HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 7

Tagok összesen: 1869

Írás összesen: 48534

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: GunodaFeltöltés dátuma: 2007-02-05

Zsarátnok

"Give me life,
Give me pain,
Give me myself
again!"

(Tori Amos)

Egyáltalán nem volt kedvem aznap múzeumba menni; talán megéreztem, hogy találkozni fogok veled...
Ereimben már napok óta ott lüktetett az írásaim születését kísérő sajátos belső nyugtalanság; nem vágytam semmi másra, csak egy papírlapra, egy ceruzára, és arra, hogy békén hagyjanak.
- ...De gondolj bele, egy igazi kelta múmia! - győzködött Adri barátnőm.
- Ez eleve baromság! - vágtam rá felháborodva. - A keltáknál nem volt szokás a balzsamozás.
- Itt van, azt írja, hogy magától mumifikálódott, valami barlangban... - mutatták a lányok a Pesti Est múzeumi ajánlóját. - Te úgyis szereted az ilyen kelta dolgokat! Utána meg beülhetünk valahová egy teázóba, négyen csajok.
Nem hangzott rosszul. Főleg a tea; hiszen egy ilyen barátságtalan, novemberi délutánon nincs is jobb, mint barátnőkkel ücsörögni a meleg teaházban, és nézni, hogyan hullik odakinn a hó. Persze, te ezt nem értheted: a te idődben még nem voltak teaházak...
"Csak ez a múmia-dolog ne lenne... - gondoltam viszolyogva. - A temetetlen holttesteknek földben lenne a helyük, nem vitrinben! Na, mindegy, ha ennyire akarják..."
A múzeum második emeletén bevezettek minket egy különleges, temperált levegőjű, kis terembe. Az előírásnak megfelelően egyszerre csak kevesen lehettünk.
Arra számítottam, vastag üveg mögött látok majd valami förtelmet, és aznapra elbúcsúzhatom az étvágyamtól...
Aztán megláttalak téged: lepedővel letakart, keskeny acélasztalon feküdtél mezítelenül, a terem közepén; csak fonnyadt ágyékodat takarta egy fehér kendő. Nem tűntél halottnak, inkább vénségesen vénnek és megfáradtnak: mintha csak aludtál volna. Tested még így, összeaszottan hatalmasnak látszott. Akár meg is érinthettem volna, ha akarom. Nem akartam.
- Nézzék, még a szemgolyója is ép! - hívta fel figyelmünket a fehér köpenyes muzeológusnő, a két apró domborulatra, beesett szemgödreid mélyén.
Aztán bekapcsolta fejünk felett a nagy plazmatévét, és hosszas előadásba kezdett.
Neked magyarázzam, hogy akkor én már évek óta veletek, keltákkal ébredtem, és este veletek tértem nyugovóra? Sokszor még álmaimban is rólatok írtam vagy olvastam... Az előadás így nem sok újat tudott mondani számomra, amíg el nem hangzott a kulcsmondat, miszerint alighanem a druidák közé tartoztál.
- ...Látják a kezeit, és ezeket az ápolt körmöket? Sosem végeztek velük kemény fizikai munkát, de fegyvert sem forgattak. - mutatta a muzeológus a hatalmas monitoron. - Nézzék csak meg a ruháit, és a rajta talált ékszereket! Ilyet egyszerű közember nem viselhetett.
Rögtön más szemmel kezdtem nézni mozdulatlan, lemeztelenített testedet.
"Bár akkor találkoztam volna ezzel az emberrel, amíg még élt! - gondoltam keserűen. - Hát, persze... alig kétezer évvel ezelőtt, valahol Britanniában..."
