Ott jártak éppen, ahol strandolni szoktak. Dániel már szinte rettegett attól, hogy el kell válniuk. Gyönyörű volt ez az este, de valahogy még emlékezetesebbé szerette volna tenni. Kattogott az agya, mivel késleltethetné még a búcsúzást. Amikor hirtelen féltérdre ereszkedett Virág előtt, megfogta a kezét, úgy kérdezte:
- Virág, akarsz a feleségem lenni?
Virágot meglepte ez a váratlan fordulat. Hirtelen szólni sem tudott, közben beérte őket a mögöttük kullogó német csapat. Többnyire olyan ötven-körüliek voltak, párban, de úgy tűnt, inkább több volt a nő közöttük, mint a férfi. Szinte körbe állták őket. Virág nem értette, de arról beszélhettek, hogy ez itt egy lánykérés, megvárják még igent mond a lány.
- Állj már fel! Állj fel, hallod? - rángatta a fiú kezét.
- Addig nem, amíg nem válaszolsz - szólt a fiú s a szeme ragyogott. Virág dühbe gurult.
- Hááát nem! Nem, nekem a lánykéréshez nem kell közönség. Mégis mit vártál, és miért kellett mindent elrontanod?
A nézők látták, hogy valami nincs rendben, így szép csendben eloldalogtak. Dániel felállt közben, ott állt Virág előtt, farkasszemet néztek.
- Mit rontottam el? - kérdezte megilletődötten a fiú.
- Mindent, ezt az estét, az egész hetet, mindent, mindent... Egyáltalán, hogy jutott eszedbe ilyesmi ... komolytalan vagy, éretlen kölyök...
- De hát, mi rosszat tettem?... Megkértem a kezed, mert szeretlek, és azt hittem te is szeretsz.
- Dániel, én egy életre szóló házasságot szeretnék, nem olyant, hogy meggondoljuk magunkat és fél év múlva válunk. Csak alig egy hete ismerjük egymást...
- Szeretjük egymást, és csak ez számít, én is egész életre szóló házasságot akarok.
- Dániel, látom nem értesz. Találkoztunk, ideális körülmények között. Hiszen nyaraltunk, nem voltak gondjaink, nem kergettek őrületbe bennünket a munkatársaink, nem kellett megküzdenünk napi gondokkal, nem mentünk egymás idegeire a pénztelenség miatt... Fel tudod fogni, hogy mennyire más együtt élni a hétköznapokat? Egy hét nem elég egy élethez. Igenis, okosnak, komolynak tartottalak, de csalódtam, nagyot csalódtam benned.
- Mit tegyek, hogy ne haragudj rám?
- Nem haragszom, csak csalódtam benned. Azt hittem, itt van végre egy értelmes, komoly fiú... Mindegy, felejtsük el. Szalmaláng volt csupán, amilyen gyorsan fellángolt, úgy ki is alszik. Holnap, ha felébredsz indulj haza, én vonattal megyek...
- Virág, ezt nem teheted! Arról volt szó, hogy együtt megyünk ... miért csinálod?
- Elmondtam már, hogy miért, ha nem érted, akkor gondolkozz el rajta. Holnap már nem találkozunk, és holnaptól egy hónapig nem láthatjuk egymást, ehhez tartsd magad.
- Egy hónap? Az Isten szerelmére, miért? Szeretlek, nem tudok nélküled élni.
- Ez a büntetésed. És minden további alkudozás tétje, egy újabb hónap, ezt vésd a fejedbe. Most pedig eredj, holnap már nem találkozunk. Jó utat neked! Szia. - A hangja reszketett, érződött rajta, hogy fojtogatja a sírás. Azzal hátat fordított Dánielnek, és futásnak eredt. Mint az űzött vad, úgy futott, csak miután magára zárta a szobája ajtaját, akkor tört fel belőle a sírás. Az ágyra vetette magát és zokogott.

Dániel egy ideig ott állt, egy helyben, moccanni sem tudott. Nem értette mi történt, nem értette, hiszen ő csak jót akart. Azt akarta, hogy eltéphetetlenül összecsomózza szerelmük láncszemeit, és minden a visszájára sült el.
Futni kezdett a lány után, de hamarosan dörrenni hallotta a szálloda bejárati ajtaját. Ez nem lehet ... nem érhet véget ... így, minden magyarázat nélkül. Nem, nem hagyja annyiban. Helyre kell hoznia, valahogy helyre kell hoznia a hibáját ... de hogyan, amikor nem érti, mit hibázott el. Hiszen megkérte a kezét, s Ő nemet mondott ... nem, így nem lehet vége ... még öt perccel ezelőtt azt hitte, ő a világ legboldogabb embere ... hát ennyire törékeny lenne a boldogság?
Le-fel járkált a szálloda előtt, majd isteni szikra gyúlt a fejében. Jóvátenni, jóvátenni... Hirtelen támadt az ötlet. Olyan hirtelen, hogy maga is alig hitte. Van még egy száz-eurósa, eldugta, talán maga elől, vésztartaléknak. Rohant a lakására, hamar előkerítette a rejtekhelyről a százast, és autóba ült, hajtott vissza az Adria hotelbe. Ott voltak még a zenészek, éppen pakolásztak már. A vendégek mind elmentek, de a pincérek még ott tüsténkedtek, takarították az asztalokat.
Dániel két muzsikussal tért vissza. Beültek mind az autóba, Dániel a szálloda elé hajtott, majd kisvártatva, Virág ablaka alatt, felcsendült Schubert Szerenádja.

Virág még mindig ott zokogott az ágyán. Az agyán végig suhantak az elmúlt hét boldog napjai. Igen, tudta, ő maga is hibás. Nem lett volna szabad ennyire átadnia magát az érzelmeinek. Neki lehetett volna több esze ... hiszen csupán hat nap volt ... még szerencse, hogy nem jutottak messzebbre... Igen, tudja jól, ő maga is megérdemli a büntetést.
Borzasztó volt látnia Dániel szenvedését, ahogy arcán végigvonaglott a fájdalom. Megérti, hogy fáj neki, ő most még komolyan hiszi, hogy szereti őt, hát akkor bizonyítsa is be. Vajon kiállja-e a szerelmük ezt a próbát?... Gyönyörű volt az este, és most iszonyúan fá j... iszonyúúúan.
Mintha Schubert szerenádját hallaná. Valahol itt szólhat a közelben a zene. Hegedű... Schubert-szerenád, nincs is ennél gyönyörűségesebb ... s most, mintha az ő szívét nyűné a vonó ... csakhogy jobban fájjon.
Felugrott, kinézett az ablakon, és megijedt a látványtól. Ott állt Dániel az ablaka alatt, két hegedűssel. Olyan fájdalmasan szép volt a Szerenád, hogy újra elbőgte magát. Dániel csak nézte őt, csak nézte, megszólalni nem mert, neki meg potyogtak a könnyei, mint a záporeső.
Kétszer játszották el, aztán elmentek. Dániel még utánuk szólt.
- Danke schön. Auf wiedersehen*! - aztán csak állt ott, nyelte a könnyeit, s meg sem tudott szólalni.
- Köszönöm. Gyönyörű volt. Tudod, hogy ezután mindig sírni fogok, ha ezt a Szerenádot hallom?... Még egyszer köszönöm, de mit sem változtat a helyzeten. Két hónap! - szólt Virág, s újra eleredtek a könnyei.
- Ne csináld, kérlek! Engem büntethetsz, de magadat ne büntesd.
- De igen, így fair.
- Kérlek ne, legalább hadd vigyelek ki a pályaudvarra, messze van, és fenn a hegyen, kérlek...
- Nélküled jöttem, nélküled is megyek. Ne aggódj értem. Ugye tudod, hogy már te emeled a tétet? Három hónap!
Dánielnek elakadt a szava. Eleredtek a könnyei visszatarthatatlanul. Kicsit erőt vett magán.
- Legalább felhívhatlak?
- Hát jó, egyezzünk meg, hetente egyszer. Vagy email, vagy telefon. Jó?
- Igen! Köszönöm... Jó utat!... Vigyázz magadra... Jó éjt.
- Neked is - mondta Virág és eltűnt az ablakból.
Dániel még egy ideig ott álldogált, s nézett, csak nézett az ablakra, mintha csodára várna. Aztán lassan elindult és szomorúan ballagott a falu felé.


*Köszönöm szépen. Viszontlátásra!