HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 29

Tagok összesen: 1857

Írás összesen: 47960

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-03-19 06:35:00

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: Antonia Alessandra AtlantasFeltöltés dátuma: 2007-02-08

Császári szerető

I

Róma forgalmas kikötőjében nagy volt a sürgés-forgás. Épp most hoztak egy csapat rabszolgát a messzi Germániából. A nemesek és a rabszolga-felügyelőik nézegették a foglyokat, kiválasztották a nekik tetszőket, fizettek és mentek. Egy 24 éves, szőke, zöld szemű fiatalember azonban nem akart elkelni, pedig ő volt az utolsó darab és nem volt rajta semmi kivetnivaló. 180 cm magas, katonaféle. Szemében valami megmagyarázhatatlan büszkeség és kifürkészhetetlenség volt. Épp arra járt a császár rabszolga-felügyelője, aki germán rabszolgát keresett, és a szétoszló nagy tömeg láttán azonnal tudta, hogy hol keressen.
- Jó napot, Sallustius!- köszönt a kereskedőre.
- Jó napot, Vincentius! Mi járatban?
- Germán rabszolgát keresek. Van még az árudból?
- Nincsen. Ő az utolsó, de két hét múlva jön egy újabb szállítmány.
- Őt megveszem. Mit kell tudni róla?
A kereskedő széthajtogatott egy pergament-lapot, s olvasta:
- Katona volt a germániai Castra Veternában. A lázadók oldalán állt, ezért lett belőle rabszolga. Mást nem tudni róla.
- Semmit? Nevét, korát?
- Semmit, hidd el.
- Nem baj! Megveszem! Mennyi?
- 200 arany.
Vincentius fizetett, megállapodtak, hogy két hét múlva hétfőn visszajön és még tíz rabszolgát vesz. Azzal elment, s vitte magával az új rabszolgát.
- Mondd csak, mi a neved?- kérdezte a rabszolga-felügyelő, ám a másik konokul hallgatott.
- Érted, amit mondok? Ismered a nyelvünket?
- Igen.
- Akkor mondd meg a neved!
- A nevem Germanus. elégedett vagy?
- Igen.
Ez alatt elértek a palotához, ahol a rabszolga-felügyelő elvitte a szállására, majd bezárta egy cellába. Germanus körbenézett, s egy gall férfit pillantott meg az egyik sarokban.
- Te meg mit bámulsz?- mordult rá
- Téged.- hangzott a felelet.
- Mióta vagy itt?- telepedett le a germán férfi.
- Négy éve. Látom, te viszont nem rég estél rabságba, és hogy harcoltál ezek ellen a kutyák ellen.
- Igen. A nevem, Germanus:
- Merving. Mit csináltál, hogy ide kerültél?
- Én voltam az egyedüli túlélője a háborúnak. Bár meghaltam volna!
- Sok sebet kaptál.- szólt Merving, és a másik karjára és mellkasára bökött a fejével.
- Igen, de te is büszkélkedhetsz néhány sebhellyel.
- Én is harcoltam ellenük, én voltam a gall sereg hadvezére. Nem a római hadvezér, hogy megöljenek, így ide süllyedtem.
- Én csak egy egyszerű katona voltam. A családoddal mi lett?
- Meghaltak. A tieddel?
- nejemet megerőszakolták a lányommal együtt, és felakasztották, ráadásul a szemem láttára!
- Igazán sajnálom!
Vincentius ezalatt jelentette, hogy meghozta az új rabszolgát, s a gall hadvezér mellé helyezte. A császár, Diocletianus, nem helyeselte a dolgot.
- Nem tudod, te ostoba, hogy a gall és a germán a két legveszélyesebb fajta? Találékonyak, és ha összekerülnek veszélyesebbek együtt, mint külön? Valamelyiket azonnal helyezd át máshová! Nem maradhatnak együtt! Világos?
- Igen, szentséges császár!
- Akkor cselekedj!
Vincentius meghajtotta magát, és távozni akart, ám a terem ajtajában megállt, s gondterhelt arccal nézett szentséges gazdájára, aki ezt észrevette.
- No mi az?- kérdezte.
- Felség, csak most jut eszembe, nincs több üres cella! Mind zsúfolásig van.
- Értem. Maradhatnak, de a két szemed rajtuk legyen!
- Igenis!
- Mehetsz!
A felügyelő távozott. Mérgelődött a figyelmetlenségéért, de mostmár nincs mit tenni. Germanus maradt, de Merving hamarosan átkerült a császárné nyári palotájába, s ettől kezdve a császárné udvartartásába tartozott. Diocletianus nem örült túlságosan, de neje ragaszkodott a dologhoz.
- Legalább nem lesznek együtt, csak egymás közelében.- mondta bölcsen az asszony.
- Igen, van benne igazság-, morogta a császár beleegyezése jeléül.
Így Róma két legveszélyesebb ellenségének két tagja külön utakon kezdett járni. Mindketten tudták, hogy azért nem maradhatnak együtt, mert veszélyesek Rómára nézve. Ismerték magukat, gyorsan tudnának lázadást szítani a rabszolgák között, akik sokan voltak a császári udvarban. Merving, mint lovász, Germanus pedig mint cellatakarító kezdett dolgozni. Egyhangú és utálatos volt a munka, amit végeztek, de nem volt választásuk. Ám tudták, hogy ha jól dolgoznak, feljebb tudnak kapaszkodni a "munka-ranglétrán", és pár év múlva, ha igazán tehetségesek,"magas" rangú munkát végezhetnek. Végül is, nem is annyira volt rossz a mostani helyzetük. Jobb volt, mint egész nap a tűző napon állni, és portékát árulni a piacon.


