Mosolyodban élek én, mint egykor május közepén.
Fáradt léptekbe, bevésődött a reggeli szerelem,
kalapokba a régi, viszonzatlan értelem.
Dadog az este, s a Holdnak legyinti bánatát,
dacos kedvű régi lámpások dallamát.

Az este szirupos kelengye, s érintése megölel,
májusi gondolatok, szemeid csillagába vacognak.
o,a virágos, hervadt vállú kísérők, s bájolgó fények,
kedélyes lidércek, esti séták, vallomások, s az
elkopott hangzatos kézfogások.

Mosolyodban élek én, mint most is a nyár rejtekén.
Átutaztam az éveket, ezret, s százat, hogy megleljem
mi egykoron szívednek árthatott, s eldobjuk akár a lábnyomot.
Már meghaltam mosolyodban, jöhetsz tavaszokban,
a tornácos ablakon becézlek, s többé utadba nem lépek.