Csordogál a fény, szivárványt szitál.
Hunyorog a szem, írisze irizál.
Bolond-karikák suhannak előttem,
sötét a világ, elfutnak előlem
a házak, szaladnak botolva a fák.
Add a kezed, legyél Te a cövek!
Kikötném magam, ha a kövek
sem repülnének ki lábam alól
messzire el. Megvárnak valahol,
hisz tehetetlen mind a tömeg.
Lehúz a Földnek minden szenvedése.
Hitted, hogy lehet, ám de mégsem
repülhetsz. Súlyos teherben a szárnyad,
röghöz köt ezredévnyi gyalázat.

Vakít a fény, csak káprázik a szemed.
Lábad alól a földed, ki vette meg?
Mondod;"lehet, hogy holnap disszidálok"
nincs levegő, megfojtanak a kiskirályok.
Nem marasztal már az akácnak illata.
Remény sincsen ott, ahol nincs Haza.
Sem biztos ébredés, mert az álom is éber,
a holnap ingatag, bárhová is nézel.
Elsiratod a Szót, a kenyér illatát,
a nevet, melyet belevésni a fák
derekába, oly szerelmesen tetted.
Nem kértél, csak adtál. Életed egészben.
Vesszen a gazság, hulljon le szemérem,
győzzön az Igazság, egy Nemzet nevében!