Nem akarok verset írni,
egyáltalán nem idilli,
kérdezgetnek lármás hangok:
Az ereid felvágatod?

Miért búsulsz, miért nyávogsz,
ha másnak a gúnyája sáros,
az ő dolga, mossa majd ki,
nem a dolgod ez a baki.

Miért írok, mégis akkor,
amíg el nem ér az aggkor,
miért nem fogom be a szájam,
miért ordítozom bátran?!

Vulkánban oly forró láva,
kitör onnan, ez az ábra,
hiszek még oly sok dologban,
fertőtlenítős homokban.

Hiszem azt, hogy van még ember,
van még kit a hit is megver,
van még hang mi megsimogat,
van még szó, mi nem háborgat.

Van még érv, mi nevel jóra,
nem kell menni más bolygóra,
van még derék, rendkívüli,
pompázatos, örömteli.

Van még pöpec, klafa, kafa,
pörge kalap virít rajta,
van még zsír és őrületes,
van még mi nekünk is becses.

Rongyhalmazban fásult idő,
szalmabálán reggeliző
csak nem múlik el teljesen,
csak lesz nyom, mit írt a jelen.