HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1831

Írás összesen: 45796

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2018-01-07 18:43:13

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / szatíra
Szerző: IstefanFeltöltés dátuma: 2017-12-16

Vitéz vagy szamuráj? Fogas kérdés volt, de nem tökéletlen!

Egy szomorkás, esős őszi napon egyéb tevékenység híján, (Pénzem nuku, ezért számolással nem foglalatoskodhattam, mivel még egy szem Viagrára se futotta, etyepetyézni nem vala kedvem.) gyerekkorom emlékei között kajtattam, oszt felrémlett azon eset, mikor semmiképp nem tudtam eldönteni, hogy kacagányos magyar vitéz legyek, vagy páncélos kelet-nyugati szamuráj? Legyek-é egyike az egri csillagoknak, vagy a hét szamuráj mellé álljak be nyolcadiknak?
Szóval hős szerettem volna lenni mindenáron, de gyerek fejjel se voltak olyan álmaim, hogy Dobó István kapitányi rangját elérhetném, mivel annyi vörös csillagos kapitány nyüzsgött akkoriban mindenfelé a magyarok országában, hogy még szegény amerikaiak is majd elájultak a felháborodástól.
Szerencsére csak majd, így nem vágódtak hanyatt, és nem ütötték meg magukat!
Szubjektív okokból, (Félvén, a sötétben hátam mögött lappangó kétes árnyaktól.) egy " démon hadsereg" vezetője se kívántam lenni, mint hajdanán a hírhedt Simazu Joshihiro, hogy az északabbra fekvő Korea felé induljak hódítani, pedig akkor nem kellett még rettegjek se atom, se hidrogénbombáiktól, sőt attól se kellett tartsak, hogy könyveim lapjait elektromágneses löketekkel összekuszálják.
Egy szó mint száz, megelégedtem volna egy szimpla kis vitézi, vagy szamuráji ranggal, és mivel nem örökölhettem senkitől egyiket se, kénytelen voltam néhány lépést tenni célom elérése érdekében.
Tudtam, hogy leglényegesebb dolog amire szüksége van egy legénykének, akár vitézzé, akár szamurájjá lenne, az valami fegyverféleség, amivel megvédheti magát és környezetét egy-két betolakodótól. (Nem migráltak még azon időkben seregestől csak a gólyák meg a vadludak!)
Voltam már annyira felvilágosult, hogy észrevegyem azon tényt, miszerint a magyar vitézek csak a kardforgatáshoz értettek, és nem a gyártásához, hisz ott volt a fegyverkovács, oszt annak is meg kellett élnie valamiből.
(Hiába na, ilyenek voltunk és vagyunk mi magyarok, megosszuk a munkát, aki tehetős, az csak vagdalózik, mások meg kovácsolnának valamit, ha a vitézül vagdalózók engednék.)
Törtem hát a fejem, hogy vitéz-jelöltként mely irányba induljak, fegyvergyártót keresni, a falu kovácsa elé hiába járultam kérelmemmel, elutasított azon ürüggyel, hogy ő csak a lópatkoláshoz ért. (Pedig láttam én, hogy fejszét is összekovácsolt egy üveg pálinkáért!)
Így volt ez azon szép időkben is akárcsak ma, aki csak kérvényez, azt elutasítják, aki viszont csúsztat valamit, az simán megkapja azt, amit a kérvényező kér.
Szóval, miközben töprengtem a fegyverem kivitelezése körül(A stressz még nem volt menő, mondhatni, gyerekcipőben se járt, amikor én mezítláb futkorásztam.), eszembe jutott, hogy olvastam valahol néhány feljegyzést, melyek szerint egy vérbeli szamuráj saját maga készíti el fegyverét, mert így jobban a szívéhez nő, és szinte eggyé válnak idővel.
Ez a tény a szamurájok javára billentette a mérleg tányérját, így aztán úgy döntöttem, az leszek.
Nekiláttam hát, a szerelés kivitelezéséhez, az öreg fűzfáról vágtam egy husángot, és egy olyan faragott fakardot kovácsoltam magamnak mint a gyönyörűség, sőt még egy kisebbre is futotta a fűzfavesszőből.
Magyarán mondva, a vakizasit meg a katanát egyszerre készítettem el, hadd legyen mindkettő kézügyben, hisz sose tudhatja az ember, mit hoz a jövő.
Nem reménykedhettem például abban, hogy tizennégy éves koromban apám átnyújtja majd nekem a felnőtt szamurájt megillető hosszú kardot, ami természetesen nem is történt meg, csak egy hosszú nyelű villát nyomott a markomba, oszt elküldött vele szénát gyűjteni.
Miközben a fényes jövőmről ábrándoztam, a kis bicskámmal faragtam, éleztem a kardokat, mert úgy olvastam, hogy azok olyan élesek kell legyenek akár a borotva.
Amikor úgy véltem megütik a mércét, büszkén gatyám korcába dugtam őket, és elindultam a kert felé, hogy valami képzeletbeli, de azért kézzel fogható ellenségen ki is próbáljam azokat.
Ekkor eszembe villant, hogy mily szerencsém van a szamurájsággal! Hiszen egy csapásra megvolt minden szerelésem, a gatyám rajtam, a madzag benne kézügyben, csak alá kellett csúsztassam fegyverzetem, a lábamon kemény talpú mezítláb díszelgett, egyéb meg nem is kellett, hisz egy szamurájtanoncnak gyakorlatozni így is megengedett, nem kötelező a páncélzat.
Bezzeg ha vitézre menendő lennék! - elmélkedém tovább - akkor csizma meg nadrág kellene, hisz egy magyar vitéz elsüllyedne szégyenében, ha gatyában és mezítláb gyakorolná a kardforgatást.
Emilyen gondolatforgatás közepette a kertkapuhoz értem, ám ott hirtelen megtorpantam, ugyanis eszembe jutott, hogy milyen komoly gondjaim voltak múltkorijában egy kertbemenetel után, amikor még indián akartam lenni.
Mert az is szerettem volna lenni azelőtt, oszt íjat, nyilat fabrikálva magamnak, úgy lelőttem anyám összes maghagymájának a fejét, hogy egy szem mag se maradt épen.
Emiatt egy időre rezervátumba kerültem, és megtapasztalva a szabad fogság édes ízét, jó-szántamból lemondtam az indián vadászmezők meghódításáról, akárcsak hajdan Hitler Szibéria elfoglalásáról.
Egyébként ezzel is szerencsém volt, hisz ha indiánná lettem volna, ma már rezervátumban se léteznék, hiába adnának eggyel több emberi jogot nekem, mint az összes védett vadállatnak együttvéve.
