Március idusa. Tavaszi délután.
Béke van. Vagy csak képzelem?
Madarak dermedten hallgatnak fenn a fán.
És lassan fölsejlik bennem,
mint öreg, szuvas csontokban a fájdalom,
a félelem.

Bújjak bele egy nagy odvú, bütykös fába,
kéreg-karom legyen az ág
és százfele hajam a százszorszáz levél,
szemem a százszorszép virág?
Vagy drága anyám, a hazám földje rejtsen?
Vagy a tengernyi nagyvilág?

Ébredek lassan. Elbújni most nem lehet,
nem szabad. Minden rám mutat,
az itt és most és az örökkön-örökké,
hogy védd magad.