Néha elképzelem melletted magam.

Vagyok
mint félredobott fátyol
esküvő után.
a menyasszony kacag
ha rámnéz néha tán,
később a polcon árva
rongydarab,
mosolyra várva
s hívja hallgatag
párját
de a szekrényajtó
konok rabszolgatartó
nem tárja szárnyát
csak néhanap
bőrömön egy semlymes kéz
csillogón matat
hajamon az ujjak
végigszántanak
a percek így múlnak
és így hagynak el.

Figyellek az ágyamból
te bátor
halálraítélt vándor
más mellett az életed
hogyan szakad
mint a gyöngyök
a fűben
mind szétszalad
és néha mikor az álom
elfojtja zúgó lángom
talán
önzőn és mostohán
otrombán szaval
minden
ami zavar

Türkizfényű az égbolt
mikor rád ébredek
és rózsaszín lesz a csillag
ha veled leszek
talán írva van
hogy csak figyellek
bénultan
követlek
de hiába
így szól az ének
hogy hiába minden álom
úgysem találom
úgysem találom
úgysem talállak
csak várlak
és egy idős asszony majd
egy régi fehér ronggyal
törli a napot az ablakon.
Ezt a dalt zengi fáradt homlokom
és a vér
ami lecsordul ajkamon.