Taipa kopogtatott és benyitott egy tágas szobába - Eszti a háta mögött leskelődött befelé. A cseléd odasétált az asztalhoz és váltott egy pár szót a királlyal, azután pedig beinvitálta a lányt is. Nagyon lassan, mosolyogva közeledett a szoba közepén elhelyezett hatalmas asztalhoz, ami mögött egy fiatal fiú ült. Eszti nem tudta levenni róla a szemét: szőkésbarna haj, zöld szemek, helyes arc... Érezte, hogy arca vörösödik és kellemetlenné kezdett válni a helyzet.
- Ő itt Leinad herceg - mutatta be a fiút. Még mindig ülve maradt és nem vette le szemét a lányról.
- Taipa, elmehetsz... - szólt neki Leinad, és még csak rá sem nézett. A cseléd egy furcsálló pillantást vetett mindkettőjükre, majd váll rándítva távozott a teremből.
- Üljön le - mondta Leinad. A lány közelebb lépett az asztalhoz és a herceggel szemben elhelyezett székre leült - ezalatt Kékköpenyes berohant az asztal alá és végre valahára kifújta magát. Kényelmesen eldőlt a szőnyegen és onnan hallgatta a beszélgetést. Eszti és Leinad egymás szemébe néztek, de érezték, hogy a helyzet kezd nevetségessé válni... - Nos... Mi járatban?
- Dolgozni szeretnék - felelte a lány. Kezével a szoknyáját szorongatta.
- És hogy hívják? A nevét még...
- Liz. Liz Reed - vágta rá a lány. Mégse mondhatja, hogy Eszti - az még érdekesebbnek hatna egy ilyen világban.
A fiú végigmérte a lány ruháját. - Ismerős nekem ez a ruha... - mondta halkan, elgondolkodva. Még néhány pillanatig nézte, majd feleszmélt és megkérdezte, hogy honnan jött a lány.
Mélységes csend telepedett rájuk. Kékköpenyes felült a földön és fogta a fejét. Már semmi jóra nem számított. Eszti lenézett a földre, hát ha a manó tátog neki valami birodalom nevet. Mivel nem volt ott, lábával az asztal alá rúgott egyet a levegőbe. Leinad értetlenül és csodálkozva nézett rá.
- Valami baj van? - kérdezte lepődötten a fiú.
Eszti megigazította szoknyáját és vörös fejjel felnézett. - Ugyan... - mondta sértődötten. - Mi lenne? - Erőltetett nevetésbe kezdett, majd felnyögött, mikor a manó belecsípett a lábába - úgy tűnik a rögeszméjévé vált, gondolta a lány. Lenézett a szőnyegre. Kékköpenyes lemondó arcába bámult, valamit tátogott. A manó hirtelen abbahagyta a tátogást és hatalmasra tágultak szemei, arcára döbbenet és riadtság ült ki. Mindkét kezét a szájához emelte villámgyorsan, arca kerekedett és szeme könnybe lábadt. Ne, ne most- gondolta a manó. De nem tehetett róla: egy rózsaszín füstfelhő kíséretében távozott belőle a tüsszentés. Majd még egy, és egy harmadik is. Fáradtan hátradőlt a szőnyegen.
Eszti olyan fejet vághatott amilyet még soha, Leinad pedig benézett az asztal alá. Mikor felemelte a fejét, mosolygott.
- Ő kicsoda? - kérdezte nevetve. Eszti beletúrt a hajába és válaszolt.
- A manóm... Kékköpenyes.
- Értem. Akkor az Álommanó Birodalomból jöttetek, igaz?
Még én jöttem az álmokból, mi? - gondolta magában a lány. - Igen - felelte.
- Milyen munkát szeretnél? - kérdezte. Észre sem vette, hogy nem magázza a lányt. Ez így természetesebbnek tűnt.
- Ami van.
- Rendben. Akkor... Fel vagy véve, Taipánál érdeklődj, hogy mit lehet segíteni. Kapsz egy szobát is, majd ő megmutatja. Köszöntelek az Emlékek Kastélyában!