Álmokat dédelget vad, eleven folyó,
hűs záporral frissít az áradó remény.
Hitted, hogy elkerül a támadó golyó,
s boldog lesz életed, jó, tartalmas regény;
de elfogyott a víz, majd rád hullott a sár,
búcsúzott az öröm, s az üresség bezárt.

Gondoskodva szeretsz és önzetlenül adsz,
helyrehoznád végre rossz kapcsolataid.
Mégsem számít semmi, mert egyedül maradsz,
s a kutya sem hallja meg kérő szavaid!
Felszínes emberek, a háború vágya,
sosem mehetsz velük a helyes irányba.

Barátot keresel, a szándékod tiszta,
kapsz helyette kínzó, örök ürességet.
Igaznak hitt napot megtörten sírsz vissza,
s az öngyilkosságba kergetnek a tények!
Közöny dönt le egyszer, máskor az erőszak,
leverten hazudod, hogy bátor s erős vagy.

Éjszakánként jársz még szép, tarka réteken,
hol hűséges társak várnak és ölelnek.
Virágok közt átjár az igaz érzelem,
fáradt válladról itt lerakod a terhet.
A szabadság szele a szíven átsuhan,
szeretettel csókolsz, s nem virtuálisan.