Mint azok, ott - intett kezével egy másik asztal felé, ahol két, nagyjából vele egykorú ápolónő diétáscolázott - azóta stírölnek, hogy leültünk ide. Bár - tette hozzá töprengve, - lehet, hogy téged néznek...
- Csak nem féltékenységet hallok a hangodból? - évődött a fiú.
- Féltékeny? - kaccantott a lány - Ugyan már... de ugye az is lehet, hogy éppen te vagy az ügyeletes Casanova...
Attila mosolya még szélesebb lett a feltételezéstől. Tetszett neki Edit stílusa. Erről azonban eszébe jutott valami más és menten odalett a jókedve.
- Ha már itt tartunk, - nézett az önkéntesre - ki volt az a srác, délelőtt?
Edit zavartan gyűrte össze a papírszalvétát:
- Ő? Csak az előző fiúm... - és még inkább zavarba jött. "Még a végén Attila azt gondolja... Istenem, bárcsak azt gondolná..." - sóhajtott magában. - Jó srác...
- Ja, - bólogatott a műtőssegéd - jóvágású, csak rossz helyen van a vágás - s elhúzta tenyere élét a torka előtt, hogy mutassa, ő hová képzeli.
- Nagyon vicces - fintorgott barátnője. Egész közel hajolt hozzá és mutatóujját kettejük orra közé téve hozzátette: - Ezért bosszúból nem eszek semmilyen süteményt!
- Nem is ajánlanám, - fogta meg a kezét a fiú - ezek még a hétvégéről maradtak...
Szerette volna még közelebb vonni a lányt, de az már nem figyelt rá. A büfé ajtaján át kilátott az előcsarnokba és ott észrevett valakit, aki épp most érkezett.
- Mindjárt jövök - húzta el a kezét.
- Miért, mi van? - értetlenkedett Attila.
Mire Edit felegyenesedett és amolyan 'dívás' mozdulattal hátravetve a haját és felszegve az állát, kissé affektáló hangon így szólt:
- Beszélnem kell a pszichológusommal... - és elvonult.

A lépcsőnél érte utol a doktort.
- Jó estét! - köszönt rá.
Krisztián megfordult, végignézett a lányon és elmosolyodott:
- Jó estét, Edit! - viszonozta - Jó, hogy találkoztunk, akartam beszélni magával - elhallgatott, majd látva, hogy a másik várakozásteljesen néz rá, folytatta - Szóval, holnap, valószínűleg nem lesz rendelés.
- Sejtettem - bólintott a lány. Ő is zavarban volt, tudta, hogy semmi köze hozzá, de a doki rendes volt vele, így hát mégis belevágott - Hallottam, mi történt... Mihez fog most kezdeni?
- Ezt én szoktam kérdezni - mondta egy félmosollyal a pszichológus - Egyébként vannak ötleteim...
Ez utóbbit megnyugtatásnak szánta, de meglepetésére Edit inkább ijedt lett tőle:
- Doki, ugye, nem...? - kérdezte félszegen.
- Mit nem? - kérdezett vissza a férfi.
A lány most már komolyan zavarban volt. A doktor kedves volt és barátságos, de valahogy túl nyugodtnak tűnt. Mint, aki már tudja, mit fog csinálni...
- Maga mondta, hogy az nem megoldás... - nézett rá reménykedve, hogy a másik megerősíti.
- Talán tévedtem - jegyezte meg csöndesen Krisz. Fogalma sem volt, hogy a lány honnan tud- hatna bármit is, de, ahogy szavai nyomán meglátta szemeiben a rémületet, már biztos volt benne. - Talán valamikor ez is lehet megoldás...
- De én nem akarom, hogy... - tört ki Editből a kétségbeesés. Tudta jól, hogy nincsenek iga- zán érvei, amivel meggyőzhetné a férfit. Ráadásul pont ő!
- A saját életével törődjön Edit - mondta kedvesen és szomorkásan az orvos és összefogta ke- zében a lány kezét, - ne az enyémmel...
