Valahol az angol és walesi határ közelében

Január harmadikát írtunk, amikor is 18 fő állított be az esti órákban Wales egy kicsinyke kis hoteljába. Vadászni jöttek, mivel még javában folyt a vadászszezon. Wales hegyei pedig bőséges fácán zsákmányt nyújtanak így tél közepén az ide látogató vadászoknak.
A hotelban már várták őket. A személyzet külön fel volt készítve arra, hogy a felső tízezerből származó vendégeket a legtökéletesebb módon szolgálja ki vacsoraidejükben. A recepciónál a mindig mosolygós Helena fogadta őket. Átadta nekik a szobakulcsokat, és felkészült, hogy mire a vendégek visszatérnek a csomagbehordás után a bárba, addigra a megrendelt italok már készen álljanak.
Úgy 20 perc telhetett el az érkezés óta, de már mindenki a bárban iszogatta italát, és jóízűeket kacarászott a tréfacsinálók néha ízetlen viccein. A gin meg csak fogyott és vele együtt a tonic és a jég is. Mire a vacsora elkészült, a társaság nagy része már jócskán felöntött a garatra. A jókedv is ennek arányában változott. A nevetések egyre hangosabbá váltak, a tekintetek meg egyre homályosabbá.
Thomas a pincér fél nyolckor jelentette be a hölgyeknek és uraknak, hogy vacsorájuk elkészült. Az örömujjongás az egekig felhallatszott. Talán az angyalok is meghallották, nem tudni, Thomas viszont biztosan, és csak azért nem kapta füléhez a kezét, mert illetlen dolog lett volna. A szeme rebbenéséből és az azt követő arckifejezésből azonban lehetett tudni, hogy fél fülére aznap estére biztosan megsüketült. De mosolygott tovább, és illedelmesen átkísérte a vadászokat és vadászfeleségeket az ebédlőbe.
Amikor mindenki helyet foglalt a gondosan megterített asztalnál, akkor Mary, aki aznap estére Thomas mellé volt beosztva pincér posztra, már hozta is az előre megrendelt fehér és vörösborokat. Így volt teljes a teríték. Ezüst evőeszközök, kristálypoharak, gyöngyöző borok és csillogó fényű gyertyák. Tökéletes összhang. Egyedül a társaság nem illett bele a képbe, pedig tisztes urak és hölgyek foglalták el az asztalnál a helyüket, viszont a modoruk, amit erre az estére magukkal hoztak inkább hasonlított egy szedett-vetett csürhe viselkedésére, mint bármely normális emberi megnyilvánulásra.
Mary és Thomas elkezdték szervírozni az előételeket. Alighogy kész lettek a feladattal, már cserélni kellett a borospalackokat, mivel mindegyik üresen álldogált az asztalon. Na persze ez csak jó volt a hotelnak, hisz tolluk ezért vastagabban fogott másnap a végszámlán, és a főszakácsnak is kedvezett a dolog, mivel így a dicséretek, amivel az ételeket illették, még hangzatosabbra sikeredtek, amitől a chef mája a vacsora végére teljesen meghízott. Egyedül Thomas és Mary szenvedte meg az egész vacsorát. Nem azért, mintha a kiszolgálás gondot okozott volna nekik, hanem azért, mert az egészet végig kellett nézniük. Folyton ott kellett nekik állni az asztal mellett ugrásra készen, hogy bármilyen óhajt sóhajt rögtön teljesíthessenek.