II.

Germanus unott arccal nézett ki a rabszolgák udvarát elkerítő rácsos kapun át az istállóudvarra. Végzett a munkájával, s hátát a piszkosfehér falnak támasztotta. Nézte, ahogy a szabadok épp elmennek, vagy jönnek, s lovaikat a rabszolgákra, vagy a szabad lovászokra bízzák. Szomorúan gondolt rá, hogy három héttel ezelőtt még ő is szabad ember volt, saját akarattal és a maga ura, de most más parancsolt neki, s cellába zárva él, mint egy vadállat. Ráadásul olyan ember parancsol, aki az ellensége, és Ő, ha szabad lenne, azonnal megölné. De ez mostmár a múltja, s most a jövőjével kell foglalkoznia. Így töprengett, mikor egy lány tűnt fel az istállóudvaron. Germanust azonnal lenyűgözte. A lány zöld selyemruhát viselt, nyakában borostyán nyaklánc, apró lábán finom sarú. Haja barna, szeme fekete. A férfi a rácshoz sétált, hogy jobban lássa. A lány is megérezte, hogy figyelik, s a férfi felé fordult, s a kapuhoz sétált.
- Na mi van rabszolga? Nem láttál még nőt?
- Nőt láttam már, de olyat, mint te még nem.- hangzott a válasz.
- Szemtelen germán!- nevetett fel a lány. Menni akart, de Germanus elkapta a kezét.
- Ki vagy te?
- Én a császár lánya vagyok, a nevem, Evias.
- Én Germanus vagyok.
- Nem felejtem el a neved, rabszolga.
Kitépte a csuklóját a férfi kezéből, s sietős léptettek távozott. Germanus csalódott volt, ám egy hang rá szólt, s kizökkentette a szomorúságából:
- Nincs munkád, te?
Germanus riadtan fordult meg. Egy negyven év körüli, szikár római nézett vissza rá, akinek oldalán a korbács felügyelői mivoltát sejtette.
- Nincs!- hangzott a hideg felelet.
- Na akkor gyere, majd adok én neked munkát!
Germanus elindult, a felügyelő a sarkában, aki az egyik kertbe vitte. Ott egy idős rabszolga gyomlálta a virágokat. A felügyelő a kertész felé bökött:
- Segíts neki!
Azzal otthagyta. Germanus nagyot sóhajtott. A kertész egy halom kigyomlált dudva felé intett.
- Légy szíves hord el ezeket a szeméthez.
- Az hol van?
- Az istállóudvaron. Igyekezz, mert még sok a dolgunk.
Germanus szó nélkül segédkezett. Alkonyatig dolgoztak. A kertész megkedvelte a szótlan fiatalembert. Alkonyatkor a két férfi visszatért a rabszolgák szállására. Germanus cellájában tíz germán rabszolga volt, akik csak ideiglenesen raboskodtak ott, mert később átkerültek a császár nyári palotájába, messzire a fővárostól, így Germanus ismét egyedül maradt, ám nem érdekelte. Néhány nap múlva látogatója érkezett, még hozzá Evias személyében. Közölte a felügyelővel, hogy a germán rabszolga az övé. A felügyelő ezt mély hódolattal vette tudomásul, majd elővezettette Germanust, s elkísérte. Evias a palotánál megköszönte a felügyelő a szívélyességét, s bement Germanussal.
- Mostantól az én rabszolgám vagy, azt teszed, amit én parancsolok! Megértettél?
- Igen. Mi a dolgom?
- A testőröm leszel. Most pedig megmutatom a helyedet.
