Az éjjel, miután Dániel haza kísérte, még sokáig nem jött álom a szemére. Egy ideig a filmen töprengett. Ő választotta, a felkínált három lehetőség közül, mert szereti Meryl Streepet, rendkívüliek az alakításai, beleéli magát a szerepeibe, s hitelesen adja a közönséges parasztasszonyt, az előkelő úrinőt, vagy akár magát az ördögöt is, vagy mint a filmben éppen, az édesanyát.
Sohasem ártok volt a film címe. Jó néhányszor összenéztek Dániellel közben, hogy ennyire bonyolult lehet gyerekeket nevelni, főleg, ha súlyos beteg is van közöttük, mint Merylnek a filmben. Bizony nagy szükség van az együttműködésre, hogy egyetértésben, küzdelmek, lemondások árán is kitartsanak egymás mellett és együtt neveljék közös gyermekeiket. Nehéz szülőnek lenni, ez a film tökéletes példa volt arra vonatkozóan, hogy mennyi megértésre, elfogadásra és kitartásra van szükség a gyermekneveléshez. Nagyon elgondolkodtató.
Pedig ezt megelőzően, amíg körbe nézett a lakásban, éppen arra gondolt, hogy egy fiatal párnak pont megtenné. Persze, az otthoni körülmények között, még ez is exkluzívnak számít, ugyan miből is telne fiataloknak otthonra, nem ilyenre, semmilyenre sem telik.
Pedig Dániel egyre jobban tetszik neki. Különös, mert nála, hamar ki szoktak hullani a rostán a fiúk. Dániel nem csak jóképű és okos, hanem jó modorú, becsületes, előzékeny, figyelmes, őszinte, önzetlen, jóindulatú, tapintatos ... ó igen, egész este meg sem csókolta, amíg ott volt a lakásán, bizonyára nem akarta, hogy azt higgye, hátsó szándékai vannak, azért hívta oda... Pedig később már bementek a szobába, mert bogarak, lepkék gyülekezete lett az erkély úgy tobzódtak a fényre.
Csak itt a kapuban csókolóztak, amikor hazakísérte őt. Akkor is ő kezdeményezte, a nyakába ugrott, mert megérdemelte... Ennyire szorosan még nem ölelte magához, mint akkor. A csók után még annyit suttogott, kábán, szerelmesen: szeretlek!
Akkor kibontakozott a karjaiból és futott be a szálloda ajtaján... Ó jaj, nagy bajban van, fülig beleesett ebbe a fiúba. Itt van, már éjfél elmúlt, és még mindig körülötte forog a világ, pedig megígérte, hogy reggel korán kel, és mennek a városba pálmát ültetni. Hogyan fog tudni felébredni?
Azután hirtelen felült az ágyán, kezébe vette a telefont, nem tétovázott, félt, hogy meggondolja magát, megnyomta a gombot.
- Halló! Virág ... valami baj van? - szólt bele álmos hangon Dániel.
- Nem, dehogy. Csak azt akartam mondani ... én is téged!

