Vakmerő reménnyel temet a hajnal,
hosszú csendet, kék mennyekben.
Ölemben zokog egy árva angyal,
harmat cseppek vert aranyban.
Jeltelen úton hópihe szálldos,
árad a lét, a Hold elvarázsolt
jeltelen arccal, marad az kékben.
Téli zsoltár csendje bolyong,
lágyan, szétterül a messzeségben.
Visszaidézlek, de jó volt
térdig érő hóban zord telek réme,
hóember őrizte az álmunkat éjjel.
A tél birodalma beláthatatlan,
ezüst szál csillan kócos hajamban.
Fény rezgésével megtelik a reggel,
összebújunk ketten vakító fehérrel,
beborítja lépteinket kis havas réteg.
Elillan gyorsan az idei hóember.