Levitte az egyik üres cselédszobába, s kiutalt neki egyet.
- Helyezkedj el, aztán majd egy óra múlva elkísérsz vásárolni. A ládában találsz ruhát, azt vedd fel!
Evias ezzel távozott. Germanus szobája a legnagyobb egyszerűséggel volt berendezve. Egy ágy volt benne, néhány állócsillár, egy asztal, szék, egy láda, de más semmi. Átöltözött, és várt. Hamarosan megjelent Evias.
- Gyere!
Germanus követte. Nemsokára a nyüzsgő római utcán jártak. Evias elöl haladt, Germanus mögötte ment, menet közben csodálta könnyed lépteit, orrát megcsapta a lány liliom parfüme. Tetszett neki, de nem mutatta. Közönyösen nézett a városi sokaságra, de fél szemmel Eviast leste, hátha ad neki valami utasítást, vagy int neki. Ám a másik csak emelt fővel, határozott léptekkel haladt, nem szólt, nem intett. Germanus tudta, hogy egy római nem sokat törődik a rabszolgájával. Akár meg is léphetne. De nem! Evias biztos figyeli, és itt katonák is vannak. Ha most meglépne a lány biztos utána küldené a katonákat, és megölnék, vagy pedig megfosztaná testőri mivoltától, s mehetne vissza cellatakarítónak, vagy ami még rosszabb gladiátornak. Most viszonylag szabadon mozoghat, bár a lány parancsol neki, de ez is jó. Fél óra múlva a lány megállt egy boltnál.
- Ide bemegyünk!- mutatott a boltra. Germanus szó nélkül követte. A félhomályos helységben mindenféle üvegek sorakoztak egy hosszú fapolcon. Egy idős férfi jött ki a hátsó helységből.
- Jó napot! Mi tetszik, szép kisasszony?
- Mentát kérek, és teafüvet.
- Milyen formában óhajtja a mentát?
- Őrölt!
Tíz aranyat fizetett, átvette az árút, és indultak haza.
- Várj csak!- állt meg a lány. Bement még egy boltba, Germanus pedig kinn várt. Tíz perc múlva egy üvegcsével tért vissza a lány, amit Germanus gyanús szemmel méregetett.
- Mit bámulsz? Orvosság az anyámnak.
Ezzel hazatértek. Germanusnak nem tetszett ez a kirándulás. Gyanúsak voltak neki azok az eldugott boltok, az a vén bolond öregember és a behízelgő modora. Fogalma sem volt, mit vett még a lány, de ez nem rá tartozott. Ha akarja, majd elmondja. Diocletianus nem volt túl boldog, mikor meghallotta, hogy Evias épp az új germán rabszolgát akarja, de végül megkapta. Ám ráállította a kémeit a párosra, hogy figyeljék a germánt, de ezt nem atyai szeretettből, hanem a Germanustól való félelmében tette. Kiadta a parancsot, hogy a férfit egyetlen gyanús mozdulatára fogják el, és vigyék a Colosseumba, hogy egy véres harcban pusztuljon el. Evias tudta, hogy a kémek szemmel tartják őt és Germanus. Mikor vállalkozott, hogy beszerzi a kért dolgokat, a tömegben felismerte a kémfőnököt, Martinust, és a segédjét, Auréliust így rájött, hogy apja figyelteti. Germanus azonban erről nem tudott, hisz ő nem Rómában, a császári udvarban nőtt fel. Bár egész idő alatt rossz érzések gyötörték, nem foglalkozott vele, mert a nagy tömegnek tulajdonította, hisz nem volt ennyi emberhez hozzászokva.

