Erősen tűzött még a délutáni nap. A gyalogút a tengerparton volt kiépítve, egészen a városig.
Balra a kavicsos részen még mindig nyaralók tömege fürdőzött, ki a napon, ki a vízben. Csak ők ketten indultak el a város felé. Az út jobb oldalát fák szegélyezték, és kellemes árnyékot biztosítottak az ott haladóknak. Bár ez, csak addig volt ilyen szabályosan beültetve, amíg a terület a hotelhez tartozott, azután már gyérebb volt a növényzet, szétszórtan bokrok sokasága, s csak imitt-amott árválkodott egy-egy kivénhedt olajfa.
Dánielt kérdések tömkelege feszítette. Szeretett volna minél többet megtudni a lányról, hiszen két napig, nyelvtudás hiánya miatt, szinte némaságra volt ítélve.
- Te hol élsz, és mit csinálsz?
- Gyulán, és te?
- Szombathelyen!... Úgy látom, a szüleink nem sokat tettek annak érdekében, hogy találkozhassunk - mondta Dániel és kacagtak mindketten.
- Még mielőtt rátérnék, hogy mit csinálok, tudom, feszít a kíváncsiság, de valami buta illendőség miatt nem mered megkérdezni a koromat. Pedig a nőknek éppen úgy van koruk, akár a férfiaknak, amit úgysem lehet eltitkolni. Én egyszerűen baromságnak tartom, hogy egy fiú nem kérdezheti meg a lányt, hogy milyen idős. Bár lehet, hogy okosabb lenne ha hallgatnák, mert kiderül, hogy már vénlány vagyok.
- No, ne viccelj már.
- Mindenesetre, nálad idősebb. Huszonhat éves vagyok.
- Ki van zárva...
- Pedig, igen. Amúgy azt hiszem, nagyon jó emberismerő vagy. Amikor ott a sziklán ültünk, emlékszel mit mondtál? Azt, hogy bölcsészhallgató vagyok, vagy talán filozófiát hallgatok, igaz?
- Igen, és telitalálat?
- Nagyjából igen. Bölcsész voltam, de felvettem a filozófiát is, meg még módszertant, úgyhogy akár tanár is lehetnék. De nem vagyok semmi... azaz, hivatalnok vagyok az önkormányzatnál, egy közönséges hivatalnokocska, minimálbéren, már két éve dolgozom ott.
- Nem szereted?
- Nézd, nincs választási lehetőségem egy olyan kisvárosban, mint Gyula. Tanárnak nem mennék most, amilyen állapotok az oktatásban uralkodnak, inkább nem, bár a béren az mit sem változtatna. Van egy barátnőm, tanítónő, ő is minimálbérért dolgozik, csak sokkal többet, mint én. Én letudom a nyolc órát, és kész, de egy pedagógusnak ott vannak még a szülők. Fogadóórák, szülői értekezletek, azonkívül is mindig van a szülőknek jaja-baja, meg aztán ott vannak a kirándulások, azok megszervezése, a több napi távollét otthonról, az már napi 24 óra munka, és még nem beszéltem a dolgozatokról, az adminisztrációról, értekezletekről és megannyi ostobaság...
- Hááát, mit szeretnél csinálni?...
- Hogy mit szeretnék, az nem is kérdés, egy olyan kisvárosban nincs lehetőségem semmire, ahhoz, hogy nagyvárosba menjek, ahhoz viszont pénz kell. Most még otthon lakom a szülői házban, máskülönben nem tudnék kijönni a béremből, egy kezdőnek meg ennyi a fizetése nagyvárosban is, és tessék lakást fizetni belőle, meg közlekedést, és aztán fel lehet fordulni, mert másra más nem marad. Te mihez kezdesz, ha már kezedben van a diploma, lesz munkád?
- Ott a városomban, hívnak egy helyi gimibe tanárnak. Tudom, hogy szerény a bér, majd még próbálkozom másutt is, de Pestet nem szeretem, legalábbis ott élni nem szeretnék.
- Magam is így vagyok vele, viszont Szegeden sincs nagyon lehetőség ... fogalmam sincs, mit kellene tennem. Hacsak nem megyek Cambridge-be? - nevetett - Nincs kedvem külföldre menni, itthon meg? Hagyjuk...

Jó volt sétálni a kihalt úton, körülölelve a végtelen kékség által. Beszélgettek, ismerkedtek, és kellemesen érezték magukat egymás társaságában. Ahogy közeledtek a városhoz, úgy kezdett a gyalogút enyhe kaptatóvá válni, hiszen a város többnyire a hegyoldalon terül el. Valójában, be van építve egészen a partig, sőt kisebb strandokat is kialakítottak, viszont oda is lépcsőkön kell lemenni a strandolni vágyóknak.
Őket ezúttal, nem a strand érdekelte, a várost akarták látni. Amint felértek az emelkedőn, eléjük tárult a városkép. Volt ott egy kilátó is a tenger felé, korláttal, egy paddal, a fa alatt. Ott meg is pihentek kicsit, az árnyas fa hűsében, majd a tengert nézték hosszan. Érdekes volt fentről nézni a vizet. A vitorlások, csónakok egészen parányinak látszottak, sőt még a nagy utasszállító hajó is, ami a rijékai kikötő felé tartott, játékhajónak tűnt, parányi bábokkal a fedélzetén. A távolban egy sziget látszott körvonalazódni. Cres szigete lehetett, minden bizonnyal.
A városba érve, Dániel megjegyezte.
- Itt fagyizónak kell lennie valahol a közelben!