Edit is elszomorodott: "Ilyen emberekkel nem lenne szabad ilyennek történnie..."
- Maga nagyon jó ember... - válaszolt halkan.
- Örülök, hogy így gondolja. Próbáljon meg boldog lenni - tanácsolta Krisztián, - például azzal a műtősfiúval... - pillantott a büfé felé, ahol az ajtóban Attila álldogált és figyelte őket, majd a másik meglepett tekintetét látva hozzáfűzte - Tudja, ez nem egy túl nagy kórház...
- Én... értem és... köszönök mindent... - felelt a lány és lesütötte a szemét. Nagyon vacakul érezte magát.
A doktor azonban biztatón nézett rá:
- Ne legyen ilyen végleges - mondta, - még találkozunk. - Ezzel még egyszer megszorította a kezét és elindult felfelé a lépcsőn.
Edit elveszetten pillantott utána, valami furán szorongatta a torkát. Mielőtt azonban eldönthette volna, hogy mihez is kezdjen Attila megszólalt mögötte:
- Ez az a doki...?
- Aha - felelt a lány, - és már biztos vagyok abban, amit mondtam...
- Akkor nem kéne szólni valakinek? - kérdezte a fiú halkan.
Társnője a fejét ingatta:
- Nem, ez az ő döntése - nagyot sóhajtott - és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem?
- Egy lány - ölelte át őt vigasztalásul, hirtelen ötlettől vezérelve, hátulról Attila, - akit nagyon megkedveltem, mert óriási szíve van...
- Tényleg...? - nézett fel rá Edit, nem törődve azzal, hogy mások figyelik őket.
- Na, hallod - válaszolt barátja, - egy igazi Casanovának elhiheted - és őt sem érdekelte a többi jelenlevő. Adott egy gyengéd puszit a lány arcára, amitől az egy egész kicsit ugyan, de azért kedvesen elpirult.


A pszichiátria kórházi részlegében levő orvosi szobában Krisztián elmerülten dolgozott. Ideje volt bőven, megbeszélte Ákossal, hogy ma estére és éjszakára övé a helyiség. Még aludni is tud majd, az itt levő rekamié pont megfelel a célnak.
Most azonban még az íróasztalnál ült, azokat az anyagokat nyomtatta ki, amelyekről Sándor atyának beszélt. A gépből kikerült iratokat név szerinti dossziékba rakta, azokat pedig egy át-látszó, A4-es tasakba, aminek a címkéjére Mariann nevét írta.
Péter már jó ideje ott állt az ajtóban és figyelte őt. Ahhoz képest, hogy az elmúlt napokban milyen riadt volt, most nagyon is kiegyensúlyozottnak tűnt és pontosan ez a higgadtság zavarta a sebészt. Azon töprengett, amit Ákos délután mondott: "Végrendelet! Te jó Isten! Bár, valahogy számítottam ilyesmire..." - de úgy érezte, mielőtt bármit is tenne, meg kell kérdeznie Krisztiánt is. Muszáj valami biztosat tudnia.
- Helló, Krisz!
- Szia, Pít! - felelt barátja fel sem nézve a laptop monitorjáról.
- Hogy vagy? - kezdett bele Péter, de abban a minutában már rá is jött, hogy ez a kérdés mek- kora hülyeség.
Krisztián tekintetén, ahogy rápillantott, és a hangján, ahogy kérdezte:
- Szerinted? - érződött, hogy ő is így értékeli.
- Izé... - lépett közelebb a sebész - Mit dolgozol? Mire készülsz? - zavarban volt, ami nem is csoda, tekintve, hogy ő is készült valamire. "Remélem, nem kerül rá sor." - markolászta kissé idegesen a köpenye zsebében levő tárgyat.
- Semmire - válaszolt röviden a másik. "Milyen találó - gondolt bele a magyar nyelv kifejezőkészségé-nek szépségeibe - még csak nem is kell hazudnom..."