Így magyarként egyelőre még létezek, és talán még meg is maradok itt ideig-óráig, hacsak valamiféle rezervátumféleséget ki nem fundálnak hamarjában az angyallelkű nagyvezérek, ahonnan jó-szántamból, jogaimba fuldokolva, és gyorsabban mint gondolnám, kecmergek át a mindig-zöld örök vadászmezőkre.
De visszatérve a kertkapu elé, ahol néhány pillanatig habozva álldogáltam, oszt végül józan eszemre hallgatva, lemondtam a kertbe lépésről, újabb bonyodalmak elkerülése végett.
Már akkor éreztem, hogy legalább saját kárán kell tanuljon az ember, ezért más haditervet agyaltam ki.
Megfordultam, és a szomszédos veteményeskert töviskerítése felé indultam, gondolván, hogy annak túloldalán találok valami levágható ellenségféleséget, és feltűnés nélkül kedvemre vagdalózhatok.
Azonban kerítéshez érve, olyan kellemetlen csalódás ért, mint Vándorló Alit a szögesdrótból font kerítés előtt, hiába próbálkoztam átjutni a túloldalra semmiként nem sikerült. A vadrózsaágakból font sövény elszáradt tövisei ijesztően meredeztek felém, no meg bármennyire is edzett volt talpamon a a bőr, a földre szóródott tövisek csak beleszúródtak kíméletlenül.
Így aztán néhány kerítés-megközelítő lépés után felszisszenve meghátráltam, és kihúzva talpamból egy belefúródott szemtelen tövist, kénytelen- kelletlen tisztes távolságot tartva, sétáltam annak mentén, a túljutási technikákon törvén kobakomat.
Megfordult a fejemben az, hogy egy mezítlábas cipőjű nindzsa mestert fogadhatnék szolgálatomba, (Egy szamuráj kiváltságos jogainak köszönhetően ezt megteheti.) aki megtanítaná a légies járás művészetét.
Láttam ugyanis, a falut időnként meglátogató vándormoziban, egy igaz szakadozva, ámde mozgó nindzsás filmet, melyben úgy repdestek ezek a harcosok, hogy lábuk alig érte a földet.
Úgy véltem, ha ezt elsajátítanám, oly könnyedén és boldogan libbenhetnék át a tövises palánk túloldalára, mint öngyilkos merénylő szűz angyalok keblére a másvilágra.
Igen ám, de honnan szerezzek egy ilyen mestert? A faluban olyan mesterek éldegéltek, akik csakis a földön jártak nehéz bőrcsizmában, melyeken nem fogott a tövis, így nem kellett a levegőbe emelkedjenek, csak úgy simán átgázolhattak a szúrós akadályokon.
Ilyen légies gondolatok közepette, egyszer csak úgy belebotlottam valamibe, hogy nagylábujjam majd kificamodott, de rá se hederítettem, mikor megláttam a lábam elé gördült akadályt.
Egy zsenge, szépen fejlett főzőtök volt az, melynek indája utam keresztezte, és mit sem törődve a vadrózsa töviseivel a kerítésre igyekezett felfutni.
Jobban megörültem neki, mint bakmajom a sajátjának, hiszen ha gyertyával keresek, akkor se találok ennél tökéletesebb valamit, fegyvereim élezésének kipróbálására.
Gyerek fejjel még nem jöttem rá, hogy az ördög sosem alszik, és nemcsak almával csábíthat a bűnre!
Ezért meg se fordult a fejemben, hogy ördögi praktika is lehet, a lábam elé került akadály, boldogan húztam ki gatyám kötőjéből a vakizasit, elnyiszáltam a tök szárát, és uzsgyi! Úgy húztam végig tököstől a kerítés mellett, mint amerikai felderítőgép a kínai határ mentén, reménykedvén, hogy senki észre nem veszi titkos tevékenységem.
Mert ördögi csáb ide vagy oda, tudatom alatt éreztem, hogy azt a tököt nem szamuráj személyiségemnek szánták, azaz meglehet nekem is jutott volna belőle, csak főzelék formájában. Ettől meg annyira undorodtam gyerekkoromban, hogy ejsze inkább a müzlit is megettem volna helyette, ha lett volna.
Ám e szempontból is szerencsés fickó voltam, sosem kergettek müzlis dobozzal az asztal körül, és abból a tökből se lett főzelék, mert a kiskert végébe érve, úgy összeszabdaltam, hogy bármelyik szamurájcsalád ivadékának becsületére vált volna.
Sőt mi több, nem kerültem fogságba miatta, és a háztáji paradicsomból se űztek ki, mikor anyám hűlt helyét észlelte, és miután gyöngéden rábeszélt egy lágyan suhogó somfavesszővel kezében, a tököcske titokzatos eltűnésének magyarázatára.
Mert hívő lélek volt az én drága jó-anyám, ezért mindig szigorúan betartotta a Biblia azon utasítását, mely így szól: "A vessző és dorgálás bölcsességet ád; de a szabadjára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját." (És képzeljétek, sosem rótta meg ezért semmilyen gyerektelen vezérű, gyermekvédelmi szervezet!)
A bűnbocsánatért ezen esetben a hála apámnak járt,aki nagylelkűen felmentett mindenféle további büntetés alól, bizonyára azért, mivel ő maga sem volt annyira odáig meg vissza a tökfőzelékért.
Egyedül fegyverzetem vallotta kárát a tökölődésnek, sajnos azt elkobozta jó-anyám, félvén nehogy bánatomban véletlenül harakirit kövessek el, a gatyám kötője alá bedugdosott hegyes botocskákkal, és ebédfőzéshez használta fel azokat, de ezer szerencse nem valamilyen tökös ebédhez!
Ám bárhogy is történt, szamurájos pályafutásom derékba tört, és vitézkedni se mertem jó ideig, oszt az idő múltával más kihívások elé néztem, megfeledkezvén a hősi karrier kiaknázásáról.
Ezen emlék felidézése közepette esett le a tantusz, és végre rájöttem, hogy több mint valószínű ezen tökös eset az oka, hogy csak egyszerű, aprópénzzel kifizethető köz-magyar maradtam,(Mi más oka lehetne?!) aki sajnos még odáig se jutott, hogy legalább egyszer a felkelő nap országában nézze meg a napfelkeltét, nemhogy a kalandor William Adams nyomdokaira lépve, saját sziklakertjében, jól megfizetett hatamotóként egy gésa társaságában gyönyörködjön ott a napnyugtában.

