Emlékszel, amikor kipattantak az első rügyek a fán
akkoriban súlyos keresztet cipeltem a vállamon.
Korhadt volt életem, de én felemelt fejjel mentem tovább
bíztam benne, hogy sebeim, már nem sokáig fájlalom.

Emlékszel, amikor nyáron a mólónál álltunk az éjben
velem sírtak a fák, tó tükre a könnyem törölgette.
Neked lüktető szívemmel mirtuszból koszorút kötöttem,
nem vettem észre, hogy egy pók a hálóját szövögette.

Emlékszel mikor ősz lett, kopott padon ültünk kéz a kézben,
cirógatott a lágy szellő, arany levelek pörögtek.
Kifosztott lelkem bársonyosan karoltad redős kezeddel,
hiába volt, hogy köröttünk megőrült varjak keringtek.

Most itt a tél, gyémánt diadémot viselnek erdők, mezők,
lágy, hófehér habba takarózik a fagyos természet.
Puhán átölel minket, szelíden ringat, mosolyt lehel ránk,
körbevesz álommal, reménnyel, szeretettel, békével.