Reggeli után, ott ballagtak a gyalogúton ismét, a város felé, kéz a kézben. Fél kilenc volt, a nap még nem volt forró, a szél is lengedezett, az égen apró bárányfelhők legelésztek, kissé megtörték a végtelen kékséget. A tengeren motorcsónakok cirkáltak, fehér vitorlások siklottak, és hófehér sirályok röpködtek rikoltozva a mélykék víz felett.
A lombok bólogattak, vagy mélyen meghajoltak előttük szél úrfi parancsa szerint. Érződött a tenger sós illata, keveredve a szél-hozta fenyőillattal. Gyönyörű volt a reggel, Virág éppen azon morfondírozott, hogy a hajnalt sosem nézte meg, sőt a kora reggelt is mindig elmulasztotta, mert olyan hétalvó, szinte hihetetlen, s így mindenről lemaradt, amikor Dániel megszólalt.
- Tudod-e mit láttam reggel?
- Mikor reggel, most is reggel van.
- Én fél hétkor keltem, boltba mentem, meg piacra, s akkor tűnt fel az önkiszolgáló ajtaján, hogy az Adria szállóban, ma este vacsorával egybekötött táncmulatság lesz. Hogy állsz a tánccal, szeretsz táncolni?
- Azt nem mondanám, hogy szeretek, nem is nagyon tudok ... valami diszkó zene? Akkor felejtsd el...
- Nem, élő zene, klasszikus tánc.
- Te szeretsz táncolni?
- Mondjuk, lenne hozzá kedvem, ha te is akarod...
- Biztosan nagyon drága, vacsorával ... és hol az a szálló?
- Itt a falu túloldalán is van egy szálloda, az lesz az szerintem, de majd még megnézzük, úgyis meg kell vennünk a belépőt, ha akarunk menni.
- Nekem ruhám sincs, ilyen estélyen, vagy mi a csudán, nem lehet csak így megjelenni.
- Gondolom, nem is nagyon kell estélyi ruha, bizonyára mások sem számítottak ilyesmire, csak egy picit ünnepélyesebb, ha van. Nekem csak egy hosszúnadrágom van, homokszínű, majd valami inget keresek hozzá és jó lesz...
- Nekem van egy meggyszín loknis szoknyám, nagy fekete mintákkal, fekete pántos pólóval talán el is menne, mit szólsz?
- Hát persze, bármit veszel fel, mindenben csinos vagy.
- Eddig még úgysem vettem fel, nem is tudom, miért csomagoltam be...
- Hát ezért! Ezer százalék. Akkor benne vagy?
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá, nem bánom, de nem maradunk nagyon későig, tudod, holnap utazunk haza és aludnod is kell.
- Rendben. Ha visszajöttünk a városból, akkor elmegyek, megveszem a belépőket, jó?
- Ha nem túl drága, nekem is fogytán már a pénzem, gondolom, te sem dúskálsz benne. Tudod mit, én meg közben elintézem, a vacsorámat ebédre váltom, és a hotelben ebédelünk, jó?
- Nagyszerű!

A város is teljesen éber volt már, amikor beértek. Nyitva voltak a boltok, az emberek tömött szatyrokkal jártak ki, be. Hamar rábukkantak egy kis piros vödörre, lapátkát is vettek hozzá s indultak a park irányába.
Hirtelen mentőautó szirénája hasított a levegőbe. Virág összerezzent. Dániel érezte, hogy szorítja a kezét. Megállt, magához ölelte. Ahogy erősödött a vijjogás, úgy simult mind közelebb a lány, Dániel már a remegését is érezte. Amint elhaladt előttük, s távolodott a sziréna hangja, úgy szűnt a remegés.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Igen, jól vagyok. Rossz emlékeket idéz bennem ... ne haragudj.
- Nem akarod elmondani?
- Anya rosszul lett ... gyorsan jöttek a mentősök ... én mentem vele, fogtam a kezét ... egész úton vijjogott őrültül vijjogott a sziréna ... mire a kórházba értünk, már nem élt ... tizennyolc éves voltam... - Dániel újra magához ölelte. Ahogy elhalt a sziréna hangja, a lány remegése is megszűnt.

A kilátónál megálltak kicsit. Virág meg szerette volna nézni a sirályos lány-szobrot. A tenger apró hullámain bukfencet vetett a fény, a szobor is fényárban úszott, a vízről visszaverődő fénypászmák táncoltak.
Csak álltak a korlátnál és gyönyörködtek. A napfény megült körülöttük a fák levelein, a mohos köveken, s felhallatszott a víz csobogása, ahogy a partot mossa fáradhatatlanul. Mindketten arra a bizonyos első csókra gondoltak ... itt történt ... Lehet azt elfelejteni?
Senki sem volt rajtuk kívül a parkban. Megkeresték hát a pálmák alatt a magról kelt, csöpp palántákat, majd tőzeget gyűjtöttek a vödörbe, aztán kiemeltek egymás után, három kicsi pálmát. Virág szépen eligazgatta a földet, s azzal vigasztalta őket, hogy majd a szállodában kapnak vizet.
- No de, hogyan fogsz te most ezzel a parton homokozni? - mutatta fel Virág a vödröt, s olyan igaz szívből kacagtak, hogy visszhangozták a fák is a hahotázásukat.

