Bíbor színű az alkonyat, már a hegy mögött úszik,
messze távolban hallom a lüktető dobokat:
valahol ünnep van, önfeledt tánc, talán esküvő-
megfogant fejemben száz és ezernyi gondolat.

Ezt a pillanatot most sürgősen meg kell ragadni,
nem ereszteni, szorítani erősen. Segíts
Te is! Nézd, milyen gyönyörű! Add a kezed, ragadjon
el minket a sodró árral: dalolj, ölelj, szoríts!

Ez a csodaszép emlék a halálomig elkísér?
A portrém ott marad az éjjeli szekrényemen:
Nézd, hogy kacag a szám! - Látod rajta a naplementét?
Ormok közt, narancs- vörösben tündököl ékesen.