A szőke férfi azonban nem érte be ennyivel, sóhajtva ingatta a fejét:
- Pihenned kéne...
- Majd... - hangzott a felelet, aztán még hozzá tette - ha mindenen túl leszünk...
- Aludnod kell, Krisz - nézett barátjára Péter és kivette kezét a zsebéből, a pneumatikus oltó-pisztollyal együtt - hogy bírd a holnapi napot...
A pszichológus lecsukta a laptopot és felállt.
- Bírni fogom, ne félj! - mondta miközben karjait feje fölé emelve nagyot nyújtózott. - Ne aggódj annyira értem... Menj, ma este nem vagy ügyeletes. Menj szépen haza a feleségedhez és a kisfiadhoz...
- Nem tehetem, a barátom vagy, szükséged van rám... - figyelte őt a sebész, kezét a háta mögé rejtve - a betegeidnek pedig rád.
- Igen, de most Vikinek van rám a legnagyobb szüksége... - felelt Krisz és gyanakodva méregette társát: "Olyan ideges, hogy biztos tervez valamit..."
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. - jelentette ki Péter. Már egészen a fekete hajú férfi előtt állt. - Ezért is beszéltem Ákossal és ő beleegyezett...
- Beleegyezett? - kérdezte értetlenül a másik - Mibe?
Hiába vette észre az utolsó pillanatban, hogy mire készül a barátja, igazából nem volt sem- mi esélye. Az elmúlt napok szinte álmatlanul töltött éjszakáinak meg volt a hatása, lelassultak a reflexei. Amint az oltópisztoly a nyakához ért, már érezte is a parányi tűszúrást, és a tartály tartalma a szervezetébe ürült.
- Pít... mi a... - motyogta. Próbálta eltolni magától a másik férfit, de lábai már nem bírták a súlyát, szemei lecsukódtak és végül egész teste elernyedt, ahogy az altató hatni kezdett.
- Sajnálom, Krisz, - mondta halkan és szomorúan Péter - egyszer majd talán megbocsátasz... "Túl sok jóember hal meg manapság értelmetlenül, - gondolta még hozzá - nem akarom, hogy közéjük tartozz..." - miközben két kézzel tartva barátját kissé az ajtó felé fordult és hangosan kiszólt:
- Ottó!
A hívásra kinyílt az ajtó és egy negyven év körüli, feje tetején erősen kopaszodó, nagy darab férfi jelent meg. Magasabb volt még Krisztiánnál is. Ápolóként dolgozott a pszichiátrián, testi erejének mindig nagy hasznát vették. Most is, szólni sem kellett, már jött is segíteni. A hónaljánál átnyalábolta a doktort, Péter a lábait fogta meg és együttes erővel a rekamiéra fektették. Ottó még egy párnát is a feje alá tett.
- Meddig fog aludni? - kérdezte rekedtes hangján.
A sebész éppen Krisz cipőit vette le, most elgondolkozott egy pillanatra:
- Amilyen állapotban van, legalább 14-16 órát... - felnézett az ápolóra, egyenesen a barna gombszemekbe - Azt szeretném, hogyha senki sem zavarná - és amikor a másik bólintott, folytatta - és, ha mégis hamarabb felébredne... semmiképp se engedje ki úgy... 10 óra előtt.
Sóhajtott és nyelt egy nagyot. Szarul érezte magát. "10 óra, addigra... Eh! Akárhogy is veszem, elárultalak, tudom... de nem volt választásom..."
Ottót láthatólag nem zavarta, hogy az egyik orvosukat ilyen állapotban látja, Péter minden utasítására szaporán bólogatott:
- Minden rendben lesz, doktor úr! - jelentette ki végül magabiztosan. - Számíthat rám!
- Remélem, - állt fel Péter is - majd még benézek... kb. úgy éjfél után...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - II. rész című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Néhány madár köröz című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/A gyermektelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)