Volt is óhaj rendesen. Az egyik úr, bár nehezen lehet így nevezni, két gyufásdobozt kért. Thomas rögtön ugrott is, hogy a kérésnek eleget tegyen. Talált is két gyufásdobozt, csakhogy az egyik félig, a másik üresen árválkodott a bárban a pénztárgép mellett. Úgy döntött, hogy visz egy öngyújtott, hiszen azzal mégis könnyebb tüzet csiholni, mint a gyufával. Arra álmában sem gondolt, hogy a gyufát akár másra is lehet használni, mint tűzcsinálásra. Így aztán a vendégnek nem nagyon tetszett, hogy Thomas a gyufásdobozok helyett az öngyújtót nyújtotta át kedvesen. Vissza kellett hát vinnie az elmés szerkezetet, és hoznia két gyufásdobozt. Nem volt. Pontosabban csak azt a kettőt tudta felmutatni, amit előzőleg is talált. Mivel a vendég két gyufásdobozt kért, hát kivitte neki, de előbb a félig teliből kivett néhány szálat és átette az üresbe. Így már majdnem teljesíthetővé vált a kérés. Ha nem is teljes, de két negyed dobozzal nyújtotta át a gyufákat. Az úr persze gyorsan kiszúrta, hogy számára nem elegendő a gyufamennyiség, hisz a zörgésből, amit a doboz produkált, csekély számú gyufaszálra lehetett következtetni. Már majdnem rárivallt Thomasra, amikor is egyik cimborája lebeszélte erről a tettéről, és kérte, hogy mutassa meg, miért is kérte a gyufákat.
Thomas szégyenében arrébb is sétált, de jól látta azt a mutatványt, ami után minden szégyenérzet elszállt belőle, helyébe pedig döbbenet költözött.
Az úr kivette az összes gyufaszálat a dobozból. A többiek várakozva nézték, vajon mi lesz ebből. Az első gyufaszálat szájába tette úgy, hogy mérgezett vége kifelé lógjon. Nem is járt volna elől jó példával, ha fordítva cselekszi meg tettét. Ami ezután következett az volt csak igazán a valami, de semmiképpen nem követendő. A szájával úgy csücsörített, hogy a gyufaszál addigi vízszintes helyzetéből függőlegesre ágaskodott, ami éppen elérte orrát, majd még egy kis csücsörítés, és a gyufa pont az orrlyukában landolt. Ezután szájával elengedte azt, és láss csodát a gyufaszál ott maradt. Thomas álla viszont nem. Az leesett a mutatvány láttára. De ezzel nem volt vége ugyanis ott volt még a többi kis pálcika is, ami szépen egymás után felhelyezésre került a befolyásos úr orrlikába. A nézőközönség tombolt. Őrjöngött az örömtől. Tapsvihar meg minden. Egyedül a futballmeccseken megszokott hullámzás maradt el, de az ováció az megvolt.
A tömegből egy-két ember felbuzdulva a látottakon szintén szeretetett volna kedveskedni valami hasonlóval. Thomas és Mary nem is sejtette, hogy a vacsora utáni "after eight" csokit nem azért kérik a vendégek, pláne nem ilyen nagy számban, mert elfogyasztására vágynak, hanem mert a következő műsorszám alapkellékének szánják.
A csoki az asztalra került. Feszült csend következett. A két pincér azt hitte valami rosszat csinált, hogy a hangulat megfagyott hirtelen, de hamar észrevették, hogy velük nem törődik senki. A tömeg csak egy női kezet bámult, aki a csoki felé nyúlt. A kecses ujjak lassan kihámozták a mázas mentolt csomagolásából, majd a homlok irányába közelítettek vele. A következő pillanatban ez a női kéz egyenletes erőkifejtéssel homlokához nyomta a csoki négyzetet, ami hihetetlen módon ott is maradt, miután elengedte azt. A csönd erre megszűnt, az ováció és az örömujjongás újra felharsant, a többi kéz pedig mind egy-egy "after eight" után nyúltak, hogy kipróbálják maguk is a csodálatos csoki élményt. Volt aki az arcára, volt aki az orrára, de olyan is akadt, aki a fülére próbálta felragasztani a csokimasszát. A látvány hihetetlen volt. Thomas nem hitt a szemének. Egyrészt azért, mert nem képzelte volna, hogy felnőtt, köztiszteletben álló emberek ilyenre képesek, másrészt meg azért, mert miután a kedves, jókedvű vendégek távoztak asztaluktól, az valami felismerhetetlen szemétdombra emlékeztetett. Aki látta volna, soha meg nem mondta volna, hogy egy vacsora utáni asztal ékeskedik szemei előtt.
Most Thomas és Mary vette át a mutatványosok szerepét, hiszen az áldatlan állapotokból, újra valami ebédlőformát kellett létrehozniuk. Ez volt aznap a főattrakció. Másnap már nyomát sem lehetett látni a furcsa vacsorának.