A visszafelé úton, már igen csak tűzött a nap. Nagyon vágytak a lubickolásra. Virág hazament a kis vödörrel, megitatta a pálmákat, azután strandra öltözött, de még betért az étterembe, hogy megbeszélje a kétszemélyes ebédet. Miután elintézte, helyet keresett a strandon, és sikerült még a szokott helyüket elfoglalni.
Dániel közben a belépőket intézte az esti táncmulatságra. Igen drágák voltak a jegyek, az utolsó százassal fizetett, és nem sokat kapott vissza belőle. Végig futott az agyán, mi mindenre kell még pénz, de arra jutott, hogy már csupán benzinre kell költenie, arra viszont elég lesz. A jegy árában benne van a vacsora, meg az italok is, tehát ott már nem kell költenie, másnap viszont, indulnak haza.

Virág ezúttal is limonádéval várta a strandon, amit Dániel fel is hajtott egy szuszra, s már siettek is megmártózni a hűs tengervízben.
Sokat úsztak, napoztak, beszélgettek. Két óra tájban felmentek ebédelni a szálloda éttermébe, s miután elköltötték az ebédet már jöttek is vissza, s ott folytatták, ahol abbahagyták.
Délután, Virág behúzta az ágyát a napernyő alá, mert elálmosodott, alszik egy cseppet, mondta. Valójában Dánielnek is jólesett volna egy kis alvás, ugyanis az éjjel alig tudta lehunyni a szemét. Miután Virág telefonja felébresztette álmából, s belesuttogta a telefonba: "én is téged!", hát az felért számára egy őszinte szerelmi vallomással, hogyan is tudott volna utána elaludni. Olyan, de olyan boldog volt, ezt hallotta visszacsengeni egész éjjel és majd kiugrott a bőréből.
De most sem tudott volna elaludni, hiszen a lány ott feküdt előtte, s legeltethette rajta a szemét. A székre ült a napernyő árnyékában, a kis asztalkára könyökölve csak nézte a lányt, nézte hosszú combjait, a domborulatait, lankáit, a szép bronzra sült bőrét, karcsú derekát ... aztán mégis az arcán pihent meg a szeme. Bár két tündöklő szeme le volt hunyva, de az arca oly angyali volt így álmában, hosszan nézte ezt a bájos arcot, olyan hosszan, hogy végül könny szökött a szemébe. Arra gondolt, hogy mellette szeretné leélni az életét, vele együtt megöregedni ... akkor is melletted leszek, és fogom a kezed, gondolta.
Nézte, nézte ... nézhette kedvére, Virág nem szólhatott rá, mert mélyen aludt. Ő meg csak gyönyörködött benne, s nem tudott betelni a látványával.
Hirtelen ébredt fel, s ijedten felült.
- Hány óra van, mennyit aludtam?
- Nem tudom, nem néztem az órát...
- Te is aludtál?
- Nem...
- Akkor mit néztél? Csak nem azt akarod mondani, hogy itt ültél végig és engem néztél?
- Semmit sem akarok mondani...
- Te meg vagy őrülve?... - lehajolt, felkapott egy kavicsot - vigyázz, ez nem papírgalacsin!
A fiú védekezőn felugrott a helyéről, a lány éppen el akarta ejteni a kavicsot, aztán meggondolta magát és célzott. A combján találta el, menekülési útvonalnak viszont, a tengert választotta.