Dermedt a föld, nyomott, komor,
lantot penget, dorbézol a jeges szél,
dér teríti le palástját,
metsző fogait csikorgatja a tél.

Jégpáncélba burkolózik
szakadt szövetkabátban, fején kalap,
koszos, lábán lyukas cipő,
fejében szól egy régi zenedarab.

Tán egy emlék volt a múltból?
Rám nézett s reményt vesztve felzokogott.
Álmait már eltemette,
didergett, keservesen sóhajtozott.

Még ez egyszer utoljára
csodára vágyott, alamizsnát koldult,
ujjai már gémberedtek,
lélegzése akadozott, s nem mozdult.

Kihunyt a láng, lelke felemelkedett,
föl egészen a kék égig,
eközben kövér pelyhekben hullt a hó,
tündérkert simult az érig.