Tiszta, derűs volt az éj, világított a hó,
s Te ott álltál a csöndben, magányosan.
Prémgalléros juhbőr subába burkolóztál,
a tájat nézted, láttam világosan.

Fény lobbant a szemedben- tán foszforeszkált is-
szíved gerjedt, mint a tűz, lánggal égett.
Szinte bele láttam a fejedbe, mit gondolsz,
ajkad alig mozdult, némán igézett.

- Ó, tündöklő igazgyöngy, nálad mi volna szebb?
S tekinteted hó fedte földre révedt.
- Mily megkapóak vagytok ó, csoda- csipkés fák!
Ahogy ott álltál, a vén Hold felfénylett.

- Ó, ha Én lennék Te, bársonyos, puha bunda,
minden éjszaka megfürödnék benned!
Ó, ha Én lennék Te, óvnám békés álmodat,
ne kelljen terhed egyedül cipelned!