Hajnaltájban aludtam el, így későn ébredtem. Omar bácsi ott ült a fekhelyén, azonnal talpra ugrott és a kezembe nyomott egy szelet kenyeret és egy pohár joghurtot.
- Itt a reggelid! Vigyáztam rá, egyél.
Hamar elnyeltem a reggelimet. Ezúttal, azzal sem törődtem, hogy a gyomrom szinte üres maradt, hiszen nagy nap ez a mai... az utolsó nap itt Törökországban... éjszaka utazunk a Paradicsomba...
Egész nap nagyon izgatott voltam, folyton arra gondoltam, hogy reggelre már Európában leszünk. Csak lófráltam le-föl és ábrándoztam.
Egyszer csak magához intett Omar bácsi. Azt mondta, menjek be vele a városba, sétálunk egyet.
Gyalogosan, elég messze volt a város, kóválygott a fejem, alig láttam már az éhségtől, egyszerre nagyot kordult a gyomrom. Omar bácsi is meghallotta. Éppen egy hot-dogos előtt haladtunk el, amikor megtorpant az Öreg, megkérdezte, kérek-e hot-dogot? Nagyot nyeltem, biztosan ő is észrevette, meg sem várta a választ. Kettőt vett, az egyiket nekem adta, amit azonnal falni kezdtem.
- Régen ettem ilyen finomat... - motyogtam két falat között. Mosolygott, ő nem ette a magáét, csak szorongatta a papírba csomagolt finomságot. Én viszont gyorsan elnyeltem, mint gólya a békát. A papírba még megtörölköztem, majd összegyűrtem s egy papírkosárba dobtam. Omar bácsi akkor szólalt meg újra.
- Kéred ezt is?
- Miért, neked nem kell? - kérdeztem vissza.
- Nem. Nem vagyok éhes - és nyújtotta felém a magáét. Mohón kaptam utána, és gyorsan felfaltam azt is. Végül megköszöntem, s hosszú idő után, először éreztem, hogy jóllaktam.
Azután még betértünk egy élelmiszer boltba. Ott tíz zacskó mentolos cukorkát vett Omar bácsi.
Amikor már az utcán voltunk, nekem adott egy zacskóval. Gondolatban számolgattam az unokáit. Kilenc unokája van, beleszámítva azt a tíz hónapost is. Tízet vett, tehát én vagyok a tizedik.
Könny szökött a szemembe, s hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad elfogadnom a másik hot-dogot. Azért adta nekem, mert látta, hogy éhes vagyok, pedig ő is éhes, hogy lehettem ilyen meggondolatlan, önző. Azután ezt neki is elmondtam, és bocsánatot kértem.
- Te még növésben vagy fiam, neked többet kell enned. Én már jobban bírom az éhezést, vén csont vagyok... Majd, ha már ott leszünk... keresünk munkát te meg én... ketten csak kiteszünk egy embert... amit keresünk, az meg a tiéd lesz. Tanulnod kell fiam, nagyon jó eszű gyerek vagy ám, látom én azt. Tanulnod kell!...

Délután mindenki csomagolt a két sátorban, ahol Omar bácsi családja volt elhelyezve. Én könnyen összecsomagoltam, csupán egy váltás fehérneműm, ingem nadrágom volt, azon kívül, ami rajtam volt. Azt is itt kaptam már a táborban, amikor behoztak egy kamion használt ruhát. Most összehajtogattam a ruháimat, és a nadrágba bele csavartam mindet, majd madzaggal átkötöttem jól az egészet, nehogy valami kiessen belőle, majd olyan hosszúra hagytam, hogy a vállamra tudjam venni. Ez lesz majd a párnám, ha egyáltalán alhatok valamennyit éjszaka.
Az ebédet délután négykor kaptuk, és mondták, hogy vacsora nem lesz, így én már alkonyatkor kimentem a tengerpartra. Megtapogattam a nadrágzsebben a zacskó cukorkát. Ez lesz majd a vacsoránk, megosztom Omar bácsival.
Leültem a parton, kavicsokat dobáltam a vízbe. Nyugodt volt a víz, a Nap ott messze, éppen most csobbant bele a tengerbe. Fölötte még egy ideig rózsaszínű volt az ég, de hamar homály borított be mindent. Egy hatalmas hajó úszott a távolból a part felé. Még sokáig fehérlett a sötét víz felett, majd szem elől tévesztettem azt is.

Nyolc óra felé gyülekezni kezdtek az emberek. Kilencre már iszonyúan sokan voltunk, de csónak még sehol. Elkezdtem megszámolni az embereket, kilencvenháromig jutottam el, s ebbe az apró gyerekeket nem is számoltam bele, de még mindig jöttek. Akkor Omar bácsi rám szólt.
- Ne kószálj el, maradj mindig itt mellettem! Lesz itt tumultus... hogy tudjak befizetni érted, ha elmászkálsz?
Láttam rajta, hogy izgatott ő is, így még izgatottabb lettem, de nem mászkáltam, ott maradtam mindig az Öreg mellett.
Tíz óra felé jöttek kamionnal, hoztak egy hatalmas gumicsónakot. Voltak hatan, hat nagy erős ember. Vízre tették a csónakot, majd sorba állítottak minket. Ketten szedték a pénzt, a többi viszont ügyelt a rendre. Akinek nem volt elég pénze azt rögtön kilökték a sorból. Odasúgtam Omar bácsinak.
- Fegyver is van náluk, láttad? - de az Öreg csendre intett, így hát hallgattam és figyeltem.
Már éppen Omar bácsi családjára került sor, fizettek és mentek a csónakba. Mi zártuk a sort az Öreggel. Amikor mi is a csónakon voltunk, akkor vettem észre, hogy már jócskán megtelt, alig találtunk helyet magunknak. Aztán mindig egy kicsit összébb szorultunk, mert még rengetegen voltak, akik fel szerettek volna jutni a csónakra.