U.I.
Tanuljatok hát ezen tökös esetből feleim, és ajánlanám, nézzetek jól orrotok elé, hogy a tökéletes csábjába meg ne botoljatok, mert sajna tökéletlennek lettünk teremtve, bűnre hajlamosnak, és merem állítani, hogy egy vatikáni főadószedőnél is éberebb bármelyik, ballépésre csábító kisördög!

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Istefan
Regisztrált:
2011-01-30
Összes értékelés:
1613
Időpont: 2017-12-23 06:13:11

válasz Kőműves Ida (2017-12-16 22:03:36) üzenetére
Voltak komoly gondok gyerekkoromban is kedves Ida, de úgy vélem ma már egyre komolyabbak buknak elő. Ezeknek kemény, feszes húrjait csak megpendítve, igyekszem őket egy kis könnyűzenei aláfestéssel fellazítani. Köszi! Szeretettel: István
Alkotó
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
5236
Időpont: 2017-12-16 22:03:36

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Tényleg kemény gondok gyötörtek gyerekkorodban, István. Kalandoztam veled, mosolyogtam is, de természetesen értem én ennek a komolyságát is.

Szeretettel :)
Ida

Legutóbb történt

hundido bejegyzést írt a(z) Handabanda című alkotáshoz

F János bejegyzést írt a(z) Bajadéra 12/10 című alkotáshoz

Varjú Zoltán alkotást töltött fel Sínek mentén címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: Minap egy koldus jött felém... címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Nélküled című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Nélküled című alkotáshoz

dpanka alkotást töltött fel Bingó címmel

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel Valamikor címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Dalszövet című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tiéd a tél című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tiéd a tél című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Késő című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Tiéd a tél című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tiéd a tél című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Handabanda című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)