III.
Evias és Germanus lassan kezdték megszokni egymást, s barátok lettek. A nyilvánosság előtt a lány csak a rabszolgájaként bánt vele, de magányukban sokat beszélgettek. Germanus hűséges volt, és Evias is engedett a merevségéből. A lány mesélte, hogy a császár figyelteti őket, és hogy fél Germanustól, és a germánoktól.
- Tudod, ti csak az apám és a római nép szemében barbárok vagytok, akiknek félelmetes a harci tudása.
- Igen, a mi népünk harcos, de ha megbékélnénk, talán barátok is lehetnénk.
- Akár csak mi!- nevetett fel Evias.
- Ez igaz, de a barátságunk titok, hisz ha megtudnák, akkor bajba kerülnénk.
- Igen. Hiányzik a szabadságod és a hazád?
- Nagyon. De úgy se lehetek többé szabad.
- Dehogynem! Én fizetek neked, és ha összegyűlik rá a pénzed, megvásárolhatod a szabadságod.
- Igen? Érdekes.
- Vagy fel is szabadíthatlak, és akkor földet, és jogot kapnál.
- Én szeretnék a szülőföldemre visszatérni.
- Rendben! Megbeszélem az anyámmal, ő meg apámmal.
- Köszönöm!
Két hónap múlva egy este együtt sétáltak a palota kertjében. Germanus és a lány között gyengéd szálak szövődtek ez alatt a két hónap alatt. A kert közepén álló szökőkút mellett haladtak el, mikor a férfi megállt. Evias ránézett.
- Mi a baj?
- Mondanom kell valamit, nobilissima! Én szerelmes vagyok beléd!
Evias lesütötte a szemét, majd várt egy percig, s ő is vallott:
- Én is szeretlek, Germanus! Mikor megláttalak a rabszolgák udvarán, azonnal belészerettem!
Ezért is hoztalak onnan ki!
- Nekem is ott tetszettél meg.
- Bárcsak hozzád mehetnék, de sajnos nem vagy szabad, gazdag és nemes!
Ám a kémek most is ott voltak, és várták már ezt a vallomást, és rögtön jelentették a császárnak. Diocletianusnak felcsillant erre a hírre a szeme, hisz régóta meg akart szabadulni ettől a germántól. A kémeket további megfigyelésre buzdította, s 50 aranyat kaptak ezért a "jó hírért" cserébe. A kémek távoztak, s a férfi elégedetten dőlt hátra a trónján. Lelki szemei előtt már látta, ahogy Germanust egy falkányi kiéheztetett oroszlán szaggatja szét, s ettől a képtől jókedve támadt, s tébolyult nevetésben tört ki.
- Mi az, ami ilyen jó kedvre derít, Diocletianus?- kérdezte egy lágy női hang. A császár felpillantott, s a feleségét, Valeriát látta maga előtt.
- Nem érdekes! Mit akarsz?
- Eviasról van szó! Tudod, azt hiszem, ideje lenne férjhez adni.
- Igen, valóban, de kihez?
- Nem emlékszel? Arbetio nobilissimushoz!
- Remek, rendben. Arbetio nagyszerű választás!
- Örülök, hogy a kedvedre tettem. Most pedig megyek, és közlöm Eviasszal.
- Menj, de várj csak! Mikorra akarod az esküvőt?
- Az Attis-ünnepségek utáni hétre.
- Rendben.
A császárné távozott. Evias épp a szobájában volt, mikor az anyja bekopogtatott. Lefekvéshez készülődött a rabszolgalánya segítségével.
- Szabad!- szólt a kopogtatásra, Valeria belépett. A rabszolgalány mélyen meghajolt a császárné előtt.
- Küld ki a lányt!- szólt a császárné.
- Rendben, Tamystha, hagyj magunkra!
A lány távozott.
- Miről akartál velem beszélni, anyám?
- Mit szólnál, ha március 26-án férjhez adnánk?
- Kihez?
- Arbetio nobilissimushoz. Ő egy gazdag nemes, és a családunk tagja.
- Én nem akarok hozzámenni! Kérlek, csak egy évet várj! Könyörgök!
- Nem várhatunk, gyermekem! 16 éves vagy, ilyenkor én már téged vártalak.
- Igen, de én még nem szeretnék még férjhez menni!
- Már atyáddal is megbeszéltem, és ő is áldását adta.
- Akkor megadom magam.
- Megyek, elmondom apádnak- bólintott Valeria.
- Menj csak.