- Honnan tudod, jártál már itt?... Aha, értem már...
Hamar meg is találták a kellemes hűsben a fagyizót, s helyet foglaltak a kényelmes kis teraszon, ahonnan éppen a parkra láttak. Virág hosszan bámulta a pálmafákat, amik körülölelték a parkot, de voltak ott banánfák is, fenyők, meg virág és zöld minden mennyiségben. Elbámészkodott, amíg Dániel rendelt, s amíg várták, hogy megérkezzen a fagyijuk.
- Aztán megnézzük ezt közelebbről is, jó?
- De meg ám! Gyönyörű... - áradozott Dániel is - csak előbb lehűtjük magunkat cseppet.
Dániel mohón kezdte kanalazni a fagyit, Virág lassan evett, és nézte a fiút. Eddig nem is volt arra módja, hogy megnézze magának, már csak azért sem, mert a fiú mindig őt nézte, de most belemerült a fagyizásba, s volt alkalma jobban megnézni őt.
Hosszúkás arc, sötét, rövid haj, az orrában van egy piciny görbület, az álla kissé előreszegett, markáns férfiáll, a szemét, a szeme színét nem tudja megnézni, mert ha a fiú ránéz, ő gyorsan elkapja a tekintetét. El kell ismerni, nagyon jóképű fiú.
Amikor a fiú pohara kiürült, akkor szólalt meg a lány.
- Segítesz? Nem tudok ennyi fagyit megenni...

Miután alaposan megnézték a kerteket, parkokat, az Angiolina parkot, majd a Saint James Parkot, ezek voltak a legkülönlegesebbek, szemügyre vették a növényzet fajait, különlegességeit, akkor Virág azt javasolta, hogy nézzék meg a palotákat.
- Vegyük csak elő az egykori történelem-tudományunkat. Én csupán annyira emlékszem, hogy valamikor Opatija, az akkori Abbázia, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, Rijekával együtt, azaz, az akkori Fiumevel, és hogy Ferenc József sok időt töltött itt, a mai Kvarner Hotelben, ami akkor az ő palotája volt. Hát mondjuk, ennyi maradt meg, no meg az, hogy az akkori urak is tudtak élni, akár a maiak, és kicsit sem zavarta őket, hogy emberek éhen halnak körülöttük, ahogyan a mai urakat sem zavarja. Szóval, mi változott? Te tudod rá a választ?
- Hahaha - nevetett Dániel - azt hiszem a történelem tudományokban magam sem vagyok jártasabb nálad. Képzeld, Dénest még meg is buktatták magyarból és történelemből...
- Szóval, ti már általánosban is együtt jártatok?
- Dénessel unokafivérek is vagyunk. Ők kinn voltak Angliában, onnan ered Dénes angol nyelvtudása. Két évig dolgoztak a szülei Londonban, csak Dénes nem bírta az angol kosztot. Gyakorlatilag semmit sem bírt megenni, éppen abban az időben volt növésben, nagyot nőtt, de meggörbült a gerince, mert szinte alig evett, és nem bírta el, emiatt jöttek haza. Itt kezdte a nyolcadikat, de megbuktatták, mert nem tudta eléggé a magyar irodalmat és a magyar történelemtudása hiányosságai miatt. Akkor kerültünk egy osztályba, amikor ő újra nyolcadikos lett. Egy évvel idősebb nálam, de nyolcadiktól együtt jártunk, aztán gimibe is, és egyetemre is.
- Hát bunkó volt az a tanár, aki megbuktatta emiatt...
- Szerintem is, tudva azt, hogy gimiben újra a kőkorszaktól kezdtük a történelmet, és akkor sem jutottunk el a második világháborúig, ahogyan általánosban sem, tehát, ő sem tudott kevesebbet, mint amennyit mi tudtunk.
- Ilyenkor, miért nem értékelik a tanárok az előnyöket? Miért csak a hátrányok miatt büntetik a gyereket? Az, hogy megtanult angolul, az olyan előnyt jelentett, hogy simán be tudta volna hozni, akár a történelem, akár az irodalomban elszenvedett hiányosságait, anélkül, hogy megbuktatják. Sohasem fogom megérteni, hogy egy pedagógusnak nincs annyi sütnivalója, hogy mérlegre tegye az értékeket, csak mindenki hajtja a magáét, mintha csak az ő tantárgya lenne fontos... Na mindegy, kinőttem már abból a korból, hogy ilyen hülyeségeken felizgassam magam. És Karesz? Ő is gyerekkori barát?
- Nem, vele az egyetemen találkoztam, és összebarátkoztunk. Karesz lángész. Ő volt a legjobb mindenből, okos srác, és jó barát, csak éppen valami kisebbségi komplexusban szenved, nyilván a termete miatt, ugye éppen mi ketten is jó magasak vagyunk, Dénes 192 centi magas, én 184, Karesz meg szenved ettől, de remélem most már kinövi, színjelesre diplomázott.
- Attól nem lesz magasabb ... de szerintem is butaság nem elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Nyilván ezt ő is tudja, és hiszem, hogy túl is teszi magát rajta. Nekem úgy tűnik, hogy annak a Ferenc Jóskának nem voltak ilyen komplexusai, nézd, ez is az ő palotája volt - mutatott rá a téren álló palotára, - nagy volt a rokonság, nyilván azért volt szüksége ennyi palotára, s ide jártak üdülni. Tudod, hogy a sétány a parton, az is róla van elnevezve? Habár ez a sugárút itt fenn, ez már Tito marsall nevét viseli.