Aztán kitört a veszekedés. Akik már a csónakon voltak, szóltak az embereknek, hogy ne jöjjön már több ember, mert nem férünk, meg el fog süllyedni velünk a csónak. Meg sem hallgatták, nem érdekelte őket a mi sorsunk, csak a pénz. Mondtam volna Omar bácsinak, hogy vissza kellene mennünk, ha mertem volna megszólalni. Nem mertem, csak tovább figyeltem, hogy mi történik.
Akkor hirtelen, egy asszony, kicsi babával, felugrott. Szólt a férjének, hogy menjenek vissza, mert így itt senki nem marad életben. Annak nem akarózott menni. A nő kilépett a csónakból és kiabált, hogy állítsák le az embereket, mert úgy vannak már mint a szardíniák a dobozban. Jött a legnagyobb darab ember közülük és lökdöste kifelé az asszonyt. Akkor már a férje is utána indult, kiabált, hogy ne bántsa az asszonyát. Neki is volt egy két éves forma gyerek a karján, meg még kettő nagyobbacska ment utána. Odament a pénzbeszedőkhöz, és kérte vissza a pénzüket. Akkor rögtön hárman közrefogták, és őt is lökdösték a felesége után, meg a gyerekeket is. Előkerültek a pisztolyok, ha nem engedelmeskednek, akkor lőnek, mondták. Nem kaptak vissza egy vasat sem. Az asszony már sírva kiabált, de semmit sem tehettek.
Annyi pozitív eredménye lett a dolognak, hogy leállították a beszállást, és belöktek bennünket a mély vízbe. Volt néhány evező, mások meg a kezükkel kezték lapátolni a vizet, és lassan elindultunk.

Torkomat szorongatta a sírás, ez a brutális jelenet óta, és most elengedtem magam, kitört belőlem. Minden fájdalmam, félelmem, aggodalmam ott összpontosult a torkomban, és nem tudtam visszatartani a sírást. Talán most sirattam el anyámat, a húgaimat, öcsit, édesapámat és a hazámat, amit soha többé nem fogok látni. Akkor ért el a tudatomig, hogy vége a régi életemnek, hogy soha, soha többé nem mehetek haza, nem vár otthon a családom... mert vége, végérvényesen vége a gyerekkoromnak.
Sokáig sírtam, telesírtam a kis motyómat, amit összecsavarva szorongattam a kezemben. Arra jó volt, hogy elnyelje a könnyeimet.

Amikor végre elapadtak a könnyeim, felnéztem az égre, hogy megkeressem, melyik csillag az édesanyám. De nem voltak csillagok, sűrű sötétség vett körül bennünket égen és földön, azaz a vízen. Messze, távol az ég alján apró villámok cikáztak. Az apró gyerekek biztosan elszenderedtek, elringatta őket a csónak, a felnőttek, akik tudtak, küszködtek az evezéssel, a többiek nagyokat sóhajtoztak. Vakon ringatóztunk a rettentő tenger közepén és senki sem tudhatta, hol vagyunk, merre tartunk, mert nem láttunk semmit a sötétben.

Egyszerre nagyot dördült az ég. Az apróságokat is felébresztette, többen sírva fakadtak. Nem sokára a szél is feltámadt. A hullámok egyre nőttek és hátukon dobálták a csónakot. A villámok már itt cikáztak körülöttünk és egyre gyakrabban dördült meg az ég, a szél erősödött. Kóválygott a gyomrom. Sokan hánytak is, s mivel úgy voltunk a csónakban, mint a szardíniák, egymást hányták le az emberek. Egyre nagyobb volt a kétségbeesés, a sírás, jajveszékelés, és egyre nagyobb hullámok dobálták a csónakunkat.
Ezt már én sem bírtam, éreztem, hogy hánynom kell. Mivel, ott ültünk Omar bácsival a csónak oldalának vetve a hátunkat, próbáltam megfordulni, hogy kifelé hányjak. Nehéz volt, annyira szorosan ültünk, hogy majdnem reménytelennek látszott. Omar bácsi próbált visszatartani.
- Ne fordulj meg, csak hányj itt... kieshetsz... nem tudod az egyensúlyt tartani, amikor már nagyok a hullámok... - akkorra már éppen sikerült megfordulnom, hánytam... éreztem, hogy az Öreg megfogta a lábszáramat erősen... nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy egy nagy hullám a csónak alá nyúl... éreztem azt is, hogy nincs erőm, csak hánytam, öklendeztem egyre jobban... Omar bácsi fogta a lábamat erős kézzel... a hullám nagyot lökött a csónakon, s bár éreztem, hogy már többen is kapaszkodnak belém, próbálnak visszatartani, de a hullám erősebb volt náluk, lökött egy nagyot s én repültem néhány métert... közben sikolyokat hallottam, Omar bácsi a nevemet kiáltotta... aztán belezuhantam a tajtékzó habokba...
- Tarek... Tarek... Tarek... - hallani véltem... aztán megszűnt minden...

*

Reggel, a görög partokon, a parti őrség, egy tíz év körüli fiúcska holttestére bukkant. A kilétét nem tudták beazonosítani. A nyakában ezüst lánc lógott, a medálban egy elmosódott női arckép. A fiú zsebében fél csomag ázott mentolos cukorka volt, semmi egyéb.