A muzeológus szavai érdektelen fecsegésnek tűntek, ahhoz képest, amit titkait némán őrző tetemed mesélni tudna... Elfogott a tehetetlen harag, és a csontig hatoló idegenség-érzés: mit keresek én ebben a városban, ebben az országban, ebben a században?
Ekkor vettem észre először, hogy megmoccansz! Apró rezdülés volt csupán, mégis, szinte arcul ütött. Hátráltam egy lépést, és szám elé kaptam a kezemet; látok néha olyan dolgokat, melyeket más nem, de ez azért túlzás!
"Úristen, megőrültem!"
Lassan az oldaladra fordultál, és ösztövér karodra hajtottad ráncos koponyádat, mintha a tévét akarnád nézni... Láttam, amint kinyílik a szemed.
Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Hihetetlen volt, hogy a többiek semmit sem vettek észre! Mindannyian hipnotizáltan meredtek a monitoron vibráló képekre. Némán kapkodtam levegő után; beesett, fénytelen szemeid egyenesen az arcomba néztek, és keskeny késpenge-szád elé tartott mutatóujjad csendre intett.
A falnak tántorodtam. Reszkettem. Fülemben doboló vérem hangja megáradt folyóként nyelte el a muzeológus monoton hangját.
"Ez nem igaz! Ilyen nincs! Képzelődöm!" - suttogtam magamnak.
"És mi van, ha mégsem? ...Ha mindez valóság? Hogyha a mohó tudni vágyás képes átnyúlni élet és halál egymásra rakódott rétegein? ...Ó, Istenem!"
- Gyere, menjünk! - érintette meg a karomat Adri barátnőm.
Elképedve meredtem rá: hát neki sem tűnt fel? ...Senkinek? ...Vakok ezek az emberek?! ...Vagy mégis én bolondultam meg? Letéptem a fogasról a kabátomat, és sietve igyekeztem kifelé, a többiek nyomában. Már a kilincset markoltam, amikor tompán kongó, rekedtes hang szólított meg, a hátam mögül:
- ...Ne menj el!
Megdermedtem: hiszen ki más szólhatott volna hozzám az üres szobából, mint te... Nem hittem a fülemnek. Lassan, nagyon lassan fordultam meg; izzadt tenyerem lesiklott a kilincsről.
Könyöködre támaszkodva figyeltél; tekinteted rezzenéstelenül pihent rajtam. Csontkeményre száradt ajkaid újra szóra nyíltak:
- Gyere közelebb...
Zsibbadtan vonszoltam oda magamat hozzád: lábaim olyan szánalmasan remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom az acélasztal szélében. Éreztem, hogy meg kellene szólalnom, de a hangom újra cserben hagyott.
- Nem őrültél meg, és nem is álmodsz!
- De hát hogyan lehetsz halott és mégis élő? - suttogtam döbbenten.
Elmosolyodtál: szörnyű volt a mosolyod! Koponyádon szinte pattogott a bőr...
- Láttad már, hogyan izzik hamu alatt a zsarátnok?
Bólintottam.
- Én is így őriztem meg testemben az élet melegét. Látod, nem omlott porrá!
- Ez hihetetlen! - tört ki belőlem. - Ti tényleg nagyon sokat tudtatok, szent ember!
- Többet, mint gondolnád.
Villanásnyi idő alatt felfoghatatlan távlatok nyíltak meg előttem: emellett még az is eltörpült, hogy egy múmiával társalgok éppen. Hosszú percek teltek el, mire szóra nyitottam a számat:
- ...Ó, bárcsak én is...
Aszott arcodon újra megjelent a késpenge-mosoly:
- Mit gondolsz, miért hívtalak vissza? És miért éppen téged? Sokan jöttek eddig, hogy borzongva megbámuljanak, de rajtad kívül senki sem jött azért, hogy megtudja, ki voltam és ki vagyok.
- ...Ki voltál, szent ember? - kérdeztem, és hangom izgatottan elfúlt.
