A zord tél fagyos tekintettel bámul rám
és a Hold vigasztalóan mosolyog,
már átölel milliónyi fénylő csillag,
mely az égen utat keresve bolyong.

Ahogy nézem egyre jobban nő és dagad,
körötte egy apró Nap épp lehullik,
megtörten lassan, némán a földre roggyan,
s erőtlenül, aléltan összecsuklik.

De Ő vigyáz rám most is, óvón és féltőn,
vigyázón átkarol, lágyan elringat,
már nyugodtan alszom, puha hó betakar,
míg a Föld szunnyad, álmomban már pirkad.

Egyszer csak feltámad a szél, fákat csapkod,
ó, mily fülsiketítő a jajgatás!
Hirtelen felriadok és körül nézek,
köröttem szundít a tettre kész kaszás.