Mikor Evias egyedül maradt, eszébe jutott, hogy erről Germanusnak is tudnia kéne. Csöngetett, és a belépő testőrt a férfiért küldte, aki tíz perc múlva megjelent. Evias sírva mesélte, hogy két hónap múlva férjhez akarják adni.
- Nyugodj meg, nobillisima, mondj el mindent szép nyugodtan.
- Akihez hozzá akarnak adni a családom tagja. Anyámék a hátam mögött határoztak, és most közölték velem.
- Mást nem tudsz?
- Nem! Kérlek, segíts! Én téged szeretlek, nem akarok ahhoz a másikhoz hozzámenni!
- Itt az én szavam nem ér semmit, nem tudnék rájuk hatást gyakorolni. Ha pedig támadnék, akkor meghalnék!
- Akkor szökjünk meg!
- Nem! Még azt hinnék, elraboltalak, és ha ránk találnának, akkor is az életemmel fizetnék!
- Akkor mit tegyünk?
- Félek, reménytelen a helyzet. Bele kell törődnünk a Nornák kegyetlenségébe!
- Igen, azt hiszem igazad van, itt nincs mit tenni. De akár velem jöhetnél, és a férjem háta mögött...
- Elég! Nem szabad! Őrültség amiket mondasz! Nem hallod önmagad?
- Szeretlek Germanus! Őrülten szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!
- Tudom, hidd el, de megfizetnénk mindketten, ha folytatnánk a románcunkat!
- Istenek, most mit tegyünk?
- Okosabb beletörődnünk, hogy utjaink szétválnak. Te a férjeddel mész, én pedig itt maradok!
- Nem! Akkor sose leszel szabad, és nem láthatod viszont a néped, és Germániát! Felszabadítalak, bántódásod nem esik, és az apám terve dugába dől! Esküszöm, hogy így lesz! Igen, még az esküvőm előtt szabad leszel!
- Köszönöm!
- Nem tartozol nekem semmivel! Most menj, én pedig elintézem a papirokat!
Germanus távozott, s Evias elment az anyjához.
- Anyám! Beszélni szeretnék veled!
- Miről van szó?- nézett rá az asszony, aki szintén lefekvéshez készülődött.
- A testőrömről, Germanusról. Szeretném megjutalmazni a szolgálataiért.
- Mivel?
- Azzal, hogy felszabadítom. Szeretném, ha te és apám is beleegyeznétek!
- Ennyire megszeretted azt a germánt?
- Igen, nagyon hűséges.
- Én áldásomat adom rá! Ha tudunk neki egy tisztességes római lányt szerezni, akit feleségül vesz, akkor igen.
- Más mód nincs rá?- kérdezte nyugtalanul Evias.
- Nincs. Miért?
- Mert én az esküvőm előtt szeretném. Ez lett volna a búcsúajándékom neki.
- Várj csak! Azt hiszem, van egy olyan szokás, hogy a menyasszonynak az esküvője előtt teljesítik egy kérését. Neked, pedig ez a kívánságod. Hát megkapod! Beszélek apáddal, aztán meglátjuk.
- Köszönöm.
- Kemény harc elé nézek, és ha nyerek, majd akkor köszönd!
Evias boldogan feküdt le. Másnap elújságolta a jó hírt Germanusnak.
- Ügyes voltál, nobilissima!
- Köszönöm.
A császárné valóban "megharcolt" a férjével, de végül győzött. Két óra múlva már nála volt a feszabadítólevél. Közeledett az esküvő napja, így Evias a készülődésben alig találkozott a férfival. Folyton ruhapróbák, és más egyéb elfoglaltsága volt, s csak este találkozott Germanussal. Fáradt volt és nyúzott, de késő éjszakáig beszélgettek. Az esküvő előtti éjszakán azonban mikor már mindenki nyugovóra tért, a lány elkapta, a férfi kezét, aki menni akart.
- Szeretném, ha ma éjjel, itt maradnál, még egy kicsit. Nem akarok egyedül maradni!
- Pedig jobb lenne, ha kipihennéd magad, hogy holnap ne nyúzottan állj az oltárhoz.
- Germanus! Ez az utolsó közös esténk, és ma éjjel a te karjaidban akarok elaludni!
- De előtte még akarsz tőlem valamit, igaz?
- Igen. Szeretném, ha ma éjjel bebizonyítanád, hogy mennyire szeretsz.
- Oh, Odin!- sóhajtott fel a férfi, ám látta, hogy a nászéjszakájukat nem kerülheti el.

