Mikor édesapám nagy beteg lett, a nagymama kénytelen volt munkát vállalni. Egy gazdag családra főzött, valamint a gyönyörű kézimunkáit adta el, hogy az orvost, a gyógyszereket tudja megfizetni.
Bátyám vigyázott rám, pelenkázott. Mesélte, hogy gyermekfejjel úgy képzelete el a világot, hogy az egy állandó helyzet, ahol a gyerekek mindig gyerekek maradnak, a felnőttek, felnőttek, nem változik semmi. Igen csak megijedt, amikor meglátta, hogy felálltam és bizonytalan léptekkel elindultam. Nehezen értette meg, hogy a kicsi Ili jár, ez voltam én.
Emlékszem a babáimra, festett arccal mosolyogtak, állandóan csak mosolyogtak. Az első babám majdnem akkora volt, mint én, de a karja, a lába nem mozdult, hiába akartam megtanítani járni. Keménypapírból készítették, így hát a fürdővízben elázott. Szerettem a nagy fekete kutyánkat, sokszor ő vigyázott rám, nem mozdult mellőlem. Betanított, okos kutya volt, el lehetett küldeni a boltba kis kosárral, benne volt a pénz és egy kis cetli, hogy mit kell vásárolni, soha senki nem merte elvenni tőle. Édesapámnak a reggelit vitte a szabóműhelybe. Mindent hazahordott, amit csak talált. Amikor már nem csak a főzött szappanokat hordta haza, hanem egy disznóvágásról is el akart cipelni egy fél disznót, jelentették a sintérnek. Elvitték a sintérek, többet én sem tudok róla.

*

Borús az idő, eső szemerkél. Suhognak a cseppek, mint a nagymamám hosszú selyem ruhája. Kézen fogva elindultunk otthonról. Csimpaszkodtam a kezébe, belesimultam ruhája redőibe, onnan kíváncsian lestem az útra, ahol fénylett a víztől a járda. Itt-ott gödrök voltak, elég sok. Hullámzott a cseppek gyűrűjében a sáros lé, beleléptem majdnem mindegyikbe, tetszett, ahogyan a cipőm nyomába cuppogva visszahúzódott a sár.
Sietni kellett, húzott a nagymama, a játékomnak vége lett. Szótlan volt, nem is simogatott, ahogyan máskor szokott. Szerettem, ahogyan esténként mesélt, keze a fejemen, simogatta a hajamat. Nem égett a lámpa, sem a gyertya. Karcsú, magas vaskályha adta a világosságot, nyitott ajtaján úgy tudott duruzsolni, pattogni a tűz, mintha valamit mondott volna, pedig csak a nagymama búgó hangja volt az. A tűz fénye felkúszott a falra is, tetszett ez a játék, ahogy remegett az árnyék.
Meghitt volt minden esténk. Rácsuktuk az ablakkeret szemére a spalettát, ami olyan volt, mint egy harmonika, ami kizárta a külső sötétséget, csak a kutyaugatás hallatszott messziről. Nem is emlékszem mi volt a mese, voltak e tündérek, de én éreztem, hogy léteznek, amikor ölében kuporogtam a nagymamámnak.

*

Szép volt ez az idilli kép, soha többé nem jött vissza. Jó volt most rá emlékeznem, de folytatom a történetem.
Sokáig gyalogoltunk, az eső is elállt. Ő még mindig szótlanul, én pedig nehezen bírtam a lépést tartani vézna apró lábaimmal. Felnéztem rá, láttam a könnyben úszó kedves szemét, amelyek mindig őzbarnán mosolyogtak rám.
Megijedtem, nagyon féltem, nehogy sírva fakadjon, mit fogok csinálni, vajon meg tudom vigasztalni, ahogyan ő szokott engem? A kezét megszorítottam, ahogyan erőmből tellett, hogy érezze, itt vagyok mellette.
Az eső elállt, nem is volt az nagy eső, csak szemerkélt. A Napot még mindig takarták a felhők, miért is sütne ki a Nap, ha nekünk sincs jó kedvünk, pedig én általában sokat csacsogtam, ugrándoztam.
Nem is gondoltam, hogyan is gondolhattam akkor, hogy nagyon hamar elveszítem őt is.
Öt éves voltam. Vitt a lábam, illetve vitt a nagymama kézen fogva a község távolabbi utcájába. Hosszú volt az utca, apró házaival, nem értem miért láttam akkor kicsinek a házakat, amikor én is olyan aprócska voltam. Túloldalon a vásártér, most csendes és kihalt.
Megérkeztünk. Szívélyesen fogadtak. Sári néni mosolygós, pirospozsgás parasztasszony, két nagy lányával. Jucika volt az idősebb, Sárika már iskolába járt. Körbevittek az udvaron, ahol az aprójószág nagy zsivajjal verődött össze. A veranda előtti szőlőlugas alatt babákkal játszottunk mindenről megfeledkezve.
Közben figyeltem mit beszélnek a felnőttek. Hallottam, amint a nagymamám sóhajai között felhangzott a zokogás. Azt suttogta, nem sok ideje van már, a TBC elviszi.
A fiáról mondta mindezt, az én drága édesapámról. Megkérte őket, hogy maradhassak náluk egy kis ideig. A lányok nagyon örültek nekem, babusgattak, szeretgettek. Megvigasztalódtam. Sári néni nagy szelet zsíros kenyeret hozott nekem, egy kicsit kétkedve kérdeztem, hogy - sót is teszel rá? - Az igenlés után jóízűen megettem.

Folytatás köv.