Tél volt mikor megszületett,
apró magként a földben cseperedett.
Kicsi volt s még igen gyenge,
mikor a szél vadul verdesni kezdte.

Ahogy nőtt és növekedett
s a világot félve figyelni kezdte
s megkapta első leckéit
lassacskán elvesztette reményeit.

Ekkor rámosolygott a Nap
a kis fa ekkor újból erőre kap.
Megtanul bízva remélni,
elkezdi a saját életét élni.

Múlt a tavasz, elmúlt a nyár,
aztán az ősz, sok levél lehullt a fán
edzetté vált, mint az acél,
rajta sok madár már büszkén szárnyra kélt.

Most tél van, s már nagyon fáradt,
a tájat látva szeme könnybe lábad.
Nézi a csipkézett erdőt,
a csöndes, csodákkal teli menyegzőt.

Szívében túlcsordul az öröm,
a sok jótett, ni csak most visszaköszön.
Itt az idő megbékélni
ő tudja már, hogy volt értelme élni.