IV.

Két óra múlva Evias fáradtan feküdt, "férje" karjaiban.
- Jól vagy?- nézett Eviasra a férfi.
- Túléltem, de te is. Mostmár összetartunk. Soha nem fogom ezt az éjszakát elfelejteni, ahogy téged sem.
- Köszönöm, nobilissima. De azt hiszem, jobb, ha megyek, mert nem akarom, hogy bári megtudjon valamit az itt történtekből. Holnap már nem találkozunk, úgyhogy sok boldogságot neked, Evias!
- Köszönöm! Mielőtt megtartanánk az esküvőt, gyere az irataidért.
- Mikorra?
- Délután háromra.
- Itt leszek, jó éjt!
- Neked is!
Mikor a férfi elment, Evias elaludt. Reggel katonák jöttek Germanusért. Megragadták, s a császár elé hurcolták az értetlenkedő férfit, aki nem értett semmit, de Diocletianus felvilágosította.
- Te senkiházi fattyú! Hogy mered bemocskolni Eviast az esküvője előtt?
- Nem tudom, miről beszél!
- Tegnap éjjel láttak téged kisurranni a nobilissima hálóterméből. A kémeim mindent halottak, így tudok a ti kis "nászéjszakátokról"! Ezért most bűnhődni fogsz!
- Mától szabad ember vagyok! Már nem vagyok rabszolga!
- Erre a fecnire gondolsz? Ez már nem érvényes! Te mostmár nem vagy a lányom rabszolgája. Gladiátor leszel a Colosseumban, és ott fogsz elpusztulni!
- A kémeid nélkül senki vagy, jobb, ha tőlem tudod!- mosolygott gúnyosan Germanus.
- Vigyétek!- kiáltotta a császár.
Germanust kivezették a teremből. Evias épp az előcsarnokban volt, és megrökönyödve nézte az eseményeket. De mikor meglátta a kémfőnököt, ahogy egy zacskó aranyat dobálva fel a levegőbe, arcán elégedett mosollyal távozik, azonnal kitalálta mi történt.
- Hová viszik a rabszolgámat?- támadt az apjára.
- Te kis szajha! Megérdemelnéd, hogy egy cellában rohadj a szeretőddel!
- Inkább rohadok egy cellában azzal, akit szeretek, minthogy hozzámenjek ahhoz a semmirekellő Arbetiohoz!
- Elég! Szóval te szerelmes vagy abba a germán fattyúba? A társadalom söpredéke, és egy nobilissima. Gyönyörű!
- Mit műveltél a rabszolgámmal? Magyarázatot követelek!
- Ő most már egy gladiátor! Búcsúzz el tőle, mert már csak táplálék a kiéheztetett vadaknak, és ellenfél egy másik gladiátornak! Neki pár győzelmét, és a halálát fogod látni!
- Te vagy a legkegyetlenebb ember, akit valaha láttam! Kegyetlenebb vagy, mint az összes gall, és germán együtt! Neked nincs szíved! Ők ezerszer érzőbb szívűek nálad!
Azzal kirohant a teremből. Diocletianus megkövülten bámult utána, s ezt suttogta:
- Bolond!
Germanust ismét tömlöcbe zárták, csak most már a Colosseum alagsorában. Nem sokára felbukkant az edző, hogy megnézze az új szerzeményt.
- Ő az új rabszolga?- kérdezte az egyik katonától, aki elhozta.
- Igen, Germanusnak hívják. Remek germán harcos.
- Meglátszik rajta- nevetett fel az edző, miközben végignézett a férfin.
- A császár parancsa, hogy három hét múlva álljon szinpara, mikor a nobilissima és a nobilissimus bemutatkozik.
- Rendben, addigra betanítjuk.
Germanus élete ismét romba dőlt. Pedig milyen közel volt a szabadság! Hirtelen kinyílt a cellaajtó, s belépett rajta Evias. Germanus felállt, s odament a lányhoz, aki ránézett, vörös, kisírt szemeivel. A férfi megölelte.
- Segítek neked, kiviszlek- mondta a lány, miközben kibontakozott az ölelésből.
- Nem! Itt az alkalom, hogy álljak az apádon.
- Mit akarsz tenni?
- A bemutatón ott lesz az apád is, igaz? Nos kihívom őt egy mindent eldöntő párbajra. Ha nyerek, szabadon enged, és felszabadít, ha vesztek, gladiátor maradok halálom napjáig.
- Nem gondolod, hogy túl sokat kockáztatsz?
- Ez így tisztességes!
- Vigyázz, az apám sokat harcolt, és rengeteg trükköt ismer.
- Én is sokat ismerek, és sok csatában megfordultam. Ne félts, van harci tapasztalatom elég!
- Reméljük, nyersz! Légy óvatos!