Hirtelen égető szükségét éreztem egy diktafonnak.
Mintha erre vártál volna! Fakó tekinteted elmélyült, és rekedt hangodhoz új szín vegyült:
- Voltam nagykirály tanácsnoka, Istenek megszentelt szolgája, voltam ítélkező, látnok, voltam csillagokat fürkésző, tölgyfákat ismerő... A halálon úrrá lettem: voltam vadkan az erdő mélyén, voltam holdas szarvú bika, voltam gyors lábú szarvas, voltam sas, kőszálon fészkelő, voltam a bölcsek fényes hátú lazaca!
Szavaid lüktetése magával ragadott, és mindennél jobban kívántam, hogy vezess, taníts és világosíts meg engem. Aztán egyszer csak végignéztél magadon, és kesernyés mosollyal így folytattad:
- ...És most? Ráncos csúfság vagyok, az élőket rémítő fertelem!
- Nem, ez nem igaz! Látod, én sem félek tőled.
Ez persze nem volt teljesen így: féltem, mégis örvényként vonzottál magadhoz.
- Jól van. - mondtad. - Megmutathatom neked az igazi arcomat is, hogyha akarod!
- Igen, akarom! - vágtam rá habozás nélkül.
- Hajolj ide!
Révetegen hajoltam hozzád. Nyitott szememre borítottad száraz csontkezed. Tenyered barázdás öblében ragyogó szemű fej jelent meg; szivárványos erő-spirálok örvénylettek körülötte. Tested helyén azonban csak valami ernyedt, sötét zsákféle csüngött. Iszonyodva rántottam el a fejemet.
- ...Ez szörnyű! Mi történt a testeddel?
- Elveszítette az erejét. Nemsokára megadja magát a felbomlásnak, bárhogy vigyáznak is rá. Hacsak addig újra meg nem telik élettel...
- És új életet, azt tudsz magadnak adni? - kérdeztem, és bosszúsan gondoltam a diktafonra, mely otthon pihent, egy fiókban.
Megráztad a fejedet:
- Én nem. De te igen!
- ...Én?!
Az a hirtelen szorítás, ott gyomortájon, figyelmeztetett, hogy elérkeztünk a lényeghez. Lopva megmarkoltam az asztal szélét.
- Igen, te vagy az, aki igazi tűzzé szíthatja a pislákoló zsarátnokot... - biccentettél elgondolkodva, aztán hozzátetted: - Hogyha van elég bátorságod!
Értő kézzel nyúltál a hiúságomhoz. Már ott lebegett nyelvem hegyén a hetyke "hát persze, hogy van!" - azonban valami odabenn arra intett, legyek óvatos. Így csak annyit kérdeztem:
- Mit kellene tennem?
- Engedj magadhoz, mint nő a férfit!
- ...Micsoda?! - kiáltottam, és éreztem, eleven szoborrá dermedek: a döbbenet emlékművévé.
- Szeretkezz velem! Önts belém új életet...
Végre, képes voltam megmozdulni! Ellöktem magamat az acélasztaltól, és támaszt keresve hátráltam a falig.
- Ezt nem gondolhatod komolyan...! Te nem ismersz engem... Én nem...
- Jobban ismerlek, mint hinnéd! - vágtál közbe, valami furcsa, reszelős kuncogással. - Tudom, szűzies vagy: a kisujjad körmét sem érintheti meg senki! Várod a királyfit... aki nem jön el soha.
Átcsapott rajtam a harag: ki szereti, ha arcába vágják rejtett gondolatait?
- Ez az én dolgom! Különben is, te nem vagy férfi, én pedig nem vagyok nő!
Örömtelen, kongó nevetésre nyitottad a szádat:
- ...Hogy nem vagy nő?! Nézz tükörbe, kislány!
Csontujjaid között kerek, szépen csiszolt fémtükör csillant. Egy pillanatig láthattam benne világítóan halvány arcomat, és nyúlánk testemet, aztán magad felé fordítottad.
- Ocsmányabb, mint gondoltam! - állapítottad meg fintorogva. - Megértem a viszolygásodat: nekem sem tetszik! De te meg tudnál szabadítani tőle; társat kapsz helyette és tanítót.
Tudtad, ó, milyen jól tudtad, mit kell nekem mondanod!
- ...Tényleg tanítanál engem?
- Ennyivel tartozom neked. Bár nem sok újat mondhatok, amint elkezdesz emlékezni...
Elnémultam. Valahol mindig is sejtettem, hogy nem ide tartozom, hanem gyökereim egy ősibb és természetesebb világhoz kötnek. A bizonyosság mégis megrendített.
- ...Nincs már sok időnk! A múzeum mindjárt zár!
Sürgető szavaid visszarántottak a kézzel foghatóbb világba. Összeszáradt karod kérlelőn nyújtottad felém.
...Vajon elfogadhatom-e? Ölelheti-e büntetlenül az Élő a Halált?
- ...Még gondolkodnom kell. - mondtam tétován.
- Ne gondolkodj sokáig! Téged nemsokára kitessékelnek innen, engem meg holnap reggel visszavisznek Oxfordba, és vitrinbe zárnak.
Hallgattam. Fejem lecsüggedt, és nem mozdultam. Aztán felmarkoltam a kabátom.
- ...Nekem ez nem megy! Bocsáss meg...
Mélyen ülő szemed csalódott haragtól izzott.
- Nem lehetsz ennyire gyáva!
Nem válaszoltam, és rád nézni sem mertem többet.
- Egész életedben bánni fogod, ha... - folytattad már-már fenyegetően, aztán szavaidat elnyelte a mögöttem becsapódó, nehéz ajtó döndülése.
Fellélegezni még nem mertem: ott éreztelek magam körül, ahogyan most is itt vagy körülöttem. Futni szerettem volna, menekülni, ám erőmből csak vánszorgásra telt. Lassan vonszoltam lefelé ólomnehéz testemet a hosszú lépcsősoron, akár egy nagy, súlyos kígyót.
Végre, leértem a földszintre! Odakinn, túl a fotocellás üvegajtón a huszonegyedik század dübörgött: a hétköznapok színtelen világa. Még pár lépés, és engem is elnyel, hála a jó égnek!
Megálltam az ajtónál. Nem nyílott! Hiába toporogtam előtte.
- Hadd jósoljak magának, fiatalasszony! - hallottam magam mellett egy jellegzetesen külvárosi hangot.
Ingerülten kaptam oda a fejemet: egy órával ezelőtt még megdöbbentett volna, mit keres a múzeumi előcsarnok elegáns fehér-arany félhomályában ez a loncsos cigányasszony, kezében planétás-dobozt szorongatva.
- Tudja, hogy nem engedi ám ki az ajtó, amíg meg nem mondom a jövendőjét? - bizonygatta, és unszolóan nyújtotta felém a dobozt. - Húzzon egyet, na! Ingyér' van!
Vonakodva nyúltam az összehajtogatott, piszkos cetlik közé.
"Odafenn felejtette a kalapját. Vissza fog menni érte, és újra találkozik a múmiával. Meg fognak egyezni." - olvastam a gyűrött cédulán.
Úgy dobtam el magamtól, mint valami csúszómászót.
"...Nem fogok visszamenni hozzád! Nem akarok! Engedj el végre... Én nem adhatok neked új életet. Nem lehet!"
A vastag üvegen át tisztán láthattam az elzötyögő villamost, a hóesésben hazafelé siető embereket, a kivilágított kirakatokat... a titkokat nem rejtő szabadságot. Az ajtó nem mozdult. Szememből kicsordultak a tehetetlen könnyek.
- ...Istenem, könyörülj meg rajta! - fohászkodtam fel. - Segíts neki, hogy kiszabadulhasson a testéből! Engedd őt végre igazán meghalni...
A súlyos ajtószárnyak lassan megnyíltak előttem. Hideg kézzel nyúlt kabátom alá a havat kergető szél.

***************

Ölemben papír fehérlik, fogaim között golyóstoll; nyugalom, a kedvenc zeném, csészében gőzölgő tea, térdemen kockás takaró. Mi mást kívánhatnék? A papír mégis érintetlenül vigyorog rám, mintha gúnyolódna rajtam.
...Hogyan is adhatnám vissza mindazt, amit akkor, ott, azon a délutánon átéltem? Megszokott szavaim hasznavehetetlenül hevernek a lábamnál, míg a tieid nyugtalanítóan ívelnek át az eltelt napokon. Még károgássá torzult hangodat is hallom, hiába szól a megnyugtató zene. Itt fekszel mellettem az ágyamon, és mégsem...
Elhamvad-e valaha izzó parazsad az oxfordi üvegkoporsóban? Sohasem fogom megtudni.
Maradok, aki voltam: tudatlan senki, zugíró, te pedig eleven halott.
Írni azért fogok rólad. Úgysem hiszi el nekem senki.

2007 januárja

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Árnika
Regisztrált:
2007-11-06
Összes értékelés:
36
Időpont: 2007-12-07 21:11:32

szóval élethűbb, és mohón lecsapunk rá :) ezt akartam írni, bocsi, fáradt vagyok :)
Alkotó
Árnika
Regisztrált:
2007-11-06
Összes értékelés:
36
Időpont: 2007-12-07 21:10:40

Húha, Gratulálok, felkavaró mű. Azrt mégis kiváncsi az ember mi lett volna ha... :) De így éethűbb. Mi emberek mindig várjuk a csodákat, ,ohőn lecsapunk ré, ha mással történik, de ha velünk esik meg mégis megijedünk és elfutunk előle, vissza a jó öreg hétköznapokba,
Szenior tag
Regisztrált:
2006-12-30
Összes értékelés:
778
Időpont: 2007-02-11 11:47:20

Jah, még valami: Bran (az áldott)- isten legyen veled az írásban! :)
üdv.: Doreen
Szenior tag
Regisztrált:
2006-12-30
Összes értékelés:
778
Időpont: 2007-02-10 20:15:48

Na, szia, amikor odaértem, hogy le kéne feküdi a múmiával, majdnek kiköptem a kakaót, amit akkor ittam....:) Légyszíves, folytasd, tudni akarom, találkozol-e még valaha a druidával?!
Szenior tag
Rozán Eszter
Regisztrált:
2006-11-14
Összes értékelés:
7466
Időpont: 2007-02-08 02:14:28

Nagyon tetszett, csak a többieket tudom ismételni, szeretném én is, ha lenne folytatás.
Alkotó
Regisztrált:
2006-01-24
Összes értékelés:
515
Időpont: 2007-02-07 06:37:45

Húúú... ez remekmű! Én is szeretném, ha folytatódna...
Szenior tag
Regisztrált:
2006-12-30
Összes értékelés:
778
Időpont: 2007-02-06 06:01:34

Szia, még nem olvastam el, mert nem volt időm, de amint tehetem, végigolvasom....Ha melátom/hallom azt szót, hogy "kelta", le se lehet engem vakarni, szóval, nemsokára kapsz tőlem még 1 hozzászólást:D:)

üdv.: D
Szenior tag
Regisztrált:
2006-09-18
Összes értékelés:
189
Időpont: 2007-02-05 12:08:13

Szius!

....csak úgy terveztem, átfutom, gyorsan a szememmel...,de nem rajtam múlott, hogy nem így lett.....egyszerűen belefeledkeztem...., kár, hogy nincs folytatás! Nincs folytatás?!

Gratulálok és örülök, hogy olvashattam!

Üdv, eszkimo.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 09. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 08. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 07. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Kicsit másképp 10. címmel a várólistára

túlparti alkotást töltött fel Plagizáció címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) Könyöklő Gróf című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Altató minden évszakban című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Három lány 18. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Érdekes álom? című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Érdekes álom? című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 09. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)