Minden a porszívóval kezdődött. Igen, a porszívó az oka mindennek!
Ha csinálok valamit, alapos munkát végzek, nem szeretem csak úgy összeütni. Ha porszívózok, akkor megmozgatok mindent - no, nem a szekrénysorra gondolok - de az apróbb bútordarabokat igen. Elhúzom, visszatologatom, hogy alatta se halmozódjon fel a por.
Már a második szobának, csupán egy sarka volt hátra, hajlongtam le-fel, megmozgattam minden mozdíthatót, el is feledkeztem arról, hogy nem vagyok már húszéves, amikor is szerettem volna felegyenesedni, sikertelenül. Valami recsegett, ropogott a derekam környékén, és juszt sem engedelmeskedett. Nem volt mit tennem, csak úgy eldőltem ott a heverőn, s mivel, ilyesmi még nem fordult velem elő, hát vártam a csodára.

Nem is váratott magára sokáig, olyan negyedóra múltán felpattantam szálegyenesen, s gondoltam, befejezem az elkezdett munkát. Csak, amikor le akartam hajolni, hogy bekapcsoljam a porszívót, akkor ordítottam el magam: aúúú!
Mit mondjak? A sarok úgy maradt. Meg én is. Mint aki karót nyelt. Se le, se fel, se jobbra, se balra...
Gondoltam, másnapra a csoda tökéletesíti önmagát, azonban ezúttal elmaradt.
Ilyen teher súlya alatt görnyedve, töprengtem másnap reggel azon, hogyan fogok bevásárolni.
Mindent számba vettem, mire van szükségem. Aztán azon gondolkodtam, hogy melyik boltban, mit hol találok. Merthogy van a közelben legalább öt-hat, ahol bevásárolhatnék, mégis a legtávolabbit választottam, csak azért, mert ott minden, amire szükségem volt, kézmagasságban elérhető. Csakhogy leegyszerűsítsem a dolgot, nem kell semmiért sem lehajolni.
Hideg volt a reggel, néhány centis hó borított mindent, s elbűvölt ez a váratlan tisztaság. Már éppen átvágtam az üzlethelyiség előtti parkolón, amikor zsebkendő után nyúltam a zsebembe. Meggémberedett ujjaimmal nem is észleltem, hogy kettőt húztam elő, s útközben, a zsebtől az orromig, az egyiket ki is ejtettem a kezemből. Egy fiatal pár jött utánam, s a fiatalember rám szólt:
- Elhagyta a zsebkendőjét!
Akkor néztem körül, s észleltem, hogy csakugyan, ott lapul a hó tetején az összehajtogatott papír zsebkendő. A tárgyalás, amit önmagammal voltam kénytelen lefolytatni, gyorsan lezárult. Nem kockáztathatok. Megeshet, hogy haza sem tudok menni.
Bevallom, kellemetlenül éreztem magam, de folytattam az utam. A bevásárlókocsiknál vártam a soromra, amikor felismertem az iménti fiatalembert, aki előttem jutott kocsihoz, s mielőtt tovább indult volna, vissza nézett az elhagyott zsebkendőre.
- Hölgyem, elhagyta a zsebkendőjét! - figyelmeztetett ismételten.
- Véletlen volt, elejtettem.
- Hát akkor menjen vissza és vegye fel! - mondta szinte fenyegetően.
- Gondoltam, talán lesz olyan udvarias és lehajol érte... - próbálkoztam.
- Még mit nem? Nem hajolok le senki taknyos zsebkendőjéért...
Mit mondjak, a bűntudatom a kétszeresére nőtt e párbeszéd ideje alatt, de nem csak az, a szánalomé is.

Néhány nap alatt rendbe jöttem, szinte újra a régi lettem, ám a bűntudat megmaradt. Elmentem újra a bevásárlóközpont parkolójába, de a zsebkendőnek már hűlt helye volt. Vagy a szél vitte el, vagy szorgos takarítók, akik mindig szép rendben, tisztán tartják a környéket, söpörték lapátra, mert már semmi sem csúfította a környezetet.
Bevallom, mindennek ellenére, a bűntudat továbbra is nyomaszt. Attól tartok, hogy csak engem.