- Menj, mert így is sokat időztél itt!
- Igen, jobb, ha megyek. Csak három hét múlva leszek itt ismét, kérlek bármit is akarnak tőled, ne ellenkezz! Apám bármikor megöltethet, így ne adj neki rá alkalmat, hogy megtegye. Csinálj mindent úgy, mintha én kérném. Rendben?
A férfi bólintott. Evias megcsókolta szerelmét, majd távozott. Megtartották az esküvőt, s az ifjú pár elutazott nászútra, s Germanus megkezdte a kiképzést. A három hét gyorsan elszállt, s a férfi azon kapta magát, hogy tíz társával, és mint kiképzett gladiátor kocog az aréna felé, s mikor kiért a napfényre, hallotta a közönség dörgő ovációját. A hatalmas porond fehér homokja szinte vakított. Odakocogtak a császár páholya elé, s így szóltak:
- Üdv, Caesar! A halálba menők köszöntenek téged!
Germanus nézte a világ kövér, kissé izzadó urát, aki leginkább egy jól felhizlalt, vágásra érett disznóhoz hasonlított, nem pedig egy emberhez, aki miatt idáig sűlyett. Látta még Eviast, és a mellette ülő, jóképű, göndör hajú, sasorrú Arbetiot, és ott volt még, a magas, karcsú fiatal Valeria, aki kieszközölte, hogy szabad legyen ennél a disznónál, aki a világ urának nevezi magát.
A páholyból intettek, mire kinyíltak az ajtók, s kiéheztetett fenevadak jöttek elő az alagutakból. Öt leopárd, és öt oroszlán. Azonnal nekiugrottak a rabszolgáknak, akik rövid kardokkal voltak felfegyverkezve. Germanus egy nagy hím oroszlánnal kelt birokra, ám nem nagyon bírt ezzel a vadállattal, de sikerült végül hasba szúrnia. Hallotta a szerencsétlenül járt társai halálordítását, és látta, ahogy a vadállatok enni kezdik a tetemeket. Már csak ő volt életben, s a jóllakott vadakat is visszacsalogatta egy nagy vödör víz, melynek illatát megérezték. Germanus ekkor a császár páholya felé fordult, kardjával a császár felé bökött.
- Most te jössz! Téged akarlak!
Diocletianus erre felállt, majd öt perc múlva kinyílt a küzdőtér egyik ajtaja. Páncélt viselt, akárcsak Germanus. Vad dühvel ugrottak egymásnak, s nézők megbotránkozva nézték az egyre vaduló viadalt, ami a gladiátor és a császár közt bontakozott ki. Germanus osztogatta a sebeket, míg Diocletianusnak is sikerült párat viszonoznia. Germanus azonban egy ügyes csellel elérte, amit akart. Úgy tett, mint aki támadt, de a feléje rohanó császárt kibuktatta, és mikor az megfordult, a másik kardjával találta magát szemben. Vége volt a küzdelemnek.
- Nem öllek meg!- szólt Germanus- de mondok valamit. Azok fognak megölni, akiket a barátaidnak hiszel. Most pedig kotródj, és írd meg a szabadítólevelem!
A császár elkotródott. Ekkor ismét a páholy felé fordult a férfi, s egyenesen Eviasra nézett. A lány rámosolygott, majd a férfi meghajtotta magát, s elhagyta a küzdőteret.
Germanus másnap megkapta a szabadítólevelet, s a palota előtt elbúcsúzott Eviastól.
- Mindent köszönök, nobilissima!
- Nagyon szívesen. Ha egyszer megunod a Germániai teleket, keress fel, szívesen látlak.
- Én is remélem, hogy látjuk még egymást!
- Isten veled, Germanus, örülök, hogy megismertelek.
- Nekem is megtiszteltetés volt a találkozás. Légy boldog, és legyen sok gyermeked! Add át üdvözletemet az édesanyádnak és a férjednek!
- Úgy lesz! Minden jót, Germanus!
- Viszlát Evias!
Azzal felugrott a mellette álló barna lóra, búcsút intett, majd elvágtázott. Fél perc múlva már csak a porfelhő emlékeztetett, hogy elment. Evias szomorúan gondolt rá, hogy mennyi örömet okozott neki. Tudta, hogy soha többé nem látja szerelmét, de bízott benne, hogy boldog lesz Arbetioval, és soha nem felejti el Germanust.
Germanus mikor kiért Rómából még visszanézett a büszke birodalom fővárosára.
- Az istenek óvjanak, Evias!
Azzal elvágtázott. Északnak tartott, hogy hazatérjen végre.












Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2011-11-10 20:05:24

válasz Krómer Ágnes (2011-11-09 23:20:30) üzenetére
Nagyon szépen köszönöm, Ági! Örülök, hogy tetszik:)
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2699
Időpont: 2011-11-09 23:20:30

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Antonia!

Szép és részletesen kidolgozott írás. Gratulálok!

Ági
Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2010-01-14 21:35:48

válasz Arthemis (2010-01-07 14:45:12) üzenetére
Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett!
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-01-07 14:45:12

Tetszik az írásod, nem csak leírod, megjeleníted az eseményeket. Az igaz szerelem azt hiszem ilyen: képes elengedni a másikat, ha az attól lesz boldog.
Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2009-03-01 20:19:44

Kösy szépen, kedves Sankszka, örülök, hogy tetszett!
Alkotó
sankaszka
Regisztrált:
2007-06-16
Összes értékelés:
412
Időpont: 2009-03-01 18:20:39

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
WOW.Nagyon tetszett,szibol gratulalok.EMBERI SZERETETTEL es TISZTELETTEL,SANKASZKA a messzi tavolbol...
Alkotó
Antonia Alessandra Atlantas
Regisztrált:
2007-01-22
Összes értékelés:
198
Időpont: 2008-01-22 16:32:30

Kösy szépen, kedves, Ali baba!:-)
Alkotó
Regisztrált:
2008-01-14
Összes értékelés:
115
Időpont: 2008-01-17 12:37:47

Kedves Antonia Alessandra Atlantas!
Most fedeztelek fel a böngézés közben. Nagyon termékeny vagy az írásaiddal. Még csak ezt az egy műved olvastam, de ez nagyon jó! A többit is olvasom, és értesítelek a véleményemről.
ali baba
Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3814
Időpont: 2007-12-23 18:06:07

Tetszett, gratu!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

túlparti alkotást töltött fel Virtuális valóság VIII. rész címmel a várólistára

szilkati alkotást töltött fel Szerelmek címmel a várólistára

Etelvaria alkotást töltött fel A könyvkiadás rákfenéje címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Murmur jelenti 17. Csend legyen! című alkotáshoz

Cipike bejegyzést írt a(z) Szerelemkút című alkotáshoz

Cipike bejegyzést írt a(z) Az álmok élnek című alkotáshoz

Cipike bejegyzést írt a(z) A jövő illata című alkotáshoz

Netelka bejegyzést írt a(z) Rapid című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Színesbe öltöző világ című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Színesbe öltöző világ című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Szeretni... című alkotáshoz

Netelka alkotást töltött fel Mérlegelő címmel a várólistára

Bödön bejegyzést írt a(z) Szerzők